Jó egybeírni a szavakat, olyan érdekes hatásuk van. Berlinév. Egyszerre hely- és időhatározó. (Mármint nem nyelvtanilag, mert abból a szempontból állítmány. Vagy alany?) Főleg címnek jó. Megkímél a cím alapján történő (esetleg téves) értelmezések súlyától. Meghagyja az olvasót látszólagos befolyásolatlanságában. (Mintha a Berlin és az év, a szerző neve meg a könyv egész kinézete nem befolyásolna így is eléggé, hiszen meggyőzött, hogy megvegyük a könyvet.) Így tiszta lappal kezdhetjük az olvasást.
Nehéz újat mondani egy nagyvárosról, történeteket mesélni az unalmasság veszélye nélkül. Az emberben óhatatlanul felvetül a kérdés: mit mondjunk el, mit ne. Óhatatlanul hasonlítgatni kezd : milyen otthon, milyen itt(hon?). Berlinnek vannak olyan történetei, amelyek sztereotípiákat fejeznek ki, mint ahogy néha magyarországi utunk során megesett, mindenki által ismert szüzsét tartalmazó történeteinket szoktuk mesélni („megkérdezték: és otthon magyarul beszéltek?” stb.). Vagy talán annyi mindent mesélnek Berlinről (is), hogy nincs egy kanonizált történetváltozat?
Láng Zsolt felhagy a szimbólumok értelmezésével, saját szavaival: Hogy mit jelképez? Nem tudom (Medvék), habár egy világvárosban a sztereotípiák a megélhetést segítik elő (nem lehet mindenkit megismerni, ezért a konkrét alapján következtetünk az elvontra, osztályokat, skatulyákat hozunk létre). Sőt, megpróbál leépíteni a sztereotípiákból, dekonstruálni őket, így jelenik meg a prostituált, aki a Sorbonne-on végzett, a diplomata, aki nem akar nagykövet lenni, a Böse Hexe, aki lebuktatás helyett az öreg nénikének adja a megdézsmált szőlőt stb.
Tudatos előítélet-elleni hadjáratról van szó, vagy csak a kíváncsiság vezeti rá, hogy mindennek a végére járjon? Egyik elbeszélésében ki is jelenti: Csak a kíváncsiság. Megszédülök, s máris szóra nyílik a szám. (Szoknya a divat?) Arrébb meg: Régóta tervezem, hogy fuldokolni kezdek. (Az uszoda szelleme) Ahogy A szomszéd nőben is az ismeretlen varázsa, a megismerés utáni vágyakozás jelenik meg, úgy itt is kiapadhatatlan tudásvágy, megismerésvágy, talán kalandvágy (nem A szomszéd nős értelembe vett kalandé) hajtja az elbeszélőt előre. S ami a „tudósítások” tartalmánál is többet ér, az a gondolatébresztő asszociáció. Így jutunk el a kirakatoktól Kelet- és Nyugat-Németországig (és implicit Román- és Magyar-Erdélyig), a záportól Rilke egy Kosztolányi által fordított versrészletéig, a temetőtől az Édenig (és itt nem a konvencionális asszociáció alapján) stb.
Ha külföldön vagyunk, talán az első, ami idegennek tűnik, az a nyelv. Ezért a saját nyelvünk automatizmusa is átalakul, tudatosul, újra szembesülünk a nyelvi sokszínűséggel, a mássággal. Ellenvetésként mondhatnánk, hogy ez nem újdonság egy kisebbségi helyzetben élő írónak, a Berlinévben azonban szó sem esik kisebbségi helyzetről. Annál inkább a nyelvről. Az idegen és anyanyelvről. Vannak német kifejezések (általában lefordítva), egy német versrészlet, és még arra is találunk példát, hogy egy külföldiek által beszélt, helytelenül alkalmazott nyelvtani szabályok miatt alig érthető és mindenképp nagyon komikus német szöveg hogyan hangzana magyarul.
A nyelv azonban nemcsak az elbeszélő némettudásának fitogtatására van jelen. Tanúi lehetünk a másnyelvűség hátrányának (Eső), a különböző nyelvek összekapcsoló erejének (amikor finn és magyar szavakat mondogatnak egymásnak finn barátjukkal, Suvival), sőt az ismeretlen nyelvnek is lehet kommunikációs funkciója, ahogy az a német nő reakciójából kitűnik a Rilke Kosztolányi-fordításának hatására. Találkozunk a nyelv és a gondolkodás kapcsolatával és ennek német és magyar analógiájával, jelen van egy kis Esti Kornél-szerű dicsérete a magyar nyelvnek, érdekes módon egy hindu lány szájából, egy kis jelképértelmezés.
