1. Miután az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár 1225 oldalas, impozáns első kötete megjelent, Ruffy Péter ezt jegyezte fel a nyelvi régészkedés kolozsvári tudósáról a Magyar Nemzet hasábjain: „Szabó T. Attila erdélyi szavakból székesegyházat épített […]. A kolozsvári Szent Mihály-templomhoz hasonlót.” Ruffy pontosan és szemléletesen fogalmazott. A glédába állított erdélyi magyar szavak román és német értelmezése révén napi és népi érzékletességében szemlélhetjük az erdélyiség fogalomkörének meggyökereződését és kiterebélyesedését a századok során. A székesegyház-metafora értéktelítettsége egyszersmind az Erdély-trilógia Kelemen deákját is tudatunkba idézi, kit Móricz a tudós levéltáros Kelemen Lajosról mintázott, aki ámulatba ejtette őt a Bethlen Gábor korabeli erdélyi „vásár- és miesnapok” felidézésével. Visszatekintésében maga Szabó T. Attila (1906–1987) is felfigyel arra, hogy a művészi megformálás rendjén mivé varázsolta Móricz fantáziája a helyszínen megismert életanyagot. Ez pedig legalább három dolgot bizonyít: 1) a leghitelesebb forrásból értesült az író és a tudós kapcsolattörténetéről, magától Kelemen Lajostól, aki minden bizonnyal a legmélyebb hatást gyakorolta Szabó T. Attila tudományos érdeklődésének a megszilárdulására, hiszen mellette ízlelte és szerette meg életre szólóan a napi rendszerességgel végzett levéltári kutatás gyötrelmes szépségét; 2) fiatal korától tisztában volt a művészi átlényegítés természetével; 3) nyelv és irodalom, tudomány és művészet nélkülözhetetlenségét kölcsönhatásukban szemlélte, hivatásukat az értékteremtésben látta.
Nem voltam tanítványa Szabó T. Attilának, „csak” hallgatója három szemeszteren át. Ruffyt viszont mesteremnek tekintettem életpályám első szakaszában. Akkoriban az egész magyar nyelvterületen ő volt az, aki még írói rangon művelte az újságírói műfajokat. Nagy erdélyiek című portrésorozata élményélességgel él ma is bennem. A sor Dsidával kezdődik, Szabédival folytatódik és Kelemen Lajossal zárul – a nagy erdélyiek közül is a legnagyobbal. A sorozat „felezőidejében” megjelent Magyar Nemzet-beli portréban így üti le az alaphangot:
„Tessék elképzelni egy tudóst, aki számos más munkája mellett ehhez a hangyaszorgalmú, szerzetesi munkához mindig vissza-visszatért, téglát téglára rakva építkezett, cédulát cédulára halmozva gyűjtött. E szók, cédulák, régi mondatok hurokszorítású kényszerében élt, huszadik századi elméjében tizenötödik, tizenhatodik századi mondattöredékek zsongtak, fejedelmi naplók szavaival tért nyugovóra, és céhek jegyzőkönyveivel ébredt, káromlások csuda szófűzéseivel álmodott, és jobbágy-kezeslevelek szavai követték árnyként az utcán, ha lakásáról a kolozsvári egyetemre tanítani ment [...]. Egymillió szótári adattal, amelyet e fél évszázad során egybegyűjtött és fölhalmozott, nem lehet békésen együtt élni. Egymillió szó, szóadat olyan menynyiség, amely képes fölforrósítani, szétrepeszteni az elmét.” (Ruffy Péter Szabó T. Attila. In: R. P.: Világaim. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 336–341.)
Szabó T. Attilának nem egy vallomása azt tanúsítja, hogy élete és munkássága fő művének a Szótörténeti Tárt tekintette, erre az öt évszázadot átfogó nyelv-, irodalom- és művelődéstörténeti műre összpontosította minden figyelmét, teremtő akaratát. Élete alkonyán rá kellett döbbennie: ha célt akar érni, akkor tanítványai szervezett munkaközösségére kell testálnia fél évszázad alatt kicédulázott nyelvtörténeti adatainak rendszerezését és értelmezését. Különben is még két másik vállalkozása igényelte szerkesztői/alkotói közreműködését. Az egyik az Országos Széchényi Könyvtárba kellő időben átmentett erdélyi történeti helynévgyűjtése volt, amelynek anyagából az utóbbi évtizedben nyolc kötet látott napvilágot, és ugyanennyi vár megjelenésre. A másik a Válogatott tanulmányok, cikkek hét kötete.
