Sigmond István születésnapjára
Sigmond István nehéz életű író. Olyanféle „rögös út” áll mögötte, amelyen több a rög, mint az út. Pártában maradt leányzó, aki virágkorában, de még virága hullását elérve is hiába várja epedve a kérőket. Ritkán vet rá szemet egy-egy érdeklődő. S csak amikor már nagyszülőkorába ér – férfiként: lassan az őszülő halánték idejét is elhagyja –, akkor szinte váratlanul kopogtatnak egyre nagyobb számban hódolói, olvasói, akik egyre nagyobbra becsülik. Sorsának gunyoros, keserű fintora ez, mint például most is: elismerés, ünneplés akkor, amikor már a siker eredendő édessége helyett mindez megkeseredik. Szájíze fanyar. Nem valószínű, hogy vigasztalja a tudat: ez a fajta befogadás, az efféle kanyar és önellentmondás voltaképpen mindenkori művészpályák közhelye.
Persze, erősen leegyszerűsített egy ilyenfajta pályaív körvonalazása. Úgy is láthatnák (esetleg látják is többen), hogy az utóbbi években, az Irodalmi Jelen reflektorfénybe állította Sigmond Istvánt. Rendkívül nagyszabású pályázatot hirdetett ez a lap (Böszörményi Zoltán). A világ minden tájának magyarul író emberét szólította meg, feltételek nélkül, jeligével, kivételesen magas pályadíj kitűzésével. Általános meglepetést keltett az, hogy Sigmond István lett az első díj nyertese. Az az erdélyi író, akinek a neve még a legtöbb irodalomtörténeti felsorolásból, lábjegyzetből is kimarad. S holott az elhíresült Forrás első nemzedékéhez tartozik, itt jelent meg pályakezdő novelláskötete (Árnyékot eszik a víz, 1969), az azóta irodalomtörténeti jelentőséggel, sokat emlegetett generáció névsorából is többnyire hiányzik. S nem azért, mert fölhagyott az írással. Hiszen máig megszakítatlan sorban jelennek meg kötetei. A tizenhatodikat küldte be pályamunkaként. A pályázat, kétségtelen, fő szerepet játszott abban, hogy Sigmond nevére ma már többen fölkapták és fölkapják a fejüket, különösen a versenytársak.
Ez főként az „óhazában” tapasztalható. Erdélyben, a háttérbe húzódottság ellenére, például Kántor Lajos, indulásától nem feledkezik meg róla (mint ahogyan szinte senkiről sem). De első novelláitól kezdve makacs méltánylói, hívek, olvasók kis köre is figyelemmel kíséri. Nincs szó sok emberről, de olyan irodalmárok szegődnek mellé, mint a keveset publikáló, de joggal nagytekintélyű K. Jakab Antal; a műértőként is rangos, kiváló költők, írók: Bogdán László, Lászlóffy Aladár, Ferenczes István. A tágabb otthonban, nálunk, hosszú ideig elvétve jelennek meg róla cikkek, recenziók (Szilárd Gabriella, Tüskés Tibor, Papp Ágnes Klára, Breier Ádám, e sorok írója). De például az Újhold-Évkönyv szerepelteti, Kőrössi P. József a Noran-antológiában számbaveszi, az Élet és Irodalomnál Dérczy Péter, a Tiszatájnál Olasz Sándor becsüli és közli csaknem rendszeresen. Pomogáts Béla mellett a szintén kitartó, folyamatosan körültekintő Bertha Zoltán akkor sem veszti szem elől, amikor még csak érleli saját, átfogó tanulmányát az erdélyi abszurdról. Úgy vélem, hogy az abszurd irodalmon belül az irodalmárok körében, kifejezetten a Sigmond-művek vonatkozásában elsőként Ács Margit hozott igazi áttörést elmélyült, fölfedező tanulmányával, majd a Művészeti Akadémián elhangzott bemutatásával. Áttörés? Inkább talán rést ütött az író műveit természetszerűen övező idegenkedés közegén. S az is tagadhatatlan, hogy ennek az idegenkedésnek, visszarettenésnek, az emlegetett, írói útját kísérő göröngyöknek fő oka az író saját maga, műveinek természete.
