(részletek)
(…)
A pincében egy autós rövidfény-égő égett akkumulátorról. Már amikor leereszkedtünk a félhomályba, furcsa volt, hogy semmi kiabálás, dulakodás hangjai, csak az égő percegése a lépcső alatt. Aztán amikor Patkány kinyitotta a fáradtolajjal lekent pinceajtót, akkor jött a reveláció. Tudod, olyan kép, ami ott marad a fejedben, nem tudod kirázni. Ott álltak a marhák, Fricike, Gecó, Öcsi, Kicsi, meg még néhányan a Bánat utcából, Sógor, Nicu, Gino, és fapofával bámultak ránk, én meg körbe, mint jérce a görényfészekben. Aztán Patkány odabaszott a tarkómhoz: na, jól megmacskáztattunk, szevassz. A szemem kezdett hozzászokni a fényhez, és láttam, hogy a sarokban áll Izabella, a kis szőke kislány a hatodikról a Bánat utcából, a tekintetekben pedig a sötétség bugyrai bújtak meg. Érzed, hogy idegenben játszol, nézel körbe, és nem ismered az arcokat. Közben a pillanat átfolyt a ruháimon, és nyirkos lett a mez, ami a varrással kifelé lógott rajtam.
Kisangyal volt ez az Iza. Tejfehér bőre, és apró kis lábfejei voltak, mint egy orosz babának. Mindig ott fogócskázott a blokk körül, vagy gumizott a lányokkal. Időnként láttam gumizni egyedül is. Ilyenkor a gumi másik végét beleakasztotta a pad cementlapjába. Olyan volt, mint egy kis áttetsző szitakötő. Fehér por szállt utána a szélben, mintha a fűszálak kalászait akarta volna beporozni, amelyek minden nyáron, mint egy búzamező, beborították a Grundot. Iza puncija, ahogy akkor ott a pincében megmutatta, szétfolyt a fejemben, mint a tej. Illatos volt és könnyed, mint a púder, áttetsző bőre alatt az erecskékkel, amelyekben csendben surrogott a vér. Az első igazi punci, amit láttam.
Ott a pincében, a fal mellett, egy ABBA poszter alatt, ott sunnyogott Kicsi is. Ő volt az áldozat. Cserébe a punciért meg kellett mutassa a farkát. Valahogy úgy gondolták ezek, hogy látványban találni fog Izához, és az összkép majd édes lesz, mint a csokoládé. Amikor azonban Kicsi elővette, a látványtól még Fricikének is arcára fagyott a vigyor: akkora példányt egyikünk sem látott, addig, én még azóta sem. Szégyellősen tűrte, hogy szemeinkkel végigmérjük, aztán visszabújtatta kékes frottírbugyijába. Titok volt ez, amely ott zizegett a pince hűvös légjében, lecsapódott a hideg betonon, és a penészes falakról lefolyva végérvényesen magukkal ragadták a föld alatti csermelyek. Soha senki nem tudta meg rajtunk kívül, hogy a Dán Tibi becenevében mekkora mérhetetlen irónia lapult meg attól a naptól kezdve. Rajtunk kívül csak az abbás lányok és fiúk látták Kicsinek a dákóját, ők pedig azóta is ott mosolyognak a pince falán, igaz kissé megsárgult fogakkal.
Évek múltak el, és már semmi nem pihent a helyén, minden mozdulni készült. Álltam az ablakban, és néztem, hogy tökéletes egyensúllyal halad a járdaszegélyen. Kibillenthetetlen fegyelemmel, macskaléptekkel haladt, balettcipői puhán markolták meg az aszfalt peremét. Hófehér arca fölött fekete kalap, lila ruhájára a vállairól sárga kendő omlott. Ölében kis fehér kutyát szorongatott mindig, és hangosan beszélt hozzá. Azt mondták, néhány éve meghalt a fia. Előtte pedig a férje. Újságot árult és úgy szívott, mint egy Dacia porszívó. A Fortuna üzlet fölött lakott egy garzonban. Állítólag volt családja valamikor. Egy fia. És férje. A kemény fiúk így hívták: Buretista, akinek a szája szivacsból van. Tejfehér bőre alatt apró erekben dorombolt a vér.
Bekerítették, behálózták, Buretista úgy vonzotta magához a fényt és a nedveket, mint a kozmosz egy kiválasztott pontja, mint akinek örökre kapnia kell, aki soha nem ad, csak elszív, magához vesz, raktároz, megsemmisít. Benne fordult meg a rendszerváltás poros napjainak epéje és sara, megszűrte, átpasszírozta, kifényezte. Mindezzel együtt hatalmasra nyújtott szájából bíbor fények tüdőfénye és rozmaring ravasz illata áradt.
