A logosz logikája
avagy a legenda luxusa
„Megéltem utókoromul”
(Fodor Ákos)
Sir Lancelot lovag halott.
Csábítások, Örök galopp...
Hírhedt Kerekasztal-fogoly
faltól falig, masírozol.
Hullámzöldben guruló,
kifehéredett fakó-
fej (haragvás-hormonok).
Csak a semmit markolod.
Horpad fénye páncélodnak –
kinek az üstökét fogtad?
Sisak alatt tajtékozhatsz:
Letaglóztad! (kolonc volt csak).
Ólmos remény
(zord költemény);
tó magánya nem segít –
KI senki se menekít).
Összezsugorodó gének,
sípcsont, combcsont, mint pillérek
a két láb – s örök galopp!
Lován léptet Lancelot.
Célja ha volt (?) –
meglakolt.
2011. január 10.
Csak amióta Pénelopé halott
Marin Sorescu emlékének
Hányan keresik naponta
asszonyukat, aki rendszerint
vásárlószatyorral elmegy a piacra –
némelyiket a korzón látták
áthaladni utoljára.
De rohanó folyók, vágyak, járművek
forgatagában hiába is keresnétek azt,
amelyik nem tért vissza idejében;
ha szemébe akarnátok nézni, könnyen
beleszédülhettek a végtelenen túliba,
hol két üres kezével a semmit markolja
az aranygyapjas felhők fölött.
Ha tőlem függne
A Múzsa ma nagy lendülettel
szállna velem az ég felé.
Kedden valamivel jobb napom volt:
legalább másfél arasszal sikerült
túlszárnyalnom a képernyő-magasságot.
Holnap, már előre tudom,
nem repül fel a számítógépből,
hiába is szemezek vele.
Klisék
Fékezhetetlen lárma; főváros vagy vidék?
Csak szlogenek, csak jelszók –
sehol az ősigék.
Eláraszt erőszakkal – bár csupa
semmiség –
az új. (Ki dönti el, hogy megér-e
egy misét?)
Nem holmi tatárjárás: csak fárasztó
klisék.
Nem üt át semmi rajtuk – színek,
vagy egy kis ég.
Fontos férfiak árnykép-sora: mind
csak veréb-
pislogás (port kavarni hagyján –
ámde zenét,
egekbe szárnyaló szép muzsikát,
jegenyék
koronájáig szállót, hall-e valaki még?) –
Tulajok, pénzes pályán célba ért,
sok derék
milliomos-svihák: „jól olajozott kerék”.
Eluralkodik rajtunk is a nagy szürkeség;
tompán forog az elme. Vég kezdete –
Elég.
Párzást kísérő pentaton
Lémnosz. Az argonauták szeretkezése.
Volt abban valami – csak állati,
vagy végzetes? –,
midőn a tenger hullámainak
odavetették legyilkolt
férjüket... Szerelmi »partitúrák«!
Túl mohó vagy?
Patologikus rettegés fogja el társadat.
Nyüszít
indulatában: így büntetvén azt,
aki, anélkül, hogy
bőrét lehántotta volna, a belsejéig
hatolt egészen.
*
Cuppog, gerjedezik, már ínye is
kilátszik (meddig
lehet fokozni még a test meztelenségét/?/,
talán
azzal az izgató nevetéssel, mellyel
tudtodra adja, hogy
sikerült beférkőznöd összeszorított
combjai közé).
*
Ráncok hálózzák be a szem alját;
a ringó csípő
a szabadság bűvöletében felsikolt,
ám előbb még
a nyakadba szuszogja az esti séták
izgalmát, midőn
láthatatlan kéjenc tekintetek szokták
rettegésbe hozni.
*
Mire támaszkodhatsz a felgyorsult
időben? Emlékeidre,
némelykor a fájdalmasakra is.
No meg arra, a csak pár
pillanatig tartó mulatságosra,
mikor nadrágodnak kijáró
mosollyal rád szólt: „Rendezd el,
ne legyen olyan kihívó!”
*
Egy „mazochista” reggelre gondolj,
ha majd nem fogad ilyen
szelíd őszi fény. Elsötétített „téli tenger” –
hangulatában az
ember addig-addig hetvenkedik
és siet, míg végül nem lesz
ereje elhamvadni úgy (bár képzeletben),
hogy önmaga maradjon.
(A hűség illúziója)
Dúskálunk szívekben, szavakban,
titkosügynökök s eszmények között;
kár volt a végső pillanatban
kivárni, míg önzésbe ütközött
szerelvényünk (a színlelés halál-
kanyarjaiban) hűlt családi
szeánszokon alagútba talál.
Lány, vagy fiú? – nem nehéz kitalálni –
nyílt pályán, morbid sötétségbe hull.
(A múlt a mától ugyan mit tanul?)
Mindegy, ha dicsérnek vagy vernek,
elévül jóság s az emlékezet –
fejetlen vers, fejetlen gyermek.
A hűtlen hazátlanságba vezet.
(Lehetséges találat-ok)
Osonó árnyék, elodázott percek.
A felgyűlt bizalom leégett
könyvtárlapokról fel-felbéget.
Sűrű köd(ös) szakálla mögül téged
szőröz, sziszeg.
Ez vajon a Kisherceg?
Költő Úr
Szerelem füvében, sárban tapicskolva jön
a költő úr, hámozatlan, meg nem rágott
szavakkal a mellényzsebében; napraforgó-
mag vagy savanyúcukorka ízűek?
Nem érzi,
csak azt, hogy valami láthatatlanul
nő benne
és fájón, ami semmiképpen sem fog
beleférni
a kinőtt mellényzsebbe. A lelkének fordítson
hátat vagy az anyagnak?
Ha egyáltalán
tehet még valamit s úr a költő?