Igen. Ünneplés? Siker? Gyorsan pontosítanom kell mindazt, amit a Sigmond-irodalom befogadásáról leírtam. Első díj ide vagy oda, az író maga is tudatában van annak, hogy az olvasók túlnyomó többsége – kimondva vagy kimondatlanul – továbbra is úgy látja, meztelen a király. Biztosnak tételezem azt, hogy azok, akik kezükbe vesznek egy-egy novelláskötetet vagy regényt – számszerűen jelentős túlsúllyal –, előbb vagy utóbb becsukják a fedelét, s ha lehet, elajándékozzák vagy másként szabadulnak tőle. A szöveg nem egyszerűen unalomként, hanem egyenesen gyötrelemként hat rájuk. Miért? Elég belelapoznunk szinte bármely Sigmond-írásba ahhoz, hogy ne tartsuk indokolatlannak ezt a reakciót. Értői, hívei is sorolják – s talán éppen ők válogatják össze legfrappánsabban a példákat, s látják el találó jelzőkkel a jellegzetességeket, amelyek önmagukban is elrettentők. Ács Margit többek között a „leharapott mellbimbók”, „kannibál indulatok”, „elmebajos gyermekek”, „ürülék és hányadék” szörnyűségeit említi. A pazar, árnyalatosan találó megnevezéseinek gazdag tárházáról közismert Bertha Zoltán szerint Sigmond műveiben sűrűn követik egymást a „vérfagyasztó”, „hideglelős” közelképek; „iszonyatos”, „lidércnyomásos, gyötrelmesen horrorisztikus”, „rémálomi látomások”, maga az „univerzális kaotikusság” jelenik meg változatos formákban. Letaglózza, sokkolja az olvasót.
De vajon miért nem habzsolják (ugyanezért) mindazok – főként az ifjúság köreiben –, akik egyre jobban igénylik a horrort, a thrillert, a legvéresebb, legkíméletlenebb filmeket, könyveket? Hiszen ma ezek a műfajok a legbiztosabb üzleti sikerre is számíthatnak. A fenti olvasóréteg a Sigmond-művekben a „rettenet, viszolygás, utálkozás, morbiditás” (Á. M.) áradatában gázolhat. A feszültség istenigazában jelen van. „Muszáj várni valamire, mint minden vérbeli rémtörténetben” – idézhetjük egyik kitűnő kritikusát, (a föltehetően fiatal?) Kocsis Lillát. Akkor hát miért nem vonzódnak Sigmondhoz? Már azért sem, mert a népszerű horrorok és társaik élvezetet (sokak számára kéjt) garantálnak. Befogadásuk nem kíván erőfeszítést, hiszen zömük igen primitív sémára épül. A Sigmond-olvasás pedig az efféle jelzőknek csak a homlokegyenest ellenkezőivel jellemezhető. Éppen a thriller rajongói számára (de nemcsak számukra!) minden bizonnyal mesterséges kéj helyett húsbavágó kínszenvedés. Ráadásul tartós unalom is. S befogadása rendkívüli erőfeszítést kíván.
Ha csak az eddig felsorolt tényeket vennénk számba, akkor sem ámíthatnánk magunkat azzal, hogy megindult egy olyan folyamat, amelynek nyomán egyre többen fogják érteni, szeretni, olvasni Sigmond Istvánt, aki így – ha lassan is, késve is –, de mégis, regényeivel, novelláival a közismert, olvasott, általános elismertségnek, a méltó közbecsülésnek örvendő irodalom részévé lesz. Ha mindezt valaki tovább bővíti a „nagyközönség”, a „népszerűség” elképzelésével, akkor derülhet csak ki igazán, hogy „na, az aztán nem!”. Sigmond irodalma aligha válhat egyhamar (avagy a távolibb jövőben sem?) akár a „művelt nagyközönség” számára sem igazán közkedveltté, nagy példányszámban megjelenő, keresett olvasmánnyá. Még azért sem állnék jót, hogy megszűnik, átváltozik az az írót környező légkör, az az (irodalmárok között is) többnyire hallgatólagos egyetértés, amely szerint, durván egyszerűsítve: Sigmond könyvei nemcsak nehezen érthetőek, hanem egyenesen érthetetlenek, sőt, értelmetlenek.
