1. Bevezető,
avagy az írói kesztyű
Sigmond István nem bánik kesztyűs kézzel olvasóival és kritikusaival. Hogy az előbbiről meggyőződjünk, elegendő, ha kézbe vesszük regényeit, elbeszélésköteteit – nem lesz tőlük jókedvünk, sőt, figyelmeztetésként néha nem ártana könyvein feltüntetni: „csak erős idegzetű olvasóknak ajánljuk”. A kritikusokról épp maga szedi le a keresztvizet egy interjúban,1 ahol némi malíciával ugyan, de idéz a könyveiről íródott recenziókból, kritikákból mint olyanokból, amelyek egymásnak homlokegyenest ellentmondanak.
Ezekből rögvest az elején két igen hangsúlyos következtetést vonhatunk le: egyrészt, hogy a recenziók, kritikák számát tekintve Sigmond Istvánt nem kényeztették el túlságosan kritikusai – mint ahogy nem is hagyja ezt fricska nélkül a szerző –, másrészt, hogy ezek a méltatások igen szerteágazó, egymásnak a legtöbb esetben ellentmondó regiszterekbe, irodalmi stílusirányzatokba helyezik a sigmondi prózát. Beszélnek szentimentalizmusról,2 szimbólum nélküli abszurdról,3 paradox- és paródiajellegről, szakralitásról4 és a sort még folytathatnánk az elmúlt kétszáz év irodalmi áramlataival.
Ha megnézzük az életmű egészét, akkor azt látjuk, hogy ezek a – kétszáz év irodalmi áramlatait a sigmondi szövegvilágban felismerő – kritikusi vélemények egyáltalán nem elrugaszkodottak, vagy Sigmond szavaival élve „homlokegyenest ellentmondóak”. Nemcsak egy-egy szeletét jellemzik az életműnek, hanem a szerzőnek némileg ellentmondva, összességé-ben tekintve berajzolják a sigmondi világ határait. Az 1969-ben, novelláskötettel induló Sigmond prózavilága bár jelentős prózapoétikai átváltozáson ment keresztül az elmúlt harminc-negyven évben, szövegeinek alapmotívumai, lett légyen szó realista indíttatású novellafüzérről vagy utópisztikus regényről, lényegében változatlanok maradtak.
S hogy melyek lennének ezek az alapvonások? Mindenekelőtt ki kell emelnünk a szerzőnek már az első köteteiben is markánsan jelen lévő abszurd iránti fogékonyságát, illetve a sigmondi figurák – nevezzük jobb híján – „életútjának”, azaz az egyre hangsúlyosabban körvonalazódó szenvedés- és megváltástörténetnek a térhódítását (ami természetesen nem lenne elképzelhető az abszurd jegyei nélkül). Mindezt persze szigorúan sigmondi kontextusban kell értelmeznünk, még akkor is, ha a hetvenes évek romániai magyar irodalmában egyre inkább teret kap egy „Páskándi Géza abszurdisztikus prózanyelvéből eredeztethető, sűrű szövésű, baljós hangvételű szövegtípus, amely a negatív utópia, a disztópia körvonalait kezdi lassan megszervezni. Ennek egyik jelentős kísérlete 1972-ből (sic!) való, Sigmond István Egy panaszgyűjtő panaszai című kisregényében. Ez a narratívasorozat a tradicionális erdélyi regénystruktúra felbomlását kezdi meg a hatalomról való beszéd formájában.”5
Ebben a groteszk, bizarr panoptikumban a hősök által belakott történetek a legtöbb esetben megrekednek valamiféle profán szenvedéstörténet szintjén, s a megváltástörténetnek csak az ígéretét vagy elszalasztott lehetőségét hordozzák magukban. A sigmondi szenvedéstörténetben ugyanis éppen a szenvedésre esik a hangsúly, melynek meg- és nem egy esetben újraélése révén Sigmond szereplői eljut(hatná)nak a „megtisztulás” fázisába (Sigmonddal szólva nevezhetjük ezt akár angyalvárásnak, akár végtelennek, akár szent őrületnek) – anélkül azonban, hogy a körülöttük lévő világ törvényeit megváltoztatnák, „megváltanák”.
