Azt hiszem, minden alkotó mottóul írhatná mindenik műve elé: alkotok, mert rendületlenül hiszek művemben.
Hit nélkül nem érdemes, sőt nem is lehet belekezdeni egy mű megalkotásába. Hinni kell a választott témában, a felderengő szavak, képek, hangzások igazában, értékében. A zeneszerzőben is szavak, színek, formák sokasága merül fel, miközben zenévé formálódnak keze alatt a hangjegyek. A festőben is sokféle, a művészet más területeiről származó emlék, élmény, fantáziakép munkálkodhat műve elkészítése közben (sok képzőművész hallgat zenét!). Az íróban is képek, zenék (dallamok) munkálkodnak a fehér papírra rótt betűk sokasága közben.
Hinni kell abban is, hogy technikailag képes megoldani a feladatát, képes úrrá lenni az alkotás közben felmerülő belső és külső nehézségeken. Eszembe jut egy Stravinsky-történet, ami a váratlan külső nehézségek groteszk „közbelépésére” igen szép példa: „A munkás, aki kiadta nekem a szobát, feleségével és gyermekével foglalta el a ház többi részét. Reggel ment el, és teljes nyugalom volt délig, amíg hazajött. Ezután a család ebédhez ült. Fanyar, émelyítő fokhagyma- és avas olajszag szivárgott át a válaszfal résein, amitől rosszul lettem. Keserű szóváltás után a kőműves kijött a sodrából, káromolni kezdte az asszonyt és a gyermeket, fenyegetésekkel félemlítve meg őket. Az asszony válaszba fogott, majd zokogásba tört ki, felkapta a sikoltozó gyermeket és kirohant, nyomában a férj. Ez naponta megismétlődött, reménytelen rendszerességgel, úgyhogy délelőtti munkám utolsó órája mindig kínzó balsejtelemmel telt.” Ezt a külső „technikai” zavarást könnyen megszüntethette volna Stravinsky azzal, hogy máshol vesz ki szobát a zavartalan munkához. Éppen a Tündér csókja című balettjén dolgozott, amely Andersen meséjét, a Jégkirálynőt dolgozta fel (bőséges Csajkovszkij-zeneidézetek felhasználásával). Talán éppen a feszült légkör segítette a gyors komponálást? Vagy a hit, hogy bármilyen nehézségen át tud törni a kibontakozó mű kirobbanó energiája. Vannak szerzők, akik valósággal keresik a belső és külső ellenállás feszültségkeltő erejét, mert ez éppenséggel kioldja belőlük az alkotási folyamat feszültségét.
Gondoljunk csak Van Goghra.
A HÁTTÉRHITNEK is nagyon fontos szerepe van. Ez lehet egy biztos, kimunkált zenei stílus háttérenergiája. A nagy betetőző alkotók, mint például Bach, hosszú nemzedékek kifejlesztette zenei hangzásvilágából bontja ki zsenijének nagyszabású remekműveit. Beethovennek teljesen egyedül kell utat törnie egy új zenei világ felé. Az a háttérhit, amely benne munkálkodik, kozmikus energiából táplálkozik.
Ezeket csak a külvilág zajától elszakítva hallhatta meg. A népzenék is háttérhitként húzódnak meg évszázadokon keresztül egészen a 20. századi látványos felszínre törésekig.
Néha egy szűk kör is létrehozhatja a háttérhit jótékony hatását. Ez különösen a teljesen újszerű, kísérleti zenékre volt előnyös. Néhány ember meggyőződése elegendő volt ahhoz, hogy teljesen új területeket fedezzenek fel a zenében és a modern művészetben egyaránt.
A dodekafónia, az elektronikus zene néhány hasonlóan gondolkodó alkotó hitéből született meg, hitük nélkül mindaz, ami zsenijükből kipattant, nem születhetett volna meg.
Van rá példa, amikor egyetlen ember hite elindíthat egy teljes zenei megújhodást, mert megszállottan hisz egy mégcsak szárnypróbálgató művész új zenei világot teremtő erejében. Gyagilevre gondolok. Stravinsky hódolattal emlékezett rá: „Pályám kezdetén ő volt az első, aki bátorításra méltóként kiválasztott, valódi, értékes segítséget nyújtott. Nemcsak szerette zenémet és hitt fejlődésemben, hanem minden tőle telhetőt megtett, hogy a közönséggel elfogadtasson. Őszintén vonzotta, amit írtam, és igaz örömét lelte műveim előadásában, sőt ráerőltetésében berzenkedőbb közönségemre, mint például a Sacre esetében. Ezeket az érzéseit, buzgalmát a hála, a mélységes ragaszkodás természetes érzésével viszonoztam, és bámulattal érzékeny felfogóképessége, lángoló lelkesedése a kiolthatatlan tűz iránt, amellyel a dolgokat a gyakorlatban megvalósította.”
Vajon vannak még manapság is Gyagilevek?