Ha felütjük a Helikon Kiadónál megjelent Új Magyar Életrajzi Lexikon VI. kötetét, azt olvashatjuk, hogy az erdélyi magyar tudományosság kiemelkedő képviselője nemcsak nyelvész, hanem irodalom- és művelődéstörténész is volt. A lexikonszerkesztők nem tévedtek, sőt ennél bővebb „ágyazásban” is el lehet helyezni Szabó T. Attila életművét. Hiszen valójában Erdély történelmének, kultúrájának, nyelvének, személy- és helynévtörténetének, néprajzának búvárlója volt.
A Tár I. kötetének a megjelenése után fejtette ki Beke Györgynek, hogy egyéniségét és látókörét formáló szellemi mentorainak köszönheti mindezt. „Főiskolás koromban – olvasható tanulmányainak és cikkeinek V. kötetében, a Nyelv és irodalom háttérvilágát bemutató interjúban – a teológián az egyetemen kiváló professzoraim voltak, mindannyian nagy tudású, igényes emberek. Tőlük kaptam az első tudományos indítást. A rendszeres gondolkodás alapjait nekik köszönhetem. Különösen szívesen foglalkoztam főiskolás koromban a filozófia történetével és a két bibliai nyelv közül főként a göröggel. Másodéves teológus koromban svájci frankban Rockefeller-ösztöndíjat kaptam. Ez lehetővé tette, hogy csak tanulmányaimmal, csak tudományos munkával foglalkozzam. Viszont legkedvesebb tanárom, Tavaszy Sándor, az intézet akkori igazgatója – nagyon bölcsen – erkölcsileg kötelezte a Rockefeller-ösztöndíjas hallgatókat (összesen hatot), hogy az Erdélyi Múzem-Egyesület Levéltárában – Kelemen Lajos vezetésével – történeti vonatkozású iratokat másoljanak. Ez 1925-ben történt. Ekkor kerültem kapcsolatba Kelemen Lajossal. Ez a kapcsolat az én életemben döntő fontosságú volt.” (Beke György: A nyelvi drágakövek bányásza. In: Szabó T. Attila: Nyelv és irodalom. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1981. 561–569.)
2. „Levéltáraink holt kincseit élő értékké formálni” – Jancsó Elemér ebben látta a fiatal Szabó T. Attila programját. A XVI–XIX. századi kéziratos énekeskönyveinkről írt tanulmányát azért tartotta példaértékűnek 1930 januárjában a Kolozsvári Református Kollégium irodalomtanára, mert a számba vett kilencven gyűjtemény ismeretlen anyagának bemutatásán túlmenően a szerző a kisebbségi helyzetben önérzetet és önbizalmat nyújtó kutatások szükségességére is felhívta a figyelmet. (Dr. Jancsó Elemér: Szabó T. Attila: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület XVI–XIX. századi kéziratos énekeskönyvei. Erdélyi Fiatalok, 1930. 1. 14–15.) Szabó professzor akkoriban irodalomtörténésznek készült, és 1934-ben irodalomtörténeti témából védte meg doktori értekezését a debreceni Tisza István Tudományegyetemen.
Virágének-gyűjteményének, a Haja, haja virágomnak a megjelenése után egykori hallgatója, a lapszerkesztőként és prózaíróként ismertté vált Varró Ilona 1970-ben „irodalmi eretnekség”-ben marasztalta el a „legnyelvészebb nyelvész”-t. Szabó T. Attila példaszerű higgadtsággal válaszolt a „szabálytalan recenzió”-ra. A Nyelv és irodalom című „fehér könyvében” olvashatjuk:
„Nagyon nagy veszély rejtezik abban az utóbbi évtizedekben nálunk erőre kapó tévhiedelemben, amely a nyelv és az irodalom kérdését különválasztva, az előbbit a nyelvészek, az utóbbit az írók érdeklődési, illetve hatáskörébe utalja. Mintha volna irodalom nyelv nélkül, és ellehetne a nyelvész a nyelvváltozatok legtisztábbika, legcsiszoltabbja: az irodalmi nyelv szépségeinek ízlelgetése és sajátosságainak tanulmányozása nélkül!” A továbbiakban kiemelten szól arról, hogy a Biblia-fordításoktól kezdődően mekkora szerepe volt a nyelv- és irodalomteremtésben Sylvester Jánosnak, Gelei Katonának, Kazinczynak, Csokonainak, Vörösmartynak, Aranynak, Babitsnak, Kosztolányinak, illetve „a nyelvészet felől tekintve a kérdést” – és csupán 20. századi vonatkozásban – Gombocz Zoltánnak, Mészöly Gedeonnak, Pais Dezsőnek. (Szabó T. Attila: Irodalmon kívül? Igaz Szó, 1970. 7. 54–60. Ua. in: Sz. T. A.: Nyelv és irodalom. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1981. 215–225.)