Természetesen a szenvedés- és megváltástörténetnek egy sajátosan sigmondi értelmezéséről beszélhetünk, a keresztény kultúrkör lényegi vonásaival, az isteni kegyelem mozzanatával ugyanis nem találkozunk. Hiszen épp a megváltástörténet központi eleme, a bűn motívuma hiányzik belőle – ha a teljes pályaművet vesszük górcső alá, akkor épp ennek a bűnnek az egyre nyilvánvalóbb hiányát tapasztalhatjuk, az abszurd világba vetett ember bűn nélküli bűnösségét és bűnhődését. Sigmond bűnfogalmának többféle értelmezése lehetséges, műveiben fokozatosan számolja fel a bűn motívumát. Korábbi szövegeiben, így például az Egy panaszgyűjtő panaszaiban vagy a Szerelemesőben vagy a Félrevert harangokban, illetve korai elbeszélésköteteiben (Valaki csenget, A kútbamászó ember) a bűn motívuma még fellelhető – a társadalom/hatalom/közerkölcs kontra egyéni szabadság/morál/méltóság fogalomkörével a bűnösség – vagy mások által bűnnek tekintett cselekedet – mibenléte is megragadható. Igaz, ezekben a szövegeiben is – akár valós társadalmi keretek közé helyezve, akár a magánéletbe zárva vagy épp a világ abszurditására reflektáló antiutópia műfajában – megtaláljuk már a világ/valóság abszurditásából következő bűntelen bűnösség motívumait is. Hiszen Sigmond világának legfőbb mozgatórugója az, hogy akár egy megszemélyesített hatalom szemében, akár morális törvényeink szerint – de mindenképpen bűnösök vagyunk.
Ez a motivika Sigmond kilencven utáni prózájában jut egyeduralomra – az Irodalmi Jelen pályadíjas Varjúszerenádjának vagy az Angyalfalva hősnője/hőse vagy a novelláskötetek narrátora (és itt elsősorban az És markukba röhögnek az égiek, valamint a Csókavész című novelláskötetekről beszélhetünk) már adottnak tételezi bűnösségét, jelenbeli létét már teljesen uralja a bűnhődés állapota, legyen szó akár az önként vállalt vagy mások által bűnhődésre kárhoztatott állapotról.
S akár a konkrétan megragadható, akár a misztifikált bűnfogalomról beszélünk, a sigmondi szereplők legfőbb mozgatórugója a bűntől való szabadulás. Ami nem annyira kiútkeresés, bár nyilván az istenhit-kereséssel, az azzal való leszámolással talán az is tetten érhető. De sokkal inkább az embernek önmagával mint mindenséggel való, végletesen keserű és kiábrándult szembenézésnek lehetünk a tanúi. Sigmond tehát ritkán kecsegtet kiúttal, az egyén választási szabadságáról ugyancsak szkeptikus képet fest, s rendre cáfolja az emberek közötti kommunikáció lehetőségét biztosító világ képét – ennek ábrázolásához pedig egyre inkább a széttöredezett narráció, az olvasó tudatos sokkolása, a monomániás monológ eszközeihez nyúl, ahol már nincs helye a mellébeszélésnek, a titkoknak: „Nincsenek titkaim – mondja az Angyalfalva hőse. – Magammal mindent megbeszélek. És minden napra megfogalmazok egy igaz-ságot. A mai napé így hangzik: egy férfi nem sír.”
