2. 5.
Mi az irredentizmus?
Mit takar ez az újabban Pesten és a csonka országban rekedt magyarok körében is divatossá vált szó, amelyet először a szerb és a román nacionalisták körében hallhattunk még a régi békeévekben?
Valamikor a millennium környékén, inkább egy kicsivel korábban, vagy talán még a memorandum per idején ízlelgette e kifejezést és gondolkodott el rajta először.
Mi lehet?
Úgy emlékezett vissza: arra az érvényes következtetésre jutott, hogy az, ami mögötte rejtőzik, sosem lehet más, mint egy másik állam rovására megfogalmazott, és területi követelésektől egyáltalán nem mentes revíziós politika, amely nemcsak egy elit, hanem társadalmi hovatartozástól, képzettségtől és vagyoni helyzettől függetlenül a teljes népesség, az egész nemzetiség igényeit fogalmazza meg.
Mindig furcsa, szinte érthetetlen és bosszantó volt számára, ahogyan a kisebbségek viselkedtek! Főleg ez a román! Hiába születtek a jobbnál jobb és az egyre engedékenyebb törvények, követeléseik mégis mind radikálisabbakká váltak.
A vállalkozások, az ipar, a kereskedelem területén ugyan soha nem számított a náció, mindig az egyéni rátermettség és a felmutatható, a forgatható tőke volt az elsődleges, de az oktatásban, a felekezetek életében és a közigazgatásban megadott engedmények folyton kevésnek bizonyultak. Hiszen egész vidékek voltak Dél-Erdélyben, szinte teljes megyék – Krassó-Szörény, Hunyad és Szeben például –, ahol egyáltalán nem érvényesült a kiegyezés után a magyar állam akarata. És ezek az oláhok, akik nem sokkal azelőtt kezdték magukat románnak nevezni, milyen gyorsan elszemtelenedtek! Következetesen használták a saját nemzeti szimbólumaikat, bojkottálták a magyar nyelv tanítását, és – gyakorlatilag – úgy viselkedtek, hogy államot képeztek a működő magyar államban. Abban a pillanatban, ahogy a Budapestről vezérelt közigazgatás valami retorzió-félét foganatosított, szövetkeztek a szászokkal is, néha még erre is képesek voltak, mert ebben gyakran haszon volt, és egészen Bécsig futottak a panaszaikkal, vagy egyenesen a Regátból várták az orvoslást.
Sokszor látta az elmúlt időkben az újságjaikat is, számtalan magyargyalázó mocskot olvasott bennük, és nem győzött csodálkozni azon, hogy mennyire ocsmány módon gyalázzák és kárhoztatják a magyart. A hatalom szeme láttára.
Egyszer összeszámolta volt, hogy a dél-erdélyi megyékben 1867 és az 1910-es népszámlálás között 309 vegyes faluból tűnt el a magyarság. Olyan települések voltak ezek, amelyekben a helyieknek kevesebb, mint a fele volt magyar. Természetesen ez azt jelentette, hogy itthon, a saját hazájában az egyszerű gazdasági kényszer miatt előbb vallást, majd fokozatosan nyelvet változtatott, vagy – másik, szintén rossz esetben – kivándorolt az országból.
Egy ide vonatkoztatható adatot örökre megjegyzett, amikor Fiumében dolgozott.
1906 februárjában lehetősége volt arra, hogy – pusztán kíváncsiságból – számba vegye az abban a hónapban éppen Amerika felé tántorgókat. A hajókra felszálló emberek közül 779 fő magyarnak, 127 románnak, 138 ember pedig a többi Magyarországon élő népességhez tartozónak mondta magát.
Aztán ugyanebből az időszakból – a század legelejéről – 17 magyar állami telepítési kísérletet jegyzett meg, amelyek nem is voltak mindig sikeresek, mert ismeretei szerint csak 10 esetben maradt meg helyben az odavitt magyar lakosság…
Hogy mi történt ezeken a telepeken 1918 után? Mi történhetett? Ezt sem kellett találgatnia, tudni lehetett az újságokból és az áldozatok elbeszéléseiből, hogy a magyar állam által felajánlott földek jelentős részét kisajátíttatta a román impérium, és a saját telepeseit hozta melléjük, vagy a helyükbe!
