Dalok az éjszakához
Éjjelek éjjele,
Vesd rám palástod:
Zúgó fejemre,
Sajgó szivemre...
A gőgös nappal lealázott.
Kitárta kegyetlen’:
Száz csunya tetten,
Sok durva szón,
A mi keservet
Beteg valóm
Magába rejtett...
Éjjelek éjjele,
Vesd rám palástod...
II.
Valaha, görnyedezve
A boldogság alatt,
Szilaj mámorba veszve,
Meg is tagadtalak.
S eszelős, durva vágyban
A nap tüzét imádtam.
Most hozzád visszatérek:
Öledbe, tiszta éj!
Vágyik beléd a lélek,
Mit elgyötört a kéj.
Révet lel itt örökre
Az üdv hajótöröttje.
III.
Véresre sebzett ajkaimról
Már nem zokognak fel dalok,
Mérhetlen éjjel síri csöndje:
Tiéd leszek, beléd halok.
Emésztett láng, vad lázban égtem:
Sok volt a tűz, sok volt a fény…
Mily boldog semmiségbe kábul
A lélek az éj hűs ölén!
IV.
Öled lágyabb, miként a földi nőké,
És megpihenni rajta édesebb;
Te hű maradsz örökre híveidhez,
Kiknek beteg valója csupa seb.
Csönded beszédes. Zsibbasztó varázsod
Lármás nappalból feledésre hív.
Hűs vánkosodra elcsitulva hajlik,
A mely álmodni sem tud már, a szív.
V.
Sok sorvasztó titokkal
Van a szivem tele,
S mit ajkam rímbe foglal,
Csupán gyarló jele.
A néma éj komor titkárul
A csillag semmit el nem árul…
A lejtőn
Vad kedvtől űzve-hajtva
Lerohanok a lejtőn:
Sováran int a mélység,
Valóm’ mámorba ejtőn.
Nem görnyeszt semmi járom,
Kin sem gyötör titokban,
Mi teher volt szívemben,
Mind vakmerőn kidobtam.
Ami befonta lelkem’
És megzavarta elmém’:
Az Úristen meséjét,
Azt odafönn felejtém.
Miknek hústépő kínja
Téboly széléig; elvitt:
Csak odafönn ismertem
A lelkek hűs szerelmit...
Most, mind mélyebbre szállva,
A test köll s nem a lélek,
Az ördög s nem az isten:
Most érzem csak, hogy élek!
Lefelé! Meg sem állva
Egy röpke pillanatra!
Fagyasztó fény világától
Örökre elszakadva –
A mély sötétbe törve.
Hol poklok tüze éget –
A mennyeket kaczagva,
Keresni üdvösséget!
Ki lerohan a lejtőn,
Az kéjből-kéjbe szédül
A benne élő sátán
Varázsos erejétül …
Hajrá! – Tiétek Isten
S a magasság, a tiszta:
Enyém leszen a mélység
Gyötrően édes titka ...
Felém kaczag a mélyből
Egy elkárhozott asszony:
Kell, hogy hókeblin ajkam
Piros rózsát fakasszon!
Csak a pénzt!
Üres káprázat mind a dicsőség;
Szerelemmel kábán vajj ki törődnék,
A mikor sóvárgja a pénzt, csak a pénzt –
A lábad alatt kiterülve találod
Hírrel, szerelemmel ragyogón a világot:
Ha megtaláltad a pénzt, csak a pénzt ...
Ki volt az apánk – ki kérdezi még?
Ki volt az anyánk – együgyű kicsiség.
Az apánk, az anyánk: a ki adja a pénzt.
Még másra vágytunk egykor botorul?
Eltorzul az arcunk, ökölbe szorul
A kezünk. Csak a pénzt, csak a pénzt!
Úr egy van a földön, egy Isten az égben.
Ki másba bízik, balga, hiszékeny;
Mi mást nem imádhatunk, csak a pénzt.
Érette bárki cafatja leszünk,
Mocskolva szivünk, eladva eszünk –
Ki bánja! Pénzt ide, pénzt, csak a pénzt!
Sem a szív, sem az ész nem visz a magosba,
Itt sorvadozunk cudarul letaposva,
Ha meg nem kerítjük a pénzt, csak a pénzt.
Mi itt len a mélyben mindannyian együtt:
Szeretjük, imádjuk, eszelősen epedjük
A pénzt, a pénzt, csak a pénzt.
Kiszáradt lelkünk tűzbe borul,
Egy álom képe kisért gonoszul:
Pénzt, pénzt ide, pénzt, csak a pénzt.
Merűlni, fúlni, veszni beléje,
Ez lenne vad éltünk baljóslatú kéje –
Pénzt, pénzt ide, pénzt, csak a pénzt!
Egy rab dala az éjszakában
Legörnyesztett gyávaságba
A gyalázat.
Mind hiába,
Szívem többé föl nem lázad.
Ittasodtam könnyű táncon
Hajdanában...
Mostan láncom
Hordozom az éjszakában.
Ezt a láncot el nem nyüvöm
Soha talán:
Puha füvön
Húzom béna lábam után.
Megyek balra, térek jobbra,
Nagy a börtön:
Bús lét foglya
Leszek mindég itt e földön…