Ezért nem találunk Sigmond szövegeiben a rossz metafizikájával szembeni ítélkezést, hiszen nem jó-rossz demonstrálása, erkölcsi megítélése a tét, hanem az a priori bűnösség felmutatása a maga metafizikai abszurditásában: azzal a metafizikai közönnyel, amelyet legjobb szóval is csak iszonyúnak nevezhetünk. S bár mint említettük, Sigmond István nem bánik kesztyűs kézzel az olvasóval, az abszurdnak ez a fajta – a horror elemeit sem nélkülöző, a gyomrot meglehetősen megterhelő – értelmezésének a legfőbb célja, s ebben jelentősen alapoz a thriller, a horror műfaji hagyományaira, épp az ember legsötétebb, legprimérebb félelmeinek a feloldása – s ez lesz a bűntől való szabadulásnak a záloga is. Sigmond világában épp ezért közöny és együttérzés, félelem és részvét feszül egymásnak, s csupán csak az olvasónak kell bírnia a gyűrődést.
A bűn motívumának fentebb vázolt íve szoros összefüggést mutat Sigmond prózapoétikai technikájának változásával. Míg a kilencven előtti műveiben klasszikus narrációs elemekkel operál, tehát jelen és múlt, valóság és fikció/álom/lázálom síkjai jól elkülöníthetőek egymástól, addig a kilencven utáni műveiben már az abszurd torz tükrén keresztül látjuk szereplőinek világát. S ez már nem hasonlítható a Szerelemeső vagy a Félrevert harangok, illetve korai novellásköteteinek világához – itt ugyanis már a klasszikus szerkezetet felváltja az értelem kontrollja alól kiszabadult tudat álommunkájának narrációja, s a klasszikus történetmesélés hiányával, az elidegenítő és az erős érzelmi reakciókat kiváltó eszközök váltogatásával elég kellemetlen helyzetbe hozza az olvasót. Ehhez persze a Sigmond által az esetek többségében – csak a Félrevert harangok képez ez alól kivételt – alkalmazott egyes szám első személyű narrátorra van szükség, az „én” dimenziójára, belső tájaira leszűkített világlátásra. Hiszen ez az eszköz lesz az, ami/aki által képes lesz a világ „énként” való láttatására – s amennyiben ez mégsem lenne elegendő, mert a világ nem hagyja láttatni magát, akkor Sigmond duplikálja a narrátor „énjét”, s egyfajta kettős énnel, illetve az abszurdhoz igen közel álló elidegenítő effektusokkal (színpadi, filmforgatási jeleneteknek mint emlékezéstechnikának a beékelése) fokozza a szubjektivizált világról való abszurd látomássorozatát. Az abszurd látásmód kettős vetülete – az iszonyúnak, borzalmasnak, elképesztőnek és a groteszknek, a fekete humornak, a borzongatóan pesszimisztikusnak és a taszítóan cinikusnak az egymás mellé helyezése – már önmagában elidegenítő aktusként működik.6 Ennek elidegenítő effektusokkal való halmozása épp az erősen szubjektivizált s épp ezért erős érzelmi ráhatással bíró borzalomsorozatokat távolítja el a szereplőktől – a távolságtartás azonban szenvtelenséget is jelent, távolról, felülről nézést: önmagunk lealacsonyításának, elállatiasodásának, az élet lefokozásának szenvtelen, érzelemmentes ábrázolása a világ abszurditásával szembeni indulatunkat, kétségbeesésünket ébreszti fel. S bár Sigmond István nem igényli az olvasók megértését, hőseinek szenvedéstörténete, önmagukkal való szembenézése, a morális megtisztulásként értelmezett katarzis bekövetkezése az olvasóra nézve is tisztító erővel hat.