Cifrábbnál cifrább történetei voltak a balfácán magyar kormányzatról és az ostoba liberalizmusról.
Miféle ország volt ez, illetve pontosabban: az, amelyre olyan büszkék voltak, s amelyikről kiderült, hogy végig a saját sírját ásta?
Brassóban több román tiszttel dolgozott együtt.
Ismerte őket, mint a rossz pénzt, mert majdnem három évet töltött el ott közöttük.
Ott volt akkor ugye az országhatár, s mivel jelentős volt a forgalom mind a két irányban – Moldva és Munténia felé is, kivitel és behozatal szempontjából egyaránt –, hol a verestoronyi vámnál, hol Predeálnál tartózkodott.
Látta jól, hogy mi történik.
Nem az országutakon és nem a vonatok jóvoltából átjutó meg beérkező értékekkel volt a gond, azt becsületesen elvámolták a hivatalnokok – császári és királyi gondossággal –, mindenről alapos nyilvántartást készítettek, hanem az volt a furcsa, ami a lényeget és igazi forgalmat jelentette. Az a sok semmiség, ami apró hegyi lovak hátán, tarisznyákban és átalvetőkben jött vagy ment apró tételekben, ami a több évszázados hagyomány szerint ezen a titkos és láthatatlan piacon mozgott.
És ott volt a láthatatlan csempész-árú is: egy folyamatosan szaporodó és erősödő nemzet öntudata.
Áramlott kifelé a panasz, kintről pedig érkezett vissza a biztatás, hogy az álom mégiscsak valóra válik egyszer, hiszen az érdekek hasonlóaknak tűntek a határ mindkét oldalán. A kézfogásokban, a távolodó barát utáni integetésben, a reggeli vagy az esti köszönésben, az elmormolt imákban pedig mindig ott lebegett a közös jövendő egyre határozottabb ígérete. Noi suntem români!
Brassó mindig a Balkán bejárata volt – kis túlzással –, ha úgy tetszik: Isztambul külvárosa, tehát egyben Kelet kapuja is. És ebben a Cenk alatti városban immár hosszú generációk óta léteztek azok a klánok, amelyek csak az általuk ismert titkos ösvényeken jártak oda és vissza, vagy ide és át. Pár mérföldet jöttek-mentek, csak, hol dél, hol kelet felé. Rangrejtve élő románok, szászok, magyarok is voltak a hivatásos csempészek között, álcaként tisztességesnek tetsző foglalkozásokat űzve, de azért többnyire a románok tartották kézben a szálakat. Külön útja volt itt a sónak, külön a posztónak, a vas árúnak vagy a lábbelinek, később a petróleumnak, és sok egyébnek, s talán az aranynak és az ezüstnek mindvégig. Pénz volt a városban, amelynek birtoklása olykor fontosabb volt a fajtához tartozásnál. A pénznek nem volt szaga, nem volt nemzeti identitása, de birtokolni a pénzt nagyobb öröm minden egyéb mulandó földi dolognál.
Sokat tudott erről a bántó hirtelenséggel eltűnt világról, de ekkortájt nem a tegnapokon való merengés foglalkoztatta. Inkább csak a tiszttársakat és a hozzájuk tartozó eseményeket idézte vissza az emlékezete.
Nikola főhadnagy, Czárán Máté, Pascu Cézár – igen, ők hárman voltak azok, akikkel sok nappalát és éjszakáját együtt töltötte el, hiszen akkoriban még nem volt családja, s a románajkú kollégái közül is ketten még nőtlenek voltak.
Czáránnak volt ugyan felesége, aki Szászvároson lakott, de csak nagyon ritkán látogatta meg a férjét, sátoros ünnepeken, ha az éppen nem tudott arra a pár napra hazamenni.
Czárán is együtt lumpolt velünk, ha éppen kedve volt, de azért már sokkal óvatosabb duhaj volt, mert irtózatosan spórolt.