Kétségtelen, hogy ezek a művek – még a vájtfülűeknek, a kritika tapasztalt vén rókái számára is (az E.T.A. Hoffmann-mese értelmében) krakatuki kemény diónak bizonyulnak. Még a szakma olyan kiválósága is, mint Márkus Béla, miközben rálát a lényeges összefüggésekre és föltárja azokat, bánatosan megállapítja, hogy „föl kell függesztenünk természetes hozzáállásunkat a ’valós’ világgal szemben” – a megértéshez. De ez (például a Varjúszerenád esetében) „nehéz, sőt, mi több, megoldhatatlan feladat.”. Meg is keresi, hogy a „homály” egyik főoka: „az elbeszélői alaphelyzet zavarossága”. A „főszereplő alkalmatlan” arra, hogy „elmondja életének eseményeit, megidézze képzeletének teremtményeit.” Így a képzelet s a valóság „nem olvadnak egybe”. [Kiemelések tőlem, Sz. K.]
Elek Tibor mindig különös gondossággal mérlegelő véleménye hasonló. De levont következtetése jóval nyitottabb. „[...] a regény egyszerűsítő olvasatához sem lehet eljutni – kétszer biztosan el kell olvasni.” De – s ezt gondolom a legfontosabbnak – (a kétszeri olvasás után sem) – „[...] korántsem lehetünk biztosak benne, hogy jól olvassuk”. Úgy vélem, hogy egyik (számomra még ismeretlen, föltehetően fiatal) olvasója, Kovács Bálint hozza legtermészetesebb közelségbe az író befogadásainak gondjait, majd erényeinek fölfedezését. „[...] nincs olvasó, aki a nyolcvan-kilencvenedik oldal előtt értene valamit abból a szórengetegből, mondat- és képzivatarból, ami az agyába tódul” – írja Varjúszerenád-recenziójának elején. „De jussunk túl az első száz oldalon (úgyis újraolvassuk)”, rádöbbenhetünk, hogy „nem is történet ez, hanem egy világ”. A regény – s hozzátehetjük, hogy Sigmond egész írói munkássága – „saját sötét, démoni, már-már pokolbéli világa”, „univerzuma”. A befejező ítélet: „[…] nagy tehetséggel megírt könyv”, „mely ugyanakkor nem esik az öncélú mondatidomítás csapdájába.” (Prae, 2007/1.) Darvasi Ferenc, az író érzékenységével ugyanarra az Achilles-sarokra mutat, mint Márkus Béla a maga műértő-tudósi lényegre tapintásával. Előbbi a Varjúszerenád, utóbbi az Angyalfalva esetében látja úgy – találóan –, hogy a fő gond mindkét regényben – szerintem: ikerregényben – az, hogy az elbeszélő azonos a főszereplővel. S ez a központi, monologizáló ember (az előbbiben lány – fiatal nő, az utóbbiban fiú – fiatalember) már csak azért is lát, beszél, fogalmaz zavarosan, mert önmaga „beteges” – „minimum tudathasadás-közeli” „tudatállapotban él”. (D. F.). Az „iskolázatlan süldő-lány stílusára valló” tirádák (M. B.) egyeztethetőek az Angyalfalva-béli, szintén meglehetősen hiányos iskolázottságú fiatalember hasonló tudatállapotával és kifejezésmódjával. Kettejük ítélete között az „árnyalatnyi”, de lényegbe vágó eltérés annyi, hogy M. B. az író, a regény elmarasztalása – míg Darvasi Ferenc inkább a Sigmond-mű elismerése felé hajlik.