A kétezres év után megjelent szövegeiben Sigmond már teljesen feloldja a való világ körvonalait, s csak a legnagyobb jóindulattal beszélhetünk csak valamiféle kvázivalóságról. Múlt és jelen, álom és vízió síkjai egybemosódnak, olyannyira, hogy egymásnak létfeltételei lesznek. „Adjatok jelent” – mondja Sigmond egyik hőse, s ezzel az imperatívusszal a múlt történéseinek a teljes felidézésére invitál. S ez a múlt általában valamiféle tragikus történetet leplez, s ezek lesznek a tartópillérei a hősök szenvedéstörténeteinek. A szenvedéssorozatok okára azonban a legritkább esetben derül fény, hiszen az esetek többségében a szereplők cselekedeteinek motivációi homályban maradnak. Épp a múlttal mint önmagunk szimbólumával való szembenézés teremti meg a narrátorok számára a jelent – a múlt feltérképezése pedig egyben annak felszámolását is jelenti. Ezért lesz szövegeinek egyre hangsúlyosabb szimbóluma a csend és a semmi – ahol a múlt már hallgat, ott a jelennek sincs, amiről beszélnie.
Az idősíkokhoz való fentebbi viszonyulásmód nemcsak a narrációs technikákat, de a prózanyelvet is jelentősen módosítja. Múlt és jelen síkjainak egybemosásával Sigmond átlépi a való világ határait – a múltból, jelenből felvillantott, asszociatív képsorozatok egymás értelmezői lesznek. S ebben az értelmezésben már nem csak a konkrét valóság múlt- és jelenbeli síkjai segédkeznek – az emlékezés gesztusa által felidézett éntörténetek világában, az emberi lélek birodalmában éppúgy szimbólumértékűvé válnak a szubjektum belső lázálmai, mint a halottak vagy épp a világ animisztikus részei. Sigmond István öntörvényű világában ezért egyre nagyobb szerep hárul a gondolatra, amely – két legutóbbi regényében mindenképp – kitermeli saját szimbólumrendszerét, s ezzel egyre nagyobb teret ró az egyre metaforikusabbá, képi komponáltságú nyelviségre. A gondolati töltet egyre inkább felszámolja a valós cselekményszálakat, s épp a valóság brutalitásásával, tökéletlenségével szembeni tökéletességet, a szubjektum belső világának öntörvényűségét hirdeti. Mint ahogy az Angyalfalvában a szemünk előtt lepergett emlékek/múltképek/lázálmok létfilozófiai intuíciója olyannyira eluralkodik a szövegen, hogy épp annak ellenében hat: az abszurditás közegében felsejlenek az élet rejtett törvényszerűségei – s ennek gondolatban való feloldása nemcsak félelmeinket plaszticizálja, de egyben megszabadít legprimérebb lealacsonyító félelmeinktől is.
Annak, hogy ezeknek a motívumoknak a fejlődési ívét átlássuk, elengedhetetlen feltétele, hogy foglalkozzunk Sigmond István ’90 előtti prózájával is. A Sigmond esetében akár önkényesnek is mondható cezúrától több okból is el kell tekintenünk, hiszen munkásságában a ’90 előtti és utáni szövegek közé nem húzható éles választóvonal. A szerzői védjegy mellett Sigmond ’90 után megjelent kötetei között három olyan könyv is szerepel, amelyeknek szoros kapcsolódási pontjuk van a rendszerváltás előtt megjelent köteteivel: két válogatott novelláskötete jelenik meg a szerzőnek ezekben az években, illetve immár cenzúrázatlanul újra napvilágot lát a Félrevert harangok című regénye is. Az életmű azonban igencsak tetemesnek mondható: öt regényt (ha a cenzúrázatlan változatot különálló tételként kezeljük, akkor hat), illetve tíz novelláskötetet jegyezhetünk ugyanis az elmúlt negyven évben, amelyből tíz a rendszerváltás utáni időszakra esik.
