Sziránó és a klónrobotok bukott királya
Feri és Krisztián a bokrok felől jöttek. Ahol a bokrok vannak – mármint az a sok, egykupacban –, ott a focipálya. Igaz, van egy fa úgy a tizenhatos körül, széltében majdnem középen az amúgy is meglehetősen kicsi betontéglalapot ovális alakban sóder és kavics veszi körül, a kerítés pedig túl alacsony, de nem volt ez mindig így. Sziránóék idejében még a betonrész körül is volt egy kerítés, így a pálya még valóban pálya volt. (A fa is a kavicsos részen volt, így nem zavarta a játékot.)
Többnyire BL-meccseket játszottak itt, nagy ritkán nemzetközi válogatott-felkészülési mérkőzéseket is. Igazi sztárok léptek pályára, a Real Madrid, a Barcelona, a Manchester, a Bayern, a Juventus vagy a Milan labdarúgói. Néha egy-egy lány is átjött szurkolni, vagy épp azt a világsztárt cikizni, aki a legnagyképűbb volt a héten, esetleg aki épp őket csúfolta a legtöbbet. Sziránót – holott, mivel ő sem maradt el a többi világsztártól, ő is csúfolta a lányokat eleget – mégsem bántották soha. Pedig ezek nem akármilyen lányok voltak, hanem a Spice Girls együttes, majd később más popzenekarok tagjai, dívák, szexszimbólumok, topmodellek, akikért férfiak milliói csorgatták a nyálukat – reménytelenül. Az iskolában is ők voltak a legmenőbbek, Niki, Enikő és Kata (vagy ahogy magukat nevezték: a NEK), a többi világsztár és szexszimbólum a nyomukba sem érhetett. Eleinte csak egyedül ők mentek oda néha-néha. Mikor a Bajnokok Ligája fontosabb meccsei zajlottak, pár percre odagyűltek, és gúnyos megjegyzéseket tettek egyik-másik sztárfocistára, kivéve Sziránót. Hmm.
Idővel aztán a világbajnokságokon, amelyeket a FIFA (elnöke: Bözsi néni, a mindig morcos és érdes hangú testneveléstanár – tiszteletbeli férfi) az erdei iskolában rendezett, és melyeken Sziránó osztálya, bár sosem a legesélyesebbként, de mindig titkos favoritként, dobogós reményekkel vágott neki, szóval idővel aztán a világbajnokságokon már a pórnép, a kisebb sztárok, sőt, a kevésbé népszerű lányok is eljöttek szurkolni. De hát egy világbajnokságon mindenki szurkol, arra még a halottak is felkelnek.
Most éppen nem volt meccs, elsősorban azért, mert Sziránóék még minden ilyennek előtte voltak. Az első három-négy évben ők még csak tornaórákon, ha egyáltalán játszhattak nagyritkán (tekintsük ezt az U-10-es ifiligának), a Stadio Bernabeu, a Nou Camp (mások szerint Camp Nou), az Old Trefford, az Olimpiai Stadion, a Stadio Delle Alpi vagy a Giuseppe Meazza stadion betongyepén ekkoriban még az eggyel korábbi nagy nemzedék játszott, akiket bizony nem is Raúlnak, Roberto Carlosnak, Figónak, Rivaldónak, Beckhamnek, Sherringhamnek, Effenbergnek, Baslernek, Del Pierónak, Conténak, Ambrosininek és Maldininek hívtak, hanem addigra már, ha feledésbe nem is, de valamibe mindenképp egyre inkább merülő, régi, ki tudja milyen kilencvenes évek eleji neveken. Sziránóék tehát ebben a három-négy évben, mikor még sztárok sem voltak, csak ígéretes tehetségek, erejük telje felé közelítő lelkes ifik, még csak hintáztak, libikókáztak, vagy amit a legjobban szerettek, betmenest, szupermenest, detektívest, pauerréndzsöröst, környezetvédőst és titkosrendőrségest játszottak. Ez ebben a korban még rendjén is van, gondolta Sziránó, aki némileg már ki is lógott ebből a bizonyos korból azzal, hogy ezt és egyéb ilyeneket gondolt, és fokozódó aggódással vizsgálgatta is magát, mivel ez így azért nincs is annyira rendjén.