A továbbiakban – s itt már többségben az első díj elnyerése idején vagy ezt követően – az elismerés egyértelmű. Magától értetődő ez a zsűri részéről, s a díjosztáskor elhangzó méltatásokban. Lászlóffy Aladár és Orbán János Dénes ecseteli részletesebben a Varjúszerenád, az író érdemeit. Irodalmi lapjainkon kívül az IPM 2006 októberében közöl fényképes interjút. (Mindez annak ellenére történik, hogy a szerző a legtöbb fölkérés elől elzárkózik.) Az Erdélyi Terasz 2006. decemberi számában jelenik meg Dóczy Örs fényképes beszámolója, majd december 15-én a Bulgakov Kávéházban kerül sor beszélgetésre, vitára. OJD a szerző addigi elhanyagolásának okát többek között az erdélyi társadalom „prüdériájában” látja. Kötő József felidézi a Szerelemeső című regényt, amelynek drámai változata tíz év késéssel, csak 1989-ben került színpadra. Az I.-díjas műben ugyanaz a létérzés működik, végjátékként. A szétzilált, szétesett világról, Lászlóffy Aladárhoz hasonlóan, Bogdán László, Sigmond régi értője és híve, egyszerre elmélyülten és emelkedetten ír. Az abszurd világ „iszonyatos logikájáról”, a „kiszolgáltatottság” „bugyrairól” szól. Sigmond „olyan öntörvényű és zárt regényvilágot teremt, amely szinte példa nélkül áll a mai magyar (s nemcsak a magyar!) prózairodalomban” – olvashatjuk meggyőződését, amely immár világirodalmi mércével mér (Korunk, 2007/5.). Az interneten megjelent vélemények között itt csak szemezgetek: „félelmetes nyelvi érzékkel megírt szürreális pusztulástörténet, amely az expresszionista vizualitás eszközeivel és a kifinomult, szimultán regénytechnikával építi fel a maga démoni világát, kimérten, precízen, minduntalan elbizonytalanítva az olvasót, hogy mikor melyik regényszegmentumban van, mert a narratív síkok s a megszakított történet részei szinte észrevétlenül fonódnak öszsze”. „Nem lehet kihagyni egy sort sem a regényből.” Rövid összefoglalásként is olvasható az Irodalmi Jelenből kivágott néhány, igen találó mondat. Ezek szerint „a bűn nélküli bűnhődés regényének is nevezhető”, „mesterien szerkesztett, nyelvében erőteljes, bizonyos értelemben az ókori görög tragédiák hangulatát idéző mű” a díjnyertes művet követő Angyalfalva. Úgy látom, hogy ez a tömör jellemzés a Varjúszerenádra és az életmű sok más darabjára is ráillik. Vincze Ferenc az, aki Sigmond teljes eddigi munkásságának fölényes, alapos ismeretében rendkívül fegyelmezett tömörséggel, az író legelső kötetétől napjainkig nagyívű képet ad. Tudja azt is, hogy a „Kitömött varjak énekelnek”-kitétel (saját írásának címe, ugyanez szerepel M. B. kritikájának élén is!) szó szerint jelen van Sigmond pályakezdő novelláskötetének fülszövegében, az Árnyékot eszik a vízben. Pontosan látja, hogy az azóta eltelt 37 év óta „az ars poetika-szerű sorok mindmáig érvényesek.” (Igaza bizonyságaként hozzá kell tennem: Sigmond legutóbbi – a kolozsvári Helikonban, Molekulák címen elindított – sorozatának első darabja is újra ezeket a varjakat jeleníti meg.) Vincze fogalmazza meg a Sigmond írásainak követésénél is nehezebben föllelhető kiábrándultsága, sötétenlátása mögötti, halvány, de mégis eleven reménykedést is. Azt, hogy nemcsak a „megalázkodásról, gyávaságról”, hanem „a tiszta, múlttal-jelennel szembenéző tekintet erejéről” is szól – úgy vélem, hogy ismét – műveinek java (ha nem éppen egésze).