Érdemes megfigyelni a Sigmond-prózában azt az utat, amely elvezetett az életmű csúcsának is tekinthető, összeg ző jellegű Varjúszerenád pusztuló falujába, s az Angyalfalva elágazó történetlehetőségeit. Igen figyelemreméltó, hogy a Sigmond-szövegekben megjelenő, kiemelt szerepet kapó szenvedéstörténetek, a szereplők egzisztenciális kiszolgáltatottsága, abszurd léthelyzete, magányba taszítottsága, bűn nélküli bűnhődése miként formálja át a Sigmond-próza narratív, prózapoétikai elemeit, illetve, hogy a felkínált szabadságértelmezések hogyan számolják fel a próza leglényegesebb éltető elemét: magát a nyelvet – hiszen innen a többi már néma csend.
2. „A happy end
a hitetlenek,
az ingadozók mákonya”
Egy panaszgyűjtő panaszai
Sigmond első regénye egy negatív utópia, 1971-ben jelenik meg Egy panaszgyűjtő panaszai címmel.
Induljunk hát ki Sigmond végeérhetetlen rémálmából: az abszurd világból, amely szervesen illeszkedik a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmának megváltozott beszédmódú hatalomábrázolásába. Sigmond szövegeiben a hatalom kontra egyén konfliktusa épp a világ abszurditásának következménye, s szövegeiből kiolvashatók a hatalommal szembeni magatartásmodellek válfajai is.
Az Egy panaszgyűjtő panaszaiban – lévén szó kimondottan antiutópiáról – nem nehéz felfedeznünk az abszurd jegyeit. Sigmond István szövegei már a kezdet kezdetén sem voltak könnyen olvasható, dekódolható, emészthető alkotások, a sigmondi rémálom – a maga gondolati tömörségével, kihagyásos szerkesztésmódjával, a zavart emberi elme csapongásait követő narrációs megoldásaival, talányszerűségével épp az értelmezhetőség határait feszegetik –, azaz az értelem hiánya épp az értelem helyét jelöli meg. Nincs ez másként jelen regény esetében sem: a keretes szerkezetű műben, mint ahogy a zárlatból kiderül, kettős rémálommal szembesülünk. Egyrészt adott a valóság rémálma, amelynek valószerűségéről, értelmezhetőségéről a zárlat ad fogódzót, kínál valamiféle értelmezési kulcsot. De ahogy a későbbi szövegeiben sem, itt ez a kulcs nem nyitja meg a végső, egyetlen értelmezéshez vezető ajtót, Sigmondnál minden finálé épp olyan kérdéses, mint maga a kezdet. Adott tehát a regény első pár oldalán egy lázálomszerű monológ, amely – jobb terminus híján – a valóság, a realitás síkját képviseli a regényben. Az egyes szám első személyű elbeszélő valósága azonban – a későbbi álombeli jelenetekkel ellentétben – épp az ember belső valóságvolta miatt nélkülözi a valószerűség elemeit, s csak a regényzárlat fogja valószerűséggel felruházni ezt. Az egyes szám első személyű narrátor hallucinációja – „bezárom az ablakot, fülembe vattát gyömöszölök, hogy ne tudjak hallucinálni. Nem jön a császár, nem jön senki, egyedül vagyok Vele” – valamiféle végső, senki által fel nem ismert igazságnak, bölcsességnek a megtalálásáról tudósít. Hogy pontosan mi lenne ez a megtalált igazság, bölcsesség, a bölcsek köve, nem tudni, a regény sem az elején, sem a későbbiekben nem ad fogódzót erre vonatkozóan, így csak találgatásokba bocsátkozhatunk – nevezhetjük akár az emberi szabadság egzisztencialista indíttatású felismerésének, egyfajta lázadásnak, de a regény zárlata úgyis teljesen átírja értelmezésünket. De még mielőtt elvesznénk az értelmezés útvesztőiben, inkább emeljük ki ennek az intrónak a legfontosabb motívumát: a metamorfózist. A narrátor átváltozásával, szinte kafkai összezsugorodásával ugyanis – minden jelzés nélkül – átértünk az álom világába, ahol szereplőnknek immár neve is van. Mint ahogy az álombéli történetbe besétáló egyik szereplő elnevezi, ő Hatvannyolc per F. És innen indul az álombéli világ abszurdoidja, egy olyan világé, ahol az embereket megfoszthatják emberi mivoltuktól, azaz mínuszokká válhatnak, ahol a Szabály ismerete jelenti az emberség zálogát, ahol igencsak szofisztikált, az erőszakot sem nélkülöző módszerekkel P. I. F. Apó megtanítja az embert – kívánsága szerint, s mindig ugyanabban az időpontban – nevetni, kacagni, kuncogni vagy mosolyogni. A regény valójában Hatvannyolc per F-nek a megpróbáltatássorozatát járja körül, hogyan próbál beilleszkedni egy olyan világba, amelynek törvényei hasonlatosak Kafka világához. Ahol például egy zacskó kavics zörgetésének abbahagyásával megsértik azt a Szabályt, amelynek számszerűségéről igen, de mibenlétéről nem tudnak számot adni a regény szereplői.