A nyelv ugyanakkor teremtő erővel is bír. Hol lehet ezt jobban illusztrálni, ha nem egy elbeszélésben? Az Április 13. című elbeszélés bővelkedik önreflexív kijelentésekben. Ilyen például a Tősgyökeres az, aki ingujjra vetkőzik februárban – ilyen meghatározásokból oldalanként egy is elég, vagy a nyelvkönyvek mondatait idéző beszélgetés, ami később is megjelenik stiláris elemként (A Szovjet Gyerek) . De a lényeges kifejezés akkor összpontosul, mikor az elbeszélés időpontja megegyezik a történés időpontjával, s az író úgy próbálja meg késleltetni a nap végét, hogy hosszabbítja az elbeszélést. Mintha senki sem akarná, hogy véget érjen ez a nap. Pedig vége. Mikor ezt a mondatot leírom, már jóval elmúlt éjfél. Holnap van. Ebben a helyzetben a nyelv által jön létre annak az abszurditásnak a megdöntése, amely a nyelvi kategóriák mint gondolati kategóriák használatában nyilvánul meg. Hiszen a holnap valóságosan nem létezik, csak nyelvileg lehet róla beszélni, valóságos kategóriát nem takar. Nem olyan, mint a hétfő, amiről akkor is lehet beszélni, ha ma van, de akkor is, ha ma kedd van, holott lényegében nem rendelkezik megkülönböztető jegyekkel. A holnap sem rendelkezik megkülönböztető jegyekkel, sose konkrét, ugyanakkor emberi mivoltunkhoz sokkal inkább hozzátartozik a használata és nélkülözhetetlensége, mint a hétfőé. A paradoxon ott van, hogy sose mondhatjuk, hogy ma holnap van. Pedig Láng épp ezt teszi. És ezzel mutat rá paradoxon voltára. Mintha ezt sejtetné: azt mondani, hogy ma holnap van, épp annyira értelmetlen, mint azt hinni, hogy egy csodálatos nap véget érhet csak annyival, hogy alszunk rá egyet. Hiszen érzéseink benyomásaink alapján alakulnak ki, azok meg eleve a múltban történnek, emlékek, így hát szinte mindegy, hogy egy óra vagy huszonnégy telt el azóta.
A nyelv nemcsak jelenlétével, az önreflexióval hívja fel magára a figyelmet, értelme lehet a hiányának is. A kapuban álló prostituált fő jellemvonása a képszerűsége, élő cégér, tehát nincs szüksége a hangját hallatni. Némaságával azonban kihívóvá válik, másságát, ugyanakkor alárendelt szerepét is kimutatja. Némasága által lesz érdekes, ahogy a nagylábú nő is néma mosolyától válik felejthetetlenné. De míg ez utóbbi csak egyszeri találkozás alkalmával vésődik be az emlékezetbe, a néger nő gyakori látása nem hagyja nyugodni a fantáziát. Ezért szinte várjuk a pár oldallal később következő „interjút”, ahol végre megszólaltatható a néma lány. Azzal, hogy beszél, lebontja másságának falait, s szavai is inkább a mindennapi emberekhez hasonlítják, mint valaki különlegeshez. A néma és alárendelt szerep azonban így nem tekinthető analógiának, ezért nem a néma kapuban álló lány szólal meg, hanem a nővére.
Forgách András még komplexebb kapcsolatokat is felfedezett az elbeszélések egymással társalkodó, egymásra előre- és visszautaló rengetegében, valamint az architektúra kifejezés valódi Láng-féle értelmére is rájött. Érdekes, de nyitottan hagyott értelmezése az első történet színpad-metaforáját érinti, amely elbeszélés ugyan Az első címmel rendelkezik, sorrendben is megfelel címének, de már az első mondatból rájövünk, hogy megírásának kronológiáját tekintve inkább az utolsónak kellene lennie. Írói bravúrnak sem utolsó ilyen egységet létrehozni, ami szinte ciklikussá teszi a művet, a (hon)vágy örök aktualitására is utalván. Stílusában azonban semmi sem utal arra, hogy utólag lett volna beillesztve, sem nem nosztalgikus, sem nem erősen felhívó jellegű. Egyetlen vonásból esetleg következtethetünk utólagosságára, az utolsó sorokban megjelenő előreutalásból: Amit meg lehet csinálni, annak csak akkor van értelme, ha jó is. […] Ez volt az első tanulság Berlinben.