A szóban forgó kötet Szabó T. Attila 75. születésnapján látott napvilágot 1981-ben. A kerek évforduló az irodalomtörténész Kántor Lajosnak kínált alkalmat arra, hogy nyelv és irodalom „mesterkélt válaszfaláról” is faggassa az akadémikust. Aki a „kibékíthetetlennek vélt szembeállítás” idején annak a „fegyverbarátságnak” a szükségességére és hasznára hívta fel a figyelmet, amely Kazinczy axiómája nyomán köttetett nyelvünk egészséges fejlődése érdekében: „Jól és szépen az ír, aki tüzes orthológus és tüzes neológus egyszersmind, s egységben és ellenkezésben van önmagával.” Vörösmarty Mihály például – fejtette ki az ünnepelt – egyik kezdeményezője, támogatója volt az Akadémia szótári munkálatainak, Czuczor Gergely meg éppen lemondott az írói babérokról, s a magyar szókincs elámítóan sokoldalú ismeretével szerkesztette az első nagy magyar értelmező szótárt (1862–1874). Arany János ugyan békétlenkedve zsémbelt a »nyelvész urak«-kal, de maga is nyelvészkedett, s mint szerkesztő nyelvi dudvát irtott: még Az ember tragédiája nyelvi remeklésein is talált csiszolni valót. Szinte százados lépéssel a magunk korára ugorva át: az Arany bűvöletében nevelkedett Kosztolányi Dezső nem a nyelvészekkel való szembenállásban, hanem éppen harcos fegyvertársként, az anyanyelv szépségétől és végtelenségétől bűvölten, remekbe készült vitairataival, cikkeivel segítette győzelemre az első világháború utáni újabb magyar nyelvművelő igyekezetek ügyét. […] A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottsága elnöki tisztében előbb Kodály Zoltán, majd maga Illyés Gyula a nyelvész Lőrincze Lajossal együtt buzgólkodik az író és a nyelvész számára egya-ránt drága anyanyelv védelmében. Vagy hogy erdélyi példát említsek: a két világháború közti erdélyi nyelvművelő igyekezetnek két kiemelkedő íróalakja is volt: Dsida Jenő és Kacsó Sándor.” (Kántor Lajos: A nyelv, a nép szolgálatában. Szabó T. Attila vállalása. In: K. L.: Birtokon belül? Téli beszélgetések Erdélyben. Pallas Lap- és Könyvkiadó, Bp., 1989. 29–36.)
Szabó T. Attila elsőszülött fia, a biológusként ismert Sz. T. E. A. ekképp egészítette ki mindezt 2011 tavaszán: „Sepsiszentiványi Bartók Ida tanítónő nagyanyám, aki öt gyermeket nevelt özvegyen a magyar nyelv szeretetére, gyermekeinek elsősorban magyar népmeséket, valamint Arany Jánost és Petőfit olvasott, és ezt az örökséget (nyugalmasabb időkben) Édesapánktól mindhárom fia, de unokái és dédunokái is megörökölték […]. Munkaszobájában Petőfin és Aranyon kívül Kölcsey, Kazinczy arcképei és Ady halotti maszkja idézte fiatal korának irodalmi örökségét. […] Az író Kovács Dezső, Szabó T. Károly nagyapám testi-lelki jó barátja […]. Magyar irodalmi és nyelvi érdeklődésének alakulásában keresztapámnak, Brüll Emánulenek is fontos szerepe volt […]. Teológusként elsősorban az Újszövetség egyetemes emberi és irodalmi értékeire figyelt fel… […] Skóciai tanulmányútja idejéből (1927–1928) [származtatható] egyetlen kimondottan irodalmi kalandja, a Hamlet-fordítás […], amít később kellő önkritikával »diákos tévelygésnek« minősített, valamint a Wilde-, Milton-, Byron-, Shelley-, Wordsworth-, Whitman- és Tagore-versmagyarítások. […] Fiatal tanárként Nagyenyeden abban a lakásban lakott, amelyben előtte Áprily Lajos, akitől gyakran olvasott fel nekünk is hangosan […]. Zilahon (ahol a kéziratos énekeskönyvekről írott doktori dolgozatával lépett át az irodalomból a nyelvtudományba) testközelből érzékelte Ady zsenialitásának táji-népi hátterét, annak minden ellentmondásosságával együtt...” (2011. május 25-én Balatonfüreden kell elektronikus levél Cseke Péternek.)