Lászlóffy Aladár a regény bevezetőjében az elidegenedett ember etikai problémáit látja viszont az amúgy teljesen lineáris szerkezetű szövegben, ahogy ő nevezi, „kóreset”-ben, ahol a hős épp a „humanizmus eltorzíthatatlan normái” mellett tör lándzsát, s akinek célja nem más, mint „panaszt tenni minden ellen, ami elidegenítheti az emberi lények arcát, életét.” Talán felfoghatjuk így is Hatvannyolc per F történetét – azzal a fenntartással, hogy Sigmond hősének lázadása csak önnön szabadságának lehetne a záloga, a körülötte lévő világot a maga abszurd törvényeivel bár szeretné, de nem tudja megváltoztatni, s kitörési lehetősége jelen esetben nem lehet más, mint az ébredés arra a világra, amelyet a regény kezdetén – az öngyilkosság vállalásával – épp megtagadni készült – azaz szembesülés önmagával. A kör tehát bezárulni látszik: az álombéli világ hőse épp a szerelem megváltó erejébe vetett hitben csalatkozik, amikor épp „El akartam mondani neki, hogy városában mindenki megsüketült, hogy a felhők leereszkednek a P. I. F.-re, összeroppannak a falak, hogy nincs panasz, hogy öröm sincsen, hogy... De minek? Előreugrottam, de nem tudtam elérni, hátulról kemény zacskó csattant a fejemre, s még felvillant Per K. ördögien vigyorgó arca, aztán...” S a regény valóságos szintjén pedig elhangzik az ítélet: „Mi történt tulajdonképpen?” „Hát... véletlenül... higanyt ivott szegény.”
A sigmondi hős metamorfózisát tekinthetjük egyfajta alámerülésnek, ahol az igazság megismeréséért „pokolra kell menni”, ahol a kafkai átváltozás motívumával felsejlenek a világ rendszerszerűségének, szabályozhatóságának, értelmességének abszurd vonzatai, ahol az ember belső szabadsága kérdőjeleződik meg. Hatvannyolc per F beavatási története ennek a felismerése, még akkor is, ha sem a valós világban, sem az álom világában nem történik több a puszta fel- és önmegismerésnél. Ilyen értelemben a sigmondi hős szenvedéstörténete a világ abszurditásának a felismerését jelenti, de ennek az abszurd létélménynek a feloldása nélkül. Mert – mint ahogy Hatvannyolc per F is megfogalmazza: „A történetnek megnyugtató lenne a folytatása, ha eszméletlenségemből Per K térített volna magamhoz, s réveteg pillantásaim az ő szerelmes-aggódó arcára estek volna. Aztán minden kiderül, kiegyenesedik, s boldogan szeretjük egymást, míg meg nem halunk. Az élet, sajnos, ritkán hajlamos a banalitások zsákutcájába torkollni. A happy end az utópisztikus életszemlélet tartozéka, s egyúttal a hitetlenek, az ingadozók mákonya. Sokszor a mindennapok realitásában is felcsillan, megmutatja magát, van, aki utánakap, hajszolja, megfogni-elérni próbálja, és nem látja, hogy délibábot kerget.”