Talán ez, a legutóbbi állítás látszhat leginkább hihetetlennek, hiteltelennek. A jóindulat szépítéséről van szó, gondolhatják a kétkedők. Ám melléillesztem például Bertha Zoltánnak azokat a gondolatszemcséit is, amelyeket szemtelen önkényességgel ragadok ki szövegeiből, s amelyeket továbbértelmezek. Így, ha tehetetlenül, ha mocsokba keveredve is a „tisztaság” mindig jelen van és középpontban áll. A „biológiai drasztikumot” „tudatalatti mélység”, „metafizikai titokzatosság” ellensúlyozza. A lélek „felfoghatatlan mélységek és magasságok között” lebeg. S a számomra egyik legilletékesebben szóló Bogdán László emlékeztet arra, hogy a Varjúszerenád főszereplőnője, miközben a kalapos fiát untalan maga elé képzeli, „angyalarcú” lesz. Mintegy anticipálva az Angyalfalva fiúhősét. S Bogdán az, aki írása címéül választja a meggyötört lány egy szárnyaló, áhítatot és reményt sugárzó mondatát: „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot”. S különös módon ezek a központi alakok (Sigmond legtöbb munkájának figuráihoz hasonlóan) éretlenek, fogyatékosak, nehézfelfogásúak, sőt: kolontosak, ügyefogyottak, féleszűek, netán tökkelütöttek. Ugyanakkor – nézetem szerint éppen ezért! – szívesen bízza rájuk az elbeszélést, még hozzá sokszor belső monológ formájában. Hozzájuk-belőlük formálja meg a valóban nehezen követhető, de annál többet rejtő, egyben annál többet eláruló „elbeszélésmódjukhoz”, amely úgy a „sajátjuk”, mint az íróé. Sigmondnak olyanféle szüksége van rájuk, mint Dosztojevszkijnek a Félkegyelműre. Ez a kérdés már önmagában is megérdemel egy külön, alapos tanulmányt.
Ez a szereposztás még jobban növeli a valóságtól elrugaszkodást. Miközben már e nélkül is legtöbben kétségbevonják, alapvetően megkérdőjelezik, van-e köze a Sigmond-prózának a valósághoz, napjaink valóságához? Ez a kérdés szintén hosszabb fejtegetést kívánna. De most meg kell elégednünk azokkal a frappáns válaszokkal, amelyekben több műértő is egyetért. Egyik kritikusa azért is találja „nyugtalanítónak” például a Varjúszerenádot, mert „bármennyire valószerűtlen és abszurd a történet, mégis túl sok köze van napjaink posztmodern valóságához”. Ács Margit ezt még egyenesebben és közérthetőbben írta le. Sigmond regényeinek iszonyatai „bámulatos módon ma fantasztikumnak számítanak, holott minden este nézünk híradót”.
Elég megnyugtatóak ezek az érvek? Mindezek ellenére föltehetően mintegy közkívánatnak ad hangot Papp Ágnes Klára, aki egy korábbi cikkében (még a Keselyűcsók esetében), szelíd óhajtásként fogalmazta meg: „az ember [...] szeretné arra kérni Sigmond Istvánt, hogy lépjen ki az abszurd világból és írjon inkább könnyű nyári olvasmányokat”. Igaz, hozzáteszi: „[...] ehhez már csak az hiányzik, hogy a hangulat olyan legyen Kolozsváron, mint egy Wodehouse-regényben” (Magyar Nemzet, 2003. szep-tember 20.). Gyorsan kitágítanám a kört. Nemcsak Kolozsváron, hanem világszerte kellene ilyenformán vagy legalábbis ehhez közelibben átalakulnia mindannak, amiben ma élünk. A kritikus még 2003-ban írta ezeket a sorokat, így nem találkozhatott magának az írónak azzal a vallomásával, amely mintha egyenes válasz, megerősítés lenne a fenti feltételezésekre. „Jóleső érzés volna”, de nem tud napfényes novellát írni. „[...] ehhez nem most és nem ide kellett volna, hogy szülessek.” Nem teheti addig, amíg „reményvesztett, apátiával, légszomjjal kuglibabák kővé dermedve hallgatják a piperkőc csürhe becsületsértő, hetyke szónoklatait”, amíg „eminens bandavezérek gátlástalan koholmányai tartják rettegésben a meghülyített csődületet [...]”. Nem tud derűs regényekkel szórakoztatni, amíg „szeszély és fejetlenség, butaság és immoralitás”, „[...] aljasság és álnokság,”, „iszony és csőd” világában szorongunk (IPM 2006. ősz).
Ez az idézésnél is alig befejezhető mondatzuhatag, a fullasztó, tehetetlen düh, kétségbeesés, fölháborodás az írói nyelvezetnek is mesterműve, nagyon alkalmas lenne a tanulmány befejezésre.