Tudni vélte róla, hogy közben házat vásárolt, és valami birtokot is melléje, szántót és erdőt, de azt már soha nem lehetett kiszedni belőle, hogy milyen az a ház, hány holdas a földje, mert állandóan ködösített. Csak egy Dobray nevű bolond grófot és a Roth nevű zsidó cimboráját emlegette, akiknek a vásárt köszönheti. Biztos, hogy Czárán komolyan harácsolt, és talán valami tiltott holmi is megfordult időnként a kezében, mert folyton küldözgetett haza a vasúton egy hatalmas hajóládát – nagyjából kéthetes rendszerességgel –, amelyik arrafelé mindig sokkal súlyosabb volt, mint akkor, ha otthonról küldték vissza. Azt magyarázta, hogy utál mosatni, s a szennyesét utaztatja, mert így olcsóbb, s ami lényegesebb ennél – áradozott –, ha megkérdezték: – Vine slana şi ţuica!
Tényleg így volt, nemcsak ingeket és gatyákat, hanem vastag tábla szalonnákat szedett elő a láda mélyéről, hatalmas flaska egyszer főzöttet, néha egész sonkát vagy oldalast is, de azért mégiscsak volt valami titka, amelyet senkivel meg nem osztott volna. Ez biztos.
Dohánnyal is üzérkedhetett, vagy valami fűszerrel, még ezeknél is értékesebb holmival is talán, szövettel, mert mindig voltak olyan felkapott árucikkek, amelyeket kisebb és nagyobb tételben érdemes áthurcolni az államhatárokon. Sokszor a legképtelenebb, s a legközismertebb dolgok lehetnek az ilyen cikkek, mert nem is tűnnek fel a normális embernek. Voltak olyan időszakok, amikor a közönséges varrótű is komoly üzletet jelentett, ha valaki megtalálta az alkalmas embert, aki ezresével, tízezresével rendelte és fizette ki ezt a filléres holmit egy országhatár másik oldalán.
– Noi nu facem politică! Suntem oamenii statului – folyton ezt ismételgette Czárán, ha egy társaságban voltak, és a kedvéért magyarra váltotta a szót, vagy akkor is, ha ő érkezett késve valahonnan, és váratlanul leült közéjük; pedig nem is ment neki rendesen a magyar beszéd.
Politikáról, hitvallásról, nemzeti mentalitásról ugyan nem beszélgettek, de köztudott volt Czáránról, hogy az Astra rendezvényeit nagy rendszerességgel látogatja.
Soha nem tanulta meg igazán a hivatalos nyelvet. Folyton összegubancolódtak benne a nyelvtani szerkezetek. Ráadásul a mondatai gyakran tele voltak német kifejezésekkel is – főleg a katonai vagy a közigazgatási szakma zsargonja bukkant elő –, s a magyar főnevekhez mintha románból kölcsönzött volna végződéseket. Folyton e három nyelvből rakta egymás mellé a szavakat, és úgy látszott, hogy ebben a magán-Bábelben a román volt az, amelyik a legkevésbé bizonyult alkalmasnak nála egy emelkedettebb társalgásra.
Nem akarta a népnyelvet használni, mert azt szégyellte. Az irodalmi nyelvet pedig – a maga művi kifejezéseivel – élettelennek és annyira mesterkéltnek, idegennek érezte, mint Óceánia lakói a kreolt, hogy inkább csak írott változatát viselte el, s azt is csak nehezen, silabizálva és lassan tudta olvasni. Bosszantotta, hogy a külföldi egyetemeket járt híres tanárok és írók folyton azon mesterkednek, hogy franciából, angolból, ritkán németből átvett formákat ültessenek be a szövegeikbe. Nem formáltak tükörszavakat a román megfelelőből, mint a magyarok tették oly nagy leleménnyel és töretlen következetességgel, hanem elég torz, fonetikus átiratban erőltették rá az olvasóra a saját elképzeléseiket, mígnem az úribb beszédben meghonosodtak valahogyan ezek a javaslatok, vagy a még otrombább formáik, és továbbterjedtek szép lassan a köznyelv irányába is.