Sziránó épp nyomozott, Pavellel, bolgár származású barátjával és Bélával, aki ugyan rendszerint infantilisnak minősítette ezt a játékot (és tette ezt igen gyakran, mivel, bár nem tudta, mit jelent ez a szüleitől hallott szó, nagyon megtetszett neki, hogy láthatólag a többiek sem tudják), azért mégis mindig jött detektíves, betmenes, satöbbiesezni. Hogy Sziránó szénája úgymond szociálisan már ekkor mennyivel jobban állt, mint a furcsa nevű, akcentussal beszélő és többnyire rossz leheletű, emiatt kissé magányos Pavelé, mutatta a tény, hogy szinte mindig utóbbi volt a bűnöző és Sziránó az igazság megtestesült bajnoka. Sziránó csak ritkán ment bele, hogy cseréljenek, és akkor is csak rövid időre, míg meg nem unta a rosszembereket megillető idegörlő hajszát és menekülést, nem nekivaló dolog volt ez, inkább megadta magát Pavel detektívnek és társának, Bélának, akinek (bár ezt sosem kérte volna nyilvánosan, mégis) szíve leghőbb vágya volt éveken át, hogy egyszer őt is Béla detektívnek szólítsák, de hát ki tudhatta ezt. Sziránó ezzel az igazság bajnoka versus rosszember dologgal amúgy még sokáig így volt, későbbi iskolaéveiben, immáron futballsztárként is, mikor már – túl infantilis lévén a dolog, bármit is jelentsen ez – barátaival együtt sosem nyomozott, betmenezett, satöbbizett többé – bárhogy is ette érte a fene mindannyiukat.
Most épp egy komoly és sötét ügyön dolgozott. Külön nehezítette a dolgát, hogy a gonosz maffiózónak, Pavelnek társai is akadtak, nemcsak Béla (gonosz maffiózó Béla, ah...), hanem Nagy Dániel is, bár utóbbi nem zavart sok vizet, sőt, az ilyen játékok nagyobbik részében olyan eredményesen és ügyesen rejtőzködött a hatóságok (Sziránó) elől, hogy az nemcsak, hogy nem kapta el, de el is felejtette elkapni, még arra sem emlékezett, hogy a gonosz ellen mit is követhetett el. Pavel bűntette viszont komoly volt, gonosz robotharcosokat klónozott, akik a világ elpusztítására esküdtek fel és mesterük (Pavel Kovalov, első bé osztályos tanuló) ellen fordultak (ez a csavar azért is fontos volt, mert még több délutánnyi történést is megengedett a játéknak – szegény Pavel nagy bánatára, aki már megint hetek óta rosszember volt és már igencsak szeretett volna megint egy kicsit nyomozni is). Még az sem volt kizárható, hogy a gonosz Pavel ördögi segéde, Béla (ÖRDÖGI SEGÉD BÉLA!!!) is ilyen klónrobot lehet titokban, piroskeretes, jobb szemén átmenetileg, pár napig leukoplaszttal leragasztott szemüvege mögött (emiatt lehetett most, ha nem is hivatalosan, de legalább szelíd, tudálékos, ártalmatlan habitusa ellenére ezúttal ördögi). Kár is, gondolta magában, hogy épp nem kalózost játszunk, meg azt amúgy se játszunk soha, ki tudja, miért, ahhoz még jól is jönne. Igaz, szóvá ezt sem tette.
Nagyjából itt tartott hát a nyomozás, Sziránó detektív épp tűzpárbajban állt a gonosz maffiózóval, Pavellel, akit ezúttal cinkostársa, Béla (az ördögi) ugyan még segített, de gonosz robot-elméjében már fontolgatta az ellenszegülést valahai teremtő mesterének.
Ekkor tűnt föl tehát a bokrok irányából Feri és Krisztián. Egy pillanat, kérte udvariasan és előzékenyen megátalkodott ellenfelei elnézését Sziránó, mire mindenki készségesen tüzet is szüntetett (Béla, az ördögi még ugyan fontolgatta, hogy most vagy soha, hátba kéne lőni az épp gyanútlanul elforduló detektívet, azonban ez nem lett volna okos ötlet, mert így egyrészt nagyon megharagudott volna rá a halálos lövéstől összeeső nyomozó és feltehetőleg minimum egy hétig szóba sem állt volna vele, de mindennek a tetejében, mivel Sziránó épp valóban háttal állt, nem látná, hogy történetesen most ő le lett lőve, és odamenni, figyelmeztetni rá, hogy épp orvul hátlövést kapott, nos, mégiscsak a pofátlanság teteje lenne).