De úgy érzem és úgy tapasztaltam, hogy nyitva maradt még mindig egy ugyancsak alapvető kérdés. Olyan kétség, amely alkalmas az eddig elmondottak cáfolatára, kétségbevonására. Több kritikus is megállapítja, hogy – itt a Varjúszerenádot (s hozzáteszem, hasonlóan a legtöbb Sigmond-művet) lehetetlen értelmezni. Érdemes egymás mellé illeszteni ezt a – sokszor az elismerő kritikákban is megjelenő – véleményt. Márkus Béla ítélete határozott: „a kitalált, képzeletbeli, csodás események” „külön elemek maradnak, nem olvadnak egybe”. Még Bertha Zoltánt is elgondolkodtatja – de ő nyitva hagyja a feltételezést: „mond-e valami szövegszerűen értelmezhetőt”. Darvasi Ferenc – bár nem zárkózik el az „ismeretlen terepek” bejárásától – úgy látja, hogy „a szöveg reális és képzeletbeli síkja, az álmok, a vágyak egybecsúsznak, és bizonyossággal nem is tudjuk „szétszálazni” őket. Számos részletre nincs magyarázat”, „erőltetett”, „hiteltelen”, „dühítő”. A regény első fejezeteire vonatkoztatva olvashatjuk: „minden szürreális” mozaikot „helyére tenni szinte képtelenség”. Ezeknek az egymással egybevágó gondolatoknak talán legszakszerűbb összefoglalását hagytam utoljára. „Az értelmezés itt annyira támaszát veszti”, hogy az értelmező „kénytelen belátni saját végességét (kudarcát?)”, „szembesülünk a koherens értelmezés lehetetlenségével” (A bírálók eddigi megnevezésein kívül: Kocsis Lilla, Koncz Tamás, Papp Ágnes Klára).
A felsorakoztatott fenntartásokat magam is végigéltem. Annak ellenére, hogy Sigmond István teljesen egyedi voltát, merőben új úton járását, műveinek magas fokú – s Bogdán Lászlóval összebeszélés nélkül egyetértve – páratlan érdemét voltaképpen pályája kezdetétől érzem. (Jelenlegi írásom egyik nagy hiánya az, hogy nem szóltam könyveinek értékeihez szervesen hozzátartozó, utánozhatatlan humoráról, a sokkoló kegyetlenségekkel szorosan összefonódó állandó nevettetésről, sőt: röhejről. Ezt szinte valamennyi kritikusa méltányolja.) Régóta foglalkoztat a gondolat: vajon valóban lehetetlen-e a Sigmond-művek „koherens értelmezése”? Valóban, csaknem képtelennek láttam a feladatot. Ráadásul: a műértelmezés pályám kezdetétől központi témámmá vált. S úgy vélem, sok kísérletezés után nem „megtaláltam”, de mindenképpen találtam kulcsot. A legutóbbi regény, az Angyalfalva kapcsán próbáltam megvilágítani az eddigi életművet. Egy eléggé testessé növekedő (kb. 34 flekkes) tanulmány kerekedett abból, amit megírtam, s amelyet most sem érzek befejezettnek. Így sem volt könnyű közlésére vállalkozó szépirodalmi folyóiratot találnom. Végül Ködöböcz Gábor lett megmentője. Így is rövidített formában, de megjelent az Agria 2011/1. számában. (Ebből néhány oldal a kolozsvári Helikonban is olvashatóvá vált korábban.) Készülő, válogatott, bővített tanulmánykötetem centrumába kerül akaratlan. Szeretném, de nehéz lenne itt akár vázolnom ezt a stúdiumot. Mindenképpen Sigmond valóban igen nehezen fölfejthető írásmódjának köszönhetem ezt, s hogy újfajta interpretálási módot találtam meg művei révén.
Lényegében ezzel, a nagyobb dolgozattal köszöntöm az ünnepeltet! Mindketten 75 évesek lettünk ebben az évben, így ez a születésnap számomra. De biztosnak vélem – hogy az irodalomtörténet számára is.
Isten éltessen, drága Pista!
Budapest, 2011. június 1.
*Elnézést kérek, hogy a szemle nem tér ki Sigmond István színpadi műveire, azok színházi előadásaira és fogadtatására. Hasonlóképpen elnézést kérek kritikusainak, recepciója számbavételének jelentékeny hiányossága miatt. Mindez külön tanulmányt érdemel.