A színpad-metafora egy második szintet nyit meg a „regényben”, egyfajta szimbolikus mélységet adván a látszólag véletlenszerű kiválasztás alapján megjelenő történeteknek. Érdekes összevetni az otthon és a közterületeken végbemenő események arányát: ha a párbeszédes interjúszövegeket kihagyjuk, akkor egyetlen egy esetben nevezhetjük meg az elbeszélés színterének az otthont, a lakást (Alkony). Ez persze nem különös egy olyan műben, amelynek még a címében is Berlin szerepel. Ami említésre méltó, az az a megváltozott magatartásforma, amely az embereket általában jellemzi közhelyeken túl (és idegenekkel kapcsolatban). Ilyenformán mi Berlinről nemhogy csak a „kis történeteket”, a mások által nem ugyanígy megtapasztalható eseményeket tudjuk meg, de soha nem ismerhetjük meg igazi intimitásukban őket, mert mindig csak a közterületeken találkozunk velük (kivétel az Ah, so! című elbeszélés, amelyik egy német család otthonában zajlik). Erre utal a színpad-metafora.
Érdekes lenne statisztikai összegzést vetni, hány és milyenféle közterület jelenik meg a szövegben (múzeumok, hangversenytermek, állomások, utcák, parkok, játszóterek stb.). Figyelemre méltó, az a sok utcai rendezvény, tüntetés, menet, parádé jelenléte a műben, ami számunkra azért is furcsának tűnhet, mert Romániában nincs ekkora hagyománya a nagy utcai rendezvényeknek. A karnevál (Christopher’s Street Day, Karneval der Kulturen, Love Parade) önmagában is elemzésre érdemes téma, a mindennapitól való eltérésében, az emberek személyiségében végbemenő változásokban. Az identitás elrejtése vagy kamuflázsa egyfajta titokzatosságot von maga után, ami azonban nem nyilvánul meg feltűnően az egyének esetében, mert a csoport az egyedüli, ami megnyilvánulhat. Beletartozni egy csoportba, levetkőzni az egyéni tulajdonságokat, boldogító tudat lehet. Erre jön rá a Karneval der Kulturen főszereplője táncmutatványának szemlélése közben a narrátor, valamint az utolsó elbeszélésben (Nincs határ. Istenveled és istenhozott. Egy a világ. Csakis egy.), ahol újra megjelenik a színész terminológia, most viszont dráma és színház formájában.
Berlinben élni olyan volt, mint egy álom, Berlin varázsa a mitizáláson (Zenei élmény, Felhők, Karácsony, Berlin fölött az ég stb.) kívül a mindennapi események szemlélésében és szemléletessé tételében valósul meg. Az egész könyv retorikájából kiérzik a határtalan csodálat, szeretet a város iránt, a város lakosai, épületei, eseményei iránt. Minden szép, ami Berlinben történik, még ha ez azt is jelenti, hogy otthonos. Már az első elbeszélés kiemeli ezt a kifejezést (Hirtelen mellbevágott, most is érzem az ütés bizsergető kéjét, mellbevágott, hogy ez mennyire otthonos hely, te jó ég, mennyire jól érzem magam.), s a továbbiakban mindvégig találkozunk vele vagy összehasonlítás esetén (ahol legtöbbször a berlini kerül fölénybe), vagy csak úgy magában, olyan helyzetet, érzést jelentvén, ami már otthon sincs meg (Kerítés).
Egyszer azonban minden évnek vége, s a csodálatos berlini élményekből is emlék lesz. Olvasóként nem feltétlenül kellene értenünk a nosztalgiát (De tudom, majd amikor otthon ülök, és ezeket a sorokat olvasom, a szerelem fájó sóvárgásával gondolok napjaimra.), hiszen nem mindenkinek vannak hasonló emlékei Berlinnel kapcsolatban, mégis akaratlanul is együttérzünk a narrátorral, a szerzővel, aki olyan elragadó helyeket hagyott ott, amelyeknek még a leírása is vágyakozást és (hon-, vagyis oda)vágyat kelt. Vagy a képlet sokkal egyszerűbb lenne? A kötet hátsó borítóján jelenik meg az idézet: Néha azt gondolom, magamat kellene a lámpaoszlophoz láncolnom, nem a biciklimet. Aztán elveszíteni a kulcsot.
Talán a mű az a bizonyos kulcs nélküli lakat, ami minket is odaláncol Berlinhez?
BIBLIOGRÁFIA
BALÁZS Imre József: Párbeszédek könyve. In.: Mint egy úszó színház. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2005., p. 87-89.
FORGÁCH András: Lángberlin. Élet és Irodalom http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0422&article=2004-0601-0949-22VIOB
LÁNG Zsolt: Berlinév. Koinónia, Kolozsvár, 2004.
RÁCZ Péter: Ex libris. Élet és Irodalom http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0429&article=2004-0719-0946-55IVWK