Bár még csak pár hónapja ismerte ezeket a fiúkat, Sziránó rögtön kiszúrta, hogy valami nem stimmel velük. Ebben persze nemcsak hősünk borotvaéles emberismerete és rendkívüli intelligenciája játszott szerepet, hanem Feri és Krisztián önkontrolljának teljes hiánya is. Sziránó később, felnőtt élete során az erőszakolók arcára képzelt ilyen tekintetet zsákmányuk felé közeledtükben, kitágult pupillák, megfeszített, fújtató orrcimpák finom izomösszerándulásokkal, izgalomtól remegő szájszeglet, kifejezéstelen, mohó tekintet, le-föl liftező ádámcsutka, nem egész arcukat elöntő izzadás, csupán néhány gyöngyöző csepp a homlokon, szemöldökökkeltette ráncok az orrok tövében. Nem tudta, mi lelhette ezt a két, egyszerre lépő, katonásan közelítő fiút, de nem is akarta megtudni. Mintha nem is ők lettek volna, hanem két, belőlük készített gonosz klónrobot. Át is futott a fején a játék ilyetén kibővítésének pompás lehetősége, de jobbnak látta nem feszegetni a húrt. Nem tudta, miért, mégis úgy érezte, nem szabad feltűnést keltenie, vagy akár csak bármilyen módon kezdeményeznie ebben a szituációban.
Hé, te, értek oda a fiúk, mégis úgy üvöltöttek rá, egyrészt, mintha nem is régóta (hatéves időszámításban ezeréve) ismernék egymást, másrészt, mintha még méterekre lenne tőlük. Igen, kérdezte nagy bosszúságára kissé elvékonyodó hangon Sziránó, majd erőt vett magán, megköszörülte a torkát és megismételte a kérdést, immáron magabiztosabban, igen, mi van. Amit a szeme sarkából látott, nevezetesen, hogy a gonosz maffiózó Pavel és Béla (az ördögi) szinte lábujjhegyen, tőle jobbra ellopakodnak, nem sejtetett túl sok jót. Nemcsak, mert megléptek a roszszak és nemcsak, mert így adott esetben kihagyhatják a játék további menetéből (ahogy az aztán valóban történt is: Pavel, aki már amúgy is rég erre vágyott, végre jó útra térhetett, beléphetett a titkosrendőrségbe, hogy rablóból lett pandúrként üldözhesse a bűnt, míg Béla, aki immáron végre Pavellel nagy sugdolózva megtárgyalta a dolgot, hivatalosan is ördögi maffiózó klónrobotvezér lehetett, a sötét oldal élére állhatott), hanem mert kezdte zavarón egyedül érezni magát.
Tomtom látni akar, dörögte legagresszívabb hangfekvésében Feri, akinek, akárki is legyen ez a bizonyos Tomtom, gondolta épp Sziránó, bizonyára elfelejtette megmondani, hogy ilyen helyzetben sokkal hatásosabb színleg higgadtnak mutatkozni. Feri úgy volt Sziránóval, mint az egyszeri koldus a hidegtállal, nem bírt magával és habzsolni kezdte a lelke mélyén mindig is ösztönösen gyűlő (és a későbbiekben mit sem változó) vágyat, két pofára, hangos csámcsogással falatozott a hirtelen kapott szelet hatalomból, mintha még a nadrágja is összeszűkült volna az érzéstől (ez sem változott sokat a későbbikben, minden heteroszexualitása dacára), és mit sem törődve vele, hogy így hosszútávon rosszul jár, mert elcsapja a gyomrát, még mielőtt igazán jóllakhatna, karon ragadta Sziránót. Krisztián, aki nagyjából ugyanígy volt a dologgal, mint Feri (bár nála a későbbiekben még ez a hetero-dolog sem bizonyult olyan egyértelműnek), ugyanígy járt el. Bár ez Sziránó számára nem látszott (és per pillanat, ha látszott volna, sem érdekelte volna túlságosan), egyik és másik oldalán mégis más-más indíttatás működött. Ferinek ugyanis sosem volt semmi baja Sziránóval, mi több, kifejezetten kedvelte is ezt az okos, jó humorú gyereket, a későbbiekben még bálványozta is, irigykedett rá, de még ettől sem utálta meg, Feri az együgyűség mindennél tisztább, már-már szent buzgalmával tekintett üres tekintetével folyton-folyvást felfelé a nála amúgy egy fejjel alacsonyabb Sziránóra. Nem személyes ügyről volt tehát szó, egyszerűen a helyzet volt a lényeg, hogy ő, Feri parancsot kapott, méghozzá egy