A fentebbiek tükrében a regény utolsó mondata alapján akár pozitív kicsengésűként is olvashatjuk a művet, hiszen szimbolikájával valamiféle hitet kölcsönöz a történetnek, semmissé téve a bevezető élettagadását, s az ébredés – öneszmélés – egyfajta szabadulást is jelent a rémálom megváltoztathatatlan világából: „Kinyitom a szemem. Kórházi ágy. Fehér köpenyek. Fehér lepedők. Fehér pizsamák. Fény. Napfény.”
Ez a téma Sigmond későbbi novellásköteteiben tér vissza, akkor azonban már nyoma sincs az Egy panaszgyűjtő panaszaiban fellelt hitnek. Az Álomüzér a templomfalon című elbeszélés, amely a Minden nap halottak napja van című kötetben jelenik meg először 1996-ban, majd bekerül a Keselyűcsók című 2003-as válogatáskötetbe is, hasonló tematikára épül. Világát hasonlóan egyenemberek lakják, de itt az egyformaságot már nem kell törvény által szabályozni, annak igénye „belső kényszerből fakadt, amely átöröklődött egyik generációról a másikra (...) természetes volt, hogy mindenki maszkot visel az arcán.” Az Egy panaszgyűjtő panaszaihoz hasonlóan a novella lakóit számok jelölik, és vakon engedelmeskednek a hatalomnak, a Törvénynek, amely hangosbemondón keresztül képviselteti magát. Ebben a világban az embereknek nincs arcuk, hiszen arcukon acélmaszkot viselnek – a mindennapi cselekvésüket az egyenboldogság határozza meg: minden este elmennek a világot jelentő utca végén található falhoz, hogy részt vegyenek az arctalan és személytelen ölelkezésben. A konfliktust egy álomüzér vénasszony okozza, aki a Kétszáztíz nevű főhősnek eladta az álmát, amelyben nem az örök jelenről, hanem a múltról volt szó, ahol az embereknek arcuk volt és nevük, amikor az emberek nem voltak egyformák. A novella végkifejlete azonban már a regénnyel ellentétben egyértelmű: Egyformaság lakói nem tudnak élni a különbözőség lehetőségével, nem kérnek a felkínált szabadságból, kiveszett már belőlük mindaz a morális tartás, amely – Lászlóffy Aladár szerint – a Panaszgyűjtőt jellemezte. A zárlat nem kínálja fel a regény szimbolikus megváltástörténetét sem, hiszen „az öregasszony, aki álmokkal üzérkedetett a gödörben, keresztre feszítve csüngött az oltár mellett, a templomfalon.”
Részlet egy nagyobb tanulmányból
(folytatjuk)
Jegyzetek
1„bennem annyi optimizmus sincs, mint egy buldózerrel letaposott kétéltűben...” Beszélgetés Sigmond Istvánnal. Tiszatáj, 1997. május. Készítette Erdélyi Erzsébet –Nobel Iván.
2K. Jakab Antal: A felejtés művészete. Utunk, 1969, XXIV. évf., 42. sz.
3Lászlóffy Aladár: Az Olvasóhoz. Előszó az Egy panaszgyűjtő panaszai című regényhez. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1970, 7. o.
4Széles Klára: Egy lenyűgöző regény Kolozsvárról. In: Szeged–Kolozsvár 1955–1992. Kortársi szemle az erdélyi irodalomról. Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1993, 148. o.
5Antal Balázs: A toposz trónfosztása – Transzszilvanista szöveghagyományra épülő disztópikus regények. Helikon, XIX. évfolyam, 2008. 19. (513.) szám.