Emiatt az igazi urak, főleg a regátiak, eléggé furcsán és affektálva beszéltek, nyálköpő műbeszédükkel és franciás akcentusukkal pedig egyszerűen étlen és szomjan haltak volna a saját népük körében, ha véletlenül arra szorulnak, hogy hétköznapi szerepekben kell mutatkozniuk, és közvetlenül kell érintkezniük az alant lévőkkel. De függetlenül ettől, mégiscsak jól működött az irodalmi és a köznyelv következetes megteremtése. Volt jövőbe vetett bizalom.
Még Czárán is tudta, hogy itt is és odaát is keményen dolgoznak ezen, illetve nemcsak ezen, a teljes nemzetépítésen, és a következő generációnak már nem lesznek ilyen kifejezésbeli gondjai. Várni kell nyugodtan, és tudomásul venni, hogy az idő a javukra dolgozik! Nem kell erőltetni sem a német, sem a magyar beszédet, mert visszatér ide a Kárpátok bércei közé a nemes latin szó megint, és uralkodni fog az idők végezetéig, mert ez a szülőhazája!
Volt egy történet, amelyet Járomi-Szabó nem tőle hallott, hanem másoktól, de tudta, hogy az éppen Szászvároson esett meg pár évvel korábban, és – sajnos – igaz volt. Irtózatosan megnövelte a helybeli románok önérzetét, hiszen láthatták ebből, hogy mire képes a liberális magyar kormányzat.
Egyik március 15.-i ünnepség után, sötétedéskor, már az esti órákban, négy illető csendháborítást követett el. Az történt, hogy amikor mentek a kocsmából hazafelé, leverték, és a közeli árokba hajították a helyi magyar iskola falán elhelyezett címert, majd ezek után a Deşteaptă-te române… kezdetű irredenta dalt énekelve, kocsival végighajtatottak az alvó városon. Nyilvánvaló, hogy a helyi csendőrparancsnok, aki történetesen maga is román volt, feljelentette és előállíttatta mind a négy polgárt. A vétkeseket annak rendje és módja szerint – az ügyészségi vizsgálat után – bíróság elé állították. A bíróság – még nem jogerős döntéssel – csendháborításért fejenként ötven korona bírság megfizetésére ítélte őket, azzal a kikötéssel, hogy amennyiben ezt nem teljesítik, tizennégy napos fegyházban letöltendő büntetés vár rájuk. Az érintettek megfellebbezték. Nyilván azért, mert törvény-adta joguk volt hozzá. És volt egy ügyvédjük – éppen zsidó –, aki anyagi és erkölcsi sikert remélt az ügytől. A fellebbvitel során azonban a táblabíróságon a szász bíró súlyosbította az ítéletet, immár jogerősen, úgy, hogy ott már nem kaptak harminc nap haladékot az ekkor hatvan-hatvan koronára növelt befizetési kötelezettség teljesítésére, vagy a fegyházbüntetés megkezdésére. Azonnal választaniuk kellett. Az ítéletnek azonban volt még egy záradéka. Ha a vádlottak ezt vállalták, akkor ennek a büntetésnek már másnap reggel nyolc órakor el kellett kezdődnie… Az Osztrák-Magyar Monarchiában rend volt, semmit sem lehetett halogatni… Ez a záradék jelezte ugyan az igazi súlyosbítást, de ugyanakkor a törvény betűjének szigorú alkalmazása mellett, nagy kegyesen, adott egy sokkal emberségesebb lehetőséget is: a büntetést közhasznú munkával is meg lehetett váltani. Kijelölték az alsórápolti görögkeleti templomot, amelynek éppen akkor zajlott az átalakítása. Valami okból kifolyólag mind a négy elítélt ezt a büntetést választotta, holott olyan vagyonnal rendelkeztek mindannyian, hogy gond nélkül, bármikor ki tudták volna fizetni a bírságot. Így másnap reggel hat órakor két csendőr-közlegény jelent meg a delikvensek lakásán – véletlenül mind a kettő magyar volt –, előállították a négy embert, és kezdetét vette a végrehajtás. Az egyik férfiú azonban hatóságilag tudta igazolni, hogy köszvényes lába miatt nem képes azt az öt kilométert gyalogosan megtenni. Ekkor lehetőséget kért és kapott