felsőbb hatalomtól (Tomtomtól), hogy hozza ide most azonnal ezt a Sziránót, akiről annyit mesélt már alázatos elragadtatással, hogy milyen okos és vicces. Krisztián ezzel ellentétben már ekkor, az elragadtatás szavainak hatására végtelenül és halálosan meggyűlölte Sziránót. Egyrészt Feri ok és ebből következően érdek nélküli, tehát a legszebb fajtából való rajongása miatt, másrészt, mert bár – mint az imént eldöntötte – gyűlölte hősünket, mégis meggyőzte Feri hódolata, így önmaga is kedvelni kezdte Sziránót. Ez pedig, lássuk be, túl sok ambivalencia (pláne tudat alatt) egy átlagos hatévesnek. Pláne egy olyan hatévesnek, akinek más vágya még legalább tíz évig nem is volt, mint legjobb barátot találni magának és aztán azt kizárólagosítani, csak az övévé tenni, magának tudni és mindenki mástól végérvényesen elzárni. Péceli Krisztián ezen felismerések megfejtésével aztán be is fejezte az életét, tizenhat éves, összeroncsolódott idegzetű, magányos, szűz kis buziként, utolsó ingereivel is félelmet és beteljesületlen, megértésre és gyengédségre irányuló vágyakat sugározva a világ felé, mint egy, a nyílt vízen eltűnt hajó célba sosem ért, a semmibe pittyegő esóes üzenete.
Ekkor azonban még csak fogta Sziránó bal karját, erősen és kissé vadul is ráncigálva, ugyancsak vad örömtől ittasan, igaz, nem a hatalom, hanem a társaság és a valahová tartozás okán, legfőképp azért, mert úgy tűnt, ha ez most jól sikerül, Ferivel hosszú, talán életreszóló barátság elébe néznek.
Ki az a Tomtom, kérdezte Sziránó egy kitelepített nemes elegáns méltatlankodásával a hangjában, kissé meglepve ezzel marcona fogvatartóit. Ferinek ekkor ugyanis (a hosszú iskolaévei alatti ritka esetek egyikében) valami szöget ütött a fejébe. Ha Sziránó, aki láthatóan fontos egyénisége ennek a formálódó közösségnek, igazi lángelme és már most körbelengi valami megmagyarázhatatlan ígéret, valami megfejthetetlen, mégis mindenki által érezhető reményteljesség, szóval, ha ő még nem is tudja, hogy egyáltalán ki az a Tomtom, ha még csak nem is hallott az immáron harmadik hónapja regnáló Tomtomról, mi van, ha Tomtom mégse bír akkora hatalommal, ha híre mégsem olyan rettegett és általánosan elterjedt a négy elsős osztály körében, mint azt eddig hitte.
Holott a gond igazából tényleg Sziránóval volt, akihez – valamilyen módon, ki tudja, miképp – egyszerűen még nem jutott el Tomtom rettegett híre, vagy ha el is jutott, bizonyára épp nem figyelt, mivel egy elég komoly ügyön dolgozott már néhány napja: gonosz klónrobotokat kellett megállítania, mielőtt elpusztítják a világot. Feltehetően, ha pár nappal később vették volna őrizetbe, már tudta volna, ki az a nagyhatalmú és titokzatos úr, aki most látni kívánta őt, aki meg akarta szemlélni, hogy hadd lássa, úgymond, mennyit ér ez a kiskölök, akiről mindenki úgy beszél, mintha maga a megváltó lenne, persze hatéves keretek közt. A sors iróniája, hogy ez a teljesen ártatlan és Sziránó szempontjából teljesen magától értetődő és logikus, Tomtom kilétére vonatkozó kérdés ezúttal egy nagy ígéretű karrier ritkán látott gyorsaságú törését jelentette. A Tomtom iránt érzett tiszteletében némiképp megingott Feri ugyanis természetesen továbbadta aggodalmát és bizalmatlanságát a legtöbb ismerősének, akik ugyancsak így jártak el. Tomtom pedig, még mielőtt befolyásos másodikosként megerősíthette volna uralkodói pozícióját és egyáltalán kiépíthette volna egész hatalmi rendszerét az elsősök körében, csúfosan megbukott. Nagyjából egy év után, amíg egyszerűen senki sem foglalkozott vele (ezt pedig tudjuk be a bukott uralkodókat mindenhol és minden korban általánosan megillető, némiképp érthetetlen tiszteletnek), az új vezér, a látszólag enyhébben kormányzó, a gyakorlatban