Buretistát rendszeresen levitték a Bunkiba. Mindenki, egymás után. Vagy egyszerre többen. Utána lilára verték. Ameddig szemei körül eltűntek a foltok, fekete szemüveget hordott. Bár szemei mögé amúgy sem látott soha senki. Ezt soha nem értettem, hogy miért kellett az után agyonverni. De én nem értettem a cuccost, mint olyan. És Buretistát sem láttam soha. Csak Izabellát láttam mindig hajladozni az újságok fölött. Nem tudom kihámozni, hogy mi a valóság hófehér, porhanyó húsából, amely a halszeleteket juttatja eszembe azóta is.
Mi mindenesetre féltünk tőle. A kis fehérbőrű test felpuhult, véraláfutások és sebek tátongtak rajta. Csak távolról figyeltük, ahogy hajladozott az újságok fölött, szemén rendszerint a fekete szemüveggel, kifogyhatatlan türelmével, és azzal a púderbe göngyölt álmos arcával, amelyre ráfröcsögött a 20. század sarjadó vége: Szopós, Nicu, Gino, Öcsi, Sógor, Vasile. A nagyfiúk a Fortunától. Vagy bárki. Ez volt: illanó, hűvös és bizarr, hurkás karjaival rendszeresen magához ölelte a keserű fejeket, izzadt nyakakat vagy taplós halántékokat. Aztán Buretistát elnyelte az űr, a kislányból, akit egykor Izának szólítottunk, kiszaladt az emlős, felfalta a hírek fertője, az újságokból kiomló idő, amelyen elrugaszkodtunk, magunkba pakolva a Grund csendjét.
(…)
Az ötszáz éves ember pedig egy idő múlva botorkálva jött, kissé meggörnyedve az ötszáz év terhe alatt. Nem volt meglepett, inkább unottan bökött az ágy felé, hogy foglaljunk helyet. Ilyen lenne az ember, ötszáz év után? Valami megrázóra számítottunk, egy olyan emberre, mint amilyent még csak álmainkban sem láttunk. Öreg volt, mint nagyapám, de semmi rendkívülit nem láttam rajta. Volt fején egy sapka, hátán egy zöld pufajka kabát, lábán két sötétkék csizma. A száraz ágakat ledobta a zománcos kályha elé, lehuppant a hokkedlire, és felénk fordult. Itt ült velünk szembe egy ember, aki ötszáz éven keresztül látta a felkelő napot, és este, az ágakon túl a holdat. Itt ült velünk szembe ez az ember, és megvonta a vállait. Teljesen prózai módra. Olyan volt az a pillanat, olyan közvetlen, olyan egyszerű, olyan semmilyen.
Gyerekek, miért kerestek ti engem? Miért keres mindenki? Mit mondhatna egy ötszáz éves ember mást? Semmit. Éhes vagyok. Felaprítom ezeket az ágakat, megrakom a tüzet, és sütök egy rántottát kakukktojásból. Sültkrumplival. Aztán pihenek néhány percig, nézem az őseim fényképeit, meghallgatom a híreket, aztán kimegyek szarni, megmosdom a mosdótálban, aztán bebújok a takaró alá, olvasok néhány oldalt, aztán kifújom a petróleumlámpát, és újra álomba merülök. Ha az éjszaka sem halok meg, akkor holnap reggel újra kimegyek a patakhoz, megmosdom, és főzök egy teát, aztán egy újabb nap kezdődik. Ilyen az élet gyerekek. Nem vagytok éhesek?
Így ismertük meg az ötszáz éves embert. Megvacsoráztunk, közben mesélt az őseiről, mesélt az erdőről, mesélt a világról. Beszélgettünk a fociról is, megpattogtatta a labdánkat, belerúgott, és röhögött az ötszáz éves ember, arcán fél évezred árnyai szaladgáltak. Aztán elkísért az erdő széléig, és figyelte, hogyan botorkálunk végig a szondák között, végig a motorverseny pályán. A bokrok előtt megálltunk és integettünk neki. Ott állt, mint egy tuskó, az erdő szélén, és intett az ötszáz éves ember. Leereszkedtünk a völgybe, a bokrok közé, és hamarosan mindenkit elnyeltek a lépcsőházak.
Az ötszáz éves ember már nem él. Néhány éve az erdészek találták meg holttestét a patak partján, ahol mosdani szokott. Tudod, élt ötszáz és egynéhány évet. Nem, egy ötszáz éves ember sem élhet örökké. Már azt gondolnád, hogy valahogy ennek soha nem lesz vége, hogy ez az ember olyan meseszerű, olyan más. De tudod, amit felépítünk, az egy perc alatt. Az élet nem viccelt vele sem.
(...)