arra, hogy saját fogattal közelítse meg a közmunka helyszínét. Így történhetett meg, hogy az elítéltek két gyalogos csendőr kíséretében kiszekereztek a rápolti tisztelendőhöz, aki bőséges reggelivel fogadta a román nemzeti eszme szenvedő és megalázott bajnokait… Két hétig tartott ez az ócska paródia. Egyébként mindenről bőségesen beszámolt a helyi sajtó is… Reggel és este díszkíséretes végigvonulás a városon – nyilván a helyiek legnagyobb örömére –, napközben pedig élénk eszmecsere a pópával és a helyi bíróval. Némi irredenta szakirodalom tanulmányozásával, a fényesnek látszó jövő tervezgetésével és hasonló, fájdalmasan nehéz cselekvésekkel voltak kénytelenek agyonütni az időt. Az volt a baj, hogy dolgozniuk sem kellett igazán. Igazi elfoglaltság híján, csak tébláboltak a templom körül, mert a szász pallér barcasági csángókat hozott maga mellé, hogy segítsenek neki a mocskos munkákban, például a gótikus ócskaságok bevakolásában, s a Curtea de Argeşről való anyaországi festőnek is saját inasa volt, aki minden festéket és ecsetet felhordott neki az állványzatra… Az elítélt atyafiak aztán szép fokozatosan mégiscsak beletörődtek a sorsukba, és viselték a megpróbáltatásokat. A végén már nagyon elégedettek voltak mindennel, s még külön adományt tettek az egyházközség javára – befizettek ötszáz koronát –, és mind a négyen misét rendeltek szenvedéseik emlékére és a románság felemelkedése javára. Egyébként a kihalt református gyülekezet templomát a magyar államtól kérte és kapta meg ajándékul az a gyülekezet, s ily módon, komoly helyi adományokból, meg némi anyaországi segítséggel, sikerült átalakítani és megmenteni az enyészettől. Végül is: mindegy, hogy milyen nyelven és milyen vallású gyülekezet révén hallatszik az ima, mert odafent az égben úgyis minden szó meghallgattatik. Hiszen az Úrnak egyformán kedves minden földi teremtmény!
Hogyne lettek volna magabiztosak és büszkék ezek az erdélyi románok!
Ilyen, és ehhez hasonló történetek százai keringtek a lakosság körében. Nagy részük igaznak bizonyult, sőt a valóság arca mögött is zajlottak események. Nem látható, de későbbi következményeket érlelő titkok lapultak minden kapavágásban, minden fejszevillanásban, minden ármányban, minden fohászban, és akár minden káromkodásban is.
Nem kellett különösebben utánajárni, és egyáltalán nem kellett titkosszolgálati munkát folytatni akkor sem, ha meg akart győződni az ember arról, hogy a k. und k. minden nagyképűsége és birodalmi ambíciói ellenére, önmagát bomlasztja ezekben a békeévekben.
Már odabent, az akkori jelen ketrecében látszott a tragikus végkifejlet.
Az pedig más lapra tartozik, hogy mindezt sokan nem voltak képesek vagy nem is akarták tudomásul venni.
A megsebzett jövő iránti felelősséget senki nem érzi akkor, amikor még tehetne ellene, amikor megváltoztathatná, s nem gondol arra sem, hogy a kényelemből elkövetett bűnök nélkül az eljövendő időben nem kellene majd később eleve elrendeltnek éreznie a vereséget és a szenvedést.
Az irredentizmus működési szabályait ebből a múltból, a pusztulást megelőző fél évszázados ragyogásból kellene megtanulni és lefordítani. A forrás: a másik oldal. Így látta. Így gondolta. És nyilvánvaló volt, hogy a történet helyszínén és a maradék országban egyszerre, párhuzamosan, szemtelenül és hangosan kell vállalni. Átélni, értelmezni és felvállalni. Kávéházi magyarkodással, odakint a rosszul termő és rablótörvényektől sújtott földeken, a politika zöld asztalainál és a tudomány csendes birodalmában. Egyszerre és mindenütt. Harsányan, hangosan, túlzó követelésekkel, hogy bár a minimum teljesüljön.