viszont Tomtomnál sokkal ravaszabb és kegyetlenebb (és ballagásáig hivatalában is maradó!) Bagó Zsolt úgy nem döntött, belőle csinál céltáblát. A céltábla pedig ugyebár az a fiú, aki áldozati bárányként tompítja a feszültségeket. Cikizni ugyanis, lássuk be, genetikailag kell valakit. Szidni az anyját, a testvéreit, csúfolódni vele, hogy olyan, mint egy állat, hogy buzi, hogy nemibeteg, hogy bizonyára mosdatlan, hogy merevedési zavara van, hogy az apja feltehetően a sitten ül, hogy a saját szarát eszi, hogy nincs is farka, mert kiskorában pattanásnak nézték és kinyomták, szóval ezeket mégiscsak mondani kell azért valakinek. Az ember viszont nem akar olyat bántani, akivel amúgy jóban lenne, Sziránó sem akarta mindig Pavelt vagy Bélát (az ördögit) bántani, de ha egyszer nem volt ki mást és ők voltak a szociális háló leggyengébb láncszemei, mégis mit tehetett volna. Na hát erre találta fel Bagó Zsolt, hatalomátvétele után nem sokkal, élete legnagyobb ötleteként az általános céltáblát, Tomtomot, akit aztán mindenki bánthatott, akire az összes szitkot és csúfolódást, minden tudatalatti és -fölötti agressziót rá lehetett zúdítani, ezzel békét és általános jó hangulatot teremtve friss birodalmában.
Megkerülték a stadiont, a bokrokat és egy meglehetősen nagy és érthetetlenül felesleges kört téve érkeztek meg Tomtom színe elé, a hintákhoz. Tomtom, a hatalma csúcsán lévő, regnáló másodikos uralkodó a három, kopottas, rozsdás, randa piros-sárgára festett hinta közül a középsőben ült, két oldalán egy-egy másodikossal és hátrébb, félkörben vegyesen szorongó elsősökkel és náluk némiképp magasabb és tagbaszakadtabb másodikosokkal. Sziránó nem értette ezt az egész jelenetet, de furcsa, torokszorító érzéssel észrevételezte, hogy Tomtom, bár a hintában ül, nem hintázik, nem is mozdul. Feri és Krisztián is megálltak vele uruk és parancsolójuk előtt, majd elengedték és hátraléptek egyet. Ez lenne az, kérdezte Tomtom, mire Feri a kellőnél valamivel teátrálisabb és harsányabb mozdulattal, átszellemült, mohó, fülig érő vigyorral bólintott.
Szóval te lennél az a híres-nevezetes Sziránó, mondta a szemüveges, vékony, hirtelenszőke fiú, a tőle telő legkimértebb, vontatott hangon. Én. És gondolom, te vagy akkor Tomtom, mondta Sziránó, mire a félkörben állók egyszerre sutyorogni kezdtek, a fejüket kapkodták felváltva Tomtom és Sziránó között, aki, bár aggódva konstatálta, hogy a sorakozó előtt megint elfelejtett kimenni pisilni, és bár nyomozás közben (mikor az ilyen bagatellek amúgy sem szabad, hogy elvonják a figyelmét) nem törődött ezzel, most hirtelen nagyon is érezni kezdte feszülő hólyagját. A legjobb lenne persze kikéredzkedni a vécére, van itt egy kis irodaszerű bódéja a parkos bácsinak (vagy mi lehet a hivatalos titulusa), ő mindig készséggel engedi bármelyik kisgyereknek használni a vécéjét (naná, inkább, minthogy a nagy műgonddal ültetett bokrait hugyozzák össze), de tudta, most nem lehet, ez nem az a pillanat, pláne, hogy öt perce még az igazság rendíthetetlen bajnokaként, vakmerő, félelmet nem ismerő detektívként küzdött Pavellel, a megátalkodott bűnözővel és mindenre elszánt klónrobotjaival, és lám, mintha még mindig ugyanaz a játék folytatódna, csak immáron sok szinttel magasabb körökben, hiszen ő, a mit sem sejtő hős most egy olyan helyre, mit helyre, egyenesen a főhadiszállásra tévedt (hurcoltatott), ami csak úgy hemzseg a klónrobotoktól, akik egy Tomtom nevű rejtélyes fiút szolgálnak. És valóban, mintha klónok lennének, hiszen mind ugyanolyan, a magabiztos és fölényes másodikos robotok és a megszeppent, rettegő, de így, együtt kevésbé félő, sőt, félelmükben szinte a másodikosoknál is veszélyesebbnek tűnő, önmagukból kivetkőzött, eszelős elsősök is.