Bezártak egyszer a Petrovicsék kék Trabantjába. Ott állt a félszázados jószág a 37-es első emeleti terasz alatt, amióta odaköltöztek, tizenvalahány éve. Alatta ötujjnyi vastagságú volt a mohás humusz. Először kinőtt a fű a csomagtartóból, aztán elkezdtünk belehúgyozni a hátsó ülés mögé. Redszeresen jártunk vizelni, miközben hunyóztunk. Brutálisan, meggyaláztuk a Trabit, ő meg sztoikusan tűrte. Aztán lehulltak a lámpái, és a motorházfedő alá beköltözött egy menyétcsalád. Bombáztuk a labdával, hátha kifutnak. A földben, alatta giliszták túrtak és vakondok vájtak járatot. Többször is beültünk az első ülésekre, és autóztunk. Nyomtuk a pedálokat, jeleztünk, a kormányt nem tudtuk mozgatni, de azért intenzív volt az élmény. Próbáltam kiszállni, bezártak. Megtámasztották az ajtókat deszkákkal. Röhögtek rajtam és magoztak, én meg hunyorogtam a húgyszagtól, megfeszültem, neki az ajtónak, az ablaknak, láttam, rab vagyok. Kicsordultak a könnyeim, úgy adtam meg magam, és hátradőltem a sárgás textilhuzaton. Aztán kiengedtek, és mindenki nyálasan röhögött. Egy darabig meg voltam sértődve. Ragadt az arcom a könnyektől. Hát ilyen volt a Grund.
Meg az, hogy nem voltak titkaink. Minden ott úszott körülöttünk, minden szutyok láthatóan csomósodott meg, ott morgott, ha kiokádtunk valamit, magával ragadta, vitte, kavargatta a mélység szemcséit. Ültünk a padon, mint girhes varjak, és magoztunk. Kiterítettük magunkat, kifordítottuk üres nyálkáinkat, és ott szárítkoztunk a mászkáló kopott rúdjain, mint besózott nyúlbőrök. A Bánat utcát kémleltük, vártuk, mikor jönnek kihívni minket. Aztán jött a szopókás bácsi. A Bánat utca felől zörgő csokispapírt csapkodott a szél. Nekicsapta a garázsok falának, a kerítés fogaskerekének, a rohangáló boxer fejéhez vágta, aztán a feltartó melegáramlatok magukkal ragadták, és addig vitték felfelé, amíg a piros celofán recsegése olyan lett, mint a szív súrlódása a bordák belső falához. A Bánat utcaiak már nem jöttek. Elsőnek Gino költözött el. Láttuk: jött egy zöld kamion, és megállt a lépcsőház előtt, abba pakoltak be mindent. Már burrogott a motor, amikor Gino, hóna alatt a labdájával elindult felénk. Rövidujjú kék ingje, és vasalt nadrágja volt, amilyenben soha nem láttuk addig. Eljött a lenti tömbház sarkáig, és megállt. Eső utáni meleg fény világította be a Grundot, és a Somostető fölött esett már. Gino állt és nézett. Ezt a nézést látom azóta mindenkiben, akitől elbúcsúzom, ha elmenni készül. Kimegyünk Kanadába, kiáltotta, és belecsuklott a hangja. Aztán tett két lépést felénk, és mint a kapusok, kézből a magasba bombázta a labdát, és visszarohant a kamion felé. Sokáig szállt a labda, szerintem felrúgta a blokktető fölé. Talán ez volt az első exit. Ekkor kezdődött minden. Megbomlott.
Nem voltak titkaink, és nem voltak egyéniségek. Focis srácok voltunk. Nem markoltunk sokat. A Grund. Mennyi is az? Négy vagy öt blokk homlokzata. Három fűzfa, az egyik nagyon öreg. Kezdetben garázsok helyei, majd körbezárt terek. Padok, lipinka, homokozó. Porolók. Utcák betonlapokból. Föld fűvel. Mászkáló, mellette hinta. Egyszer kiesett egy gyerek, és reccsenve kitörte a nyakát. Futószőlő. Kövek. Domboldalon legelésző gebe. Mennyi az? 10 év? 15? Egy bélyeggyűjtemény, vagy a focistás rágóspapírok? Az utolsó filmes fotók. Titkok.
Tudod, úgy érzem magam, mint a jégkorszak küszöbén. Ott voltak azok az idők, amikor még melegedett minden, forrt az ég, hogy aztán sok ezer évre lefagyjon, csontszínűen nézzen vissza, rajta bután a csillagok. Még erjedt minden, élt az anyag, folyt a lé. Alakultak, helyüket keresve mozogtak a káoszban a tengelyek. Aztán befagytak, leállt a mozgás, megkötött a massza. Ott állok benne, bizonytalanul. Bár szolid, de bármikor elolvad és szétfolyik a lábaim alatt. Ezek azok az idők, amikor gondolatokat ébreszt az emlékek hálójából egy piros celofán. Nézed a várost felülről, figyeled az imitt-amott felkúszó füstcsóvákat, belelüktet szemed a fényekbe, bámulod, hogyan suhan egy hazatérő fáradt madárraj. Ülsz a dombtetőn, segged lassan felszívja a halkan leereszkedő este páráját, de nem veszed észre. A hideg langyos hártyát csal a szemeidbe, és tenyereid mintha csendben a földdel beszélnének.
