Az utóvédharcok értelme az ellenfél mozgásának lelassítása. Az utóvédharcosok lelkiállapotát – és taktikáját – olykor a kötelességtudat vagy a fanatizmus, máskor a kibúvókeresés, esetleg a fraternizálási lehetőségek irányítják: „hát muszáj nekünk egymásra haragudnunk?” A Hitel című folyóiratban* olvashatjuk a következő elszakadási kísérletet: Herder hosszúra nyúlt árnyéka. Mórocz Zsolt beszélgetése Pusztay János és Balázs Géza nyelvészekkel.
Az írás első alcíme: Van halszag vagy nincs halszag? Ugyanolyan ízléstelenül hat, mint az első viták Sajnovics után a halzsíros atyafiságról. Nem beszélve arról, hogy Herdernek semmi köze nincs ahhoz, ami e megfogalmazás mögött lappang: – pángermanista és pánszlávista agitátorok névtelen levele (Nagy Igazságok című), ez hecceli fel a vitafeleket.
Ha módszeresen akarnánk hozzászólani, legalább kétszer akkora munkával kellene előállanom, mint Pusztay János műve, Az ugor-török háború. Erre nincs mód, ezért csak egy-egy megjegyzést teszek a beszélgetés mentében.
Annak idején, Sajnovics Demonstráci-ójának a közzétételekor az északi rokonság és a szittya öntudat még egészen jól összefért; lásd Dugonics Etelkáját, mely hosszú időn át a legnépszerűbb magyar regény. Az ellenállás az északi rokonság eszméjével szemben nem tömeges; különösen, hogy Sajnovics, illetve mentora, Max Hell csillagász nemcsak lapp-magyar, de finn, de török, de kínai rokonságról is mesél. Nem csoda, hogy a Katedrát megszállva tartó halszagúak 200 éven át nem fordítják le Sajnovics művét magyarra. Minthogy Révay Miklós és Gyarmathy Sámuel fő-fő műveit sem, megmaradtak egy idetársítható adoma kisajátításánál: „Gyarmathy Sámuel, én téged bámuel!”
Magyar írók e kérdésről? Mórocz idézi Németh Lászlót: „a finnugor démonok ragonként összekapaszkodva rámnevetnek”. Gyönyörű szóvirág! Csak éppen semmi konkrét tartalma nincs. Pedig idézhette volna Szabó Dezsőt, aki első közrebocsátott művében éppen a vogul szógyökökről értekezik, talán akadémiai szellemben. Aztán sutba vágja. Akiket a másik oldalról idézhetett volna? A naiv, de éles szemű Berzsenyi; a nyelvtudós Vörösmarty; a titkos tanok prófétáit felülmúló látnok, Jókai Mór; aztán Móra Ferenc; Móricz Zsigmond; a nyelvek anyjának árvája, Erdélyi József; a maga ellen vitéz Szabédi László; vagy éppen Pusztay János „verselgetésének” eszményképe: Kiss Dénes...
A törzskönyvezett nyelvészekre jellemző, hogy mindég ugyanazokat a régi csontokat rágják (pl. szittya és halzsíros ellentét, dicsőséghajhászás stb.), ám sohasem szólnak hozzá a nemzetközi nyelvészet újabb felfedezéseihez eme kérdésekben; úgy tűnik, hallani sem akarnak róluk. Két évvel ezelőtt volt pl. New Yorkban egy világszerte sok tudományos port felvert „szittya” kiállítás; elvárta volna az olvasó, hogy legalább félszájjal utaljanak rá, ha annak a beállításai nem is kedveztek a „szittyahorthystáknak”... De – semmi. Mint ahogy Pusztayéknak az sem tűnik fel, hogy egy ideje, akár félévszázada, a nemzetközi nyelvtudományban egyre gyakrabban pendítik meg, hogy az ószibériai és az észak-afrikai nyelvekben olykor-olykor mintha egymásra mutogató elemek bukkanának fel. Nem jutottak el hozzájuk azok a feltevések, hogy az eljegesedés visszahúzódása, a felmelegedés következtében hogyan száradt ki a Szahara, és a mind északabbra húzódó növény- és állatföldrajzi lehetőségeket mint követik a vadász és az állattenyésztő népek.Pedig Pusztay nyomatékosan hangsúlyozza: őt az érdekli, hogy mi volt még azelőtt? Nem hat-hét ezer év, hanem még az alapnyelv előtt? Akár tíz-húszezer évvel ezelőtt? És mint igazi jó dialektikus, feje tetejére állítja a valóságot: ahogy a hideghatár húzódik egyre északabbra, szerinte a népek elkezdenek dél felé tülekedni. Egyes csukcsok pl. a felmelegedéstől annyira pánikba esnek, hogy meg sem állanak Észak-Afrikáig, bepréselődnek a Nílus völgyébe, és kínjukban elkezdenek piramisokat építeni?