És gondolom, te vagy akkor Tomtom, nem is annyira kérdés, mint megállapítás volt ez, a hangsúly mégis kérdő, ezt Tomtom és népe is érezte, hogy itt és most egyszerre számon lett kérve nem is csak eredendően magához vett uralkodói jogköre, rangjának és személyének feltétel nélküli tisztelete, hanem egyenesen a kiléte is. Sziránó úgy egyenlített ki neki (sőt), hogy ez még a szándékában sem állt. Hovatovább azt sem tudta, hogy neki most egyáltalán ki kéne (vagy lehetne) egyenlítenie, vagy hogy egyáltalán van mit.
Tomtom viszont megértett valamit. Ebből az egy mondatból levezetve értette meg aztán az egész életet is, az egész dzsungeltörvény és erősebb kutya dolgot, azt, hogy miért kerülhetett ő itt hatalomra és hogy miért fog sosem látott gyorsasággal el is bukni. Egyszerre tudta és átlátta az egészet. De hát végül is ezért is akarta látni Sziránót.
Elmehetsz, mondta, mire a vele szemben álló Sziránó először értetlen tekintettel reagált, mintha csak azt mondta volna: naná, eddig is elmehettem volna, miért ne mehetnék, így bámult most rá, majd a helyzet valóságos súlyát még mindig fel sem fogva megrántotta a vállát és – a közönség véget nem érő hüledezésétől, sutyorgásától és mutogatásától kísérve – tényleg elment (ha feltételezéseink nem csalnak, pisilni). Tomtomról legközelebb pár hónap múlva hallott, mikor az iskolai akadályversenyen Áron megsúgta neki, hogy a tanároktól származó abrakadabra helyett, van ám egy titkosabb jelszó, amit csak ők, gyerekek használnak egymás közt és úgy hangzik: Tomtom fasza kunkorodik. Nagy vihogás, általános derültség.
Sziránó viszont ekkor még olyannyira mit sem értett a Tomtom általa elindított detronizálásából, hogy kifejezetten szomorúan, könnyeivel küszködve bandukolt vissza az iskola felé osztálytársai körében (természetesen rendezett, kettes sorban), tekintve, hogy Pavel detektív még aznap legyőzte Bélát (az ördögit), ő pedig mire odaért, már nem is maradt kit legyőznie.
Csak az a tudat vigasztalta valamelyest, hogy a saját szemével látta, mennyi klónrobot garázdálkodik még a világban, legyőzetlenül.
Sziránó és a minden
Sziránó álmában állami tulajdonba vétetett, teljes ellátás, volt mindene. Volt apja, anyja, diplomás, alacsonykeresetű, de azért tisztes, alsóközép megélhetésű szülők. Volt egy lehetőségeikhez képest egészen tágas lakásuk, használt, öreg, de azért működő autójuk. Voltak barátai, akikkel focizott, kardozott, kosaraskártyákat cserélt (bár Béla csakazértsem volt hajlandó gyűjteni őket). Volt szerelmes is, több(nyire) kevesebb sikerrel. Voltak viszont más sikerei, relatíve jó tanuló volt, relatíve népszerű is az osztályban. Volt egy elitgimnázium, ahova volt némi esélye, hogy felvegyék. Voltak álmai, volt (ha szar is, régi is) számítógépe, amin (ha szarok is, régiek is), voltak játékai, voltak már majdnem divatos ruhái, voltak másolt cédéi és számtalan gombfocicsapata, voltak jobb pillanatai (is), volt szülinapi tortája, volt kedve a dolgokhoz, amiket csinált. Volt mindene.
Már-már pont olyan is volt ez a minden, mintha – itt elakadt. Várjunk csak.