Másrészt, ugyanakkor, nem helyesli a saját tudományosnak szánt nézetei tanulmányozását történetiségükben. Például Hunfalvy Pál, az Új Magyar Múzeumban, még az 1850-es évek elején írt „a magyar, finn s török szókról” egy olyan tanulmányt, amely szerint a magyar e nyelvcsaládnak önálló ága! (Ám később ő is másfele kanyarodik.) Az utóvédek már-már bele-bele néznek a Czuczor–Fogarasi-féle, régebben gúnyolt nagyszótárba, de még nem került a kezükbe pl. Fogarasi Jánosnak a magyar nyelv metafizikájáról írt művecskéje. Amelyben is, többek között, Fogarasi megállapítja, a magyar nyelv régiségének egyik bizonyítéka, hogy már nincsenek benne nagyon elkülönülő nyelvjárások. Szemben pl. a némettel, amelynek még kisebb területen is virágzanak az élesen elhatárolódó nyelvjárásai, pl. Svájcban vagy a régi Erdélyben. Pl. Feketehalom (Brassó környéki) faluban (Codlea, Zeiden) egy időszakban két szász nyelvjárást is beszéltek.
S ha itt tartunk, miért nem esik szó róla, hogy a „megmosolyogtató” Horvát István szerint a magyar nyelvben végül is csak 2 nyelvjárás van: a tulajdonképpeni magyar, és a palóc. Az előbbiben a jóhangzás az alakító erő, az utóbbiban az érthetőség. Ezért a palóc (vagy palócos) nyelvjárásban nincsen, vagy nincs nagy szerepe a magánhangzó-harmóniának vagy a mássalhangzók asszimilációjának. Ám van egy nagy baj: a „palóc” szó szláv eredetű, mondja Történeti Etimológiai Szótárunk, és azt jelenti, hogy „a kúnok”. Hogy miért kellett a kúnoknak e csoportját szlávul elneveznünk? Azt sem próbálják magyarázni. [Képzeljük el, ha Borogyin Poloveci táncok című zenedarabját (az Igor hercegből), egy magyar zenekar Palóc táncok címen tűzné műsorra: micsoda „dicsőséghajhászási”, szittyahorthystázó rohamokat váltana ki ez valamennyi Pusztay János, Erdélyi István, Alföldi Elvira tollából!]
S még nagyobb baj: ha a palócok törökös eredetűek, akik ugyancsak vokálharmonikáznak, akkor kiktől vették át a „még azelőtti”, az alapnyelv előtti alakokat? És miért hívják a palócokat egyik helyen matyóknak, a másikon barkónak, a törzsterületektől távolabb települteket tahóknak? És a délbaranyai, szlavóniai magyaroknak mért brecó, Kórógyon brencó volt a csúfnevük, holott a rómaiak idején hívták az itt lakó népséget breucinak? És ahol (Dráva) Gárdony helységet a rómaiak Cordone névvel illették? Nem véletlen, hogy az új magyar tájszótárból kifelejtették e szót, ugyanis a Sunyi, Sunyítás: „ősi örökség” az ugor, esetleg az urali korszakból!
Az utóvédnek sem ártana a helyi lakosság nyelvét jobban megismerni! Ezt írja Pusztay: „Látom, ahogy most Nyitrán is tanítok: a felvidéki magyarok azt mondják a telefonálásra: én hívok neki, nem azt, hogy felhívom. A szláv nyelvekben – a szlovákban és az oroszban is – a hívni, telefonon felhívni, az neki, tehát dativusi vonzata van”. Ilyenkor, az olvasó, hogy ne durvuljon, már-már gügyögni kénytelen: Há’ biza, kedves nyelvész, hát sohase hallotta, hogy magyarul is úgy mondják: telefonálok neki? És nem telefonálom őt? (Legfeljebb álmából feltelefonálom.) És azt is mondjuk, hogy szólok neki. Az ember mind beszélhet neki, mert ő ugye, nyelveken tud szólani! A beszélgetés vezetője, Mórocz Zsolt is rögtön felzárkózik: „Tirpák ismerősöm, mikor hozzánk jött, azt mondta, megyek nálatok.” Nahát, itt Erdélyben rengeteg olyan emberről tudok, akinek egy szikra tirpák ismerőse sincs, mégis ilyeneket mond: „Ma este megyek nálatok”... Mikszáth Kálmánnak, egyszer egy to... izé, szlovák atyafia azt mondta: „Én jól tudom magyarul beszélni.” Az író így felelt: „Látok!”
A Sunyítás ősi urali örökségével kapcsolatban meg kell még tárgyalnunk: a magyar nyelv nagy ellenségeihez hogyan viszonyulnak a katedra-nyelvészek? Lásd pl. „a nagy” (le magnifique) Antoin Meillet és Kosztolányi, valamint Cavallo-Sforza és mások viszonyát? Ám ezt inkább más alkalommal, s akkor majd Balázs Gézáról külön szólva, mert ő már a magyarság oldaláról nézi a magyar nyelv ügyét! Addig is egy szép vers Pusztaynak és Erdélyi Istvánnak, mint hátvédharcosoknak a szintén költő-nyelvész Szabéditól:
Almáink nem sietnek. Késlekednek.
Lassan pirulnak, mire megjön az őszvég.
Ezt is mondom, hogy azt is
mondhassam:
Minden megjön. Te is megjösz még!
*Hitel, 2011 június, 64 – 71. old.