Minthogy középső fia, a nyelvész Szabó T. Ádám egyetemi évfolyamtársam volt, 1964 tavaszától gyakorta megfordultam a Györgyfalvi út 65. szám alatti otthonukban. Így hát a magam diákélményei közül is ide kívánkozik jó néhány mozaikkocka. Például az, hogy Szabó profeszszorral jártunk „műterem-látogatóba” Gy. Szabó Bélához, Ferenczy Júliához, Fülöp Antal Andorhoz, Fuhrmann Károlyhoz. Gy. Szabó kezembe adta a vésőt, hogy idejekorán megtapasztaljam: a művészet jórészt kemény munka, nem csak könnyen elszálló ihlet. Szabó T. Attila nem egy írása arról tanúskodik, hogy a tudományművelésben sem csak a kemény munka parancsára hallgatott: az összefüggések meglátásához és láttatásához „az ihlet órái” is hozzásegítették őt.
Mindezt olykor a kisebbségi körülmények elviseléséhez szükséges önirónia is fűszerezte. Debrecen, 1966 augusztusa, I. Nemzetközi Magyar Nyelvészeti Kongresszus. Témája A magyar nyelv története és rendszere. Az első előadó természetesen Szabó T. Attila. Aki nincs a teremben, mert nem kapott útlevelet. Az elnöklő Benkő Loránd úgy dönt: tisztelettel kivárjuk a programban neki szánt húsz percet. Ősszel a kolozsvári bölcsészkar magyar nyelvtudományi körében tanáraimnak és diáktársaimnak beszámolok a kongreszszusról. Nem hagyhatom ki persze az ominózus húsz percet sem. Amikor kijöttünk az Ady-teremből, megszólal a hátam mögül Szabó professzor: „Legalább egy unalmas előadással kevesebbet hallgattak…”
3. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók 1930-ban alakult egyesülete vezető személyiségnek tekinti Szabó T. Attilát. Bizonyára az 1929-es tanulmányával szerzett szakmai és erkölcsi tekintélyének köszönhetően. Társai őt választják meg az egyesület egyik alelnökének. A másik Dsida Jenő volt. Szabó T. Attilát – jegyezte fel az elnök Mikó Imre – ott találjuk az Emil Racoviţa rektornak, majd Costachescu közoktatásügyi miniszternek átadott emlékirat szerkesztői között, ő volt a román nyelvű beadványt jóváhagyó nagygyűlés levezető elnöke is. (Mikó Imre: Egyetemi egyesület felé. EF 1930. 4. 49.)
Úgy tűnik, hogy a két alelnök akkoriban egyetértett a „munkamegosztó szerep-elkülönülés” elvével. Már ami az ifjúsági egyesületek hierarchikus működését illeti. Az irodalmi indíttatástól egyre inkább a nyelvtudomány felé utat kereső Szabó T. és az újságírói műfajokban is önmagára találó költő a harmincas évek derekán törvényszerűen találkozott a nyelvművelés széles pászmáján.
Anyanyelvünkért címen a költőnek 1936. húsvétjától állandó rovata volt a Keleti Újságban. Nem véletlen, hogy a nyelvművelő Dsida munkásságát elsőként Szabó T. Attila értékelte, hiszen nemcsak az ifjúsági közéletben vállalt szerepük hozta közel egymáshoz őket. Azonos volt a nyelvművelésben előttük álló eszménykép is: maga Kosztolányi Dezső. Mindketten egyetértettek abban, amit Dsida így fogalmazott meg: „mindaddig nem lesz nyelvmentő mozgalmunk élő és ható hatalom, amíg minden transsylvániai magyar el nem jut oda, hogy a magyar nyelv ügye legalábis egyenrangú helyet foglaljon el gondjai között a megélhetés gondjával.” Dsida Jenő: Anyanyelvünk védelme. Erdélyi Fiatalok, 1937. I. 3–4.)
4. A Dsida–Szabó T.-párhuzam óhatatlanul előhívja bennem a Szabédi–Szabó T.-ét. Akik szemeszterenként parciális vizsgát tettek nála, azokat azzal tüntette ki, hogy tudományos kutatásaik felől is kifaggatta őket. Gyanútlanul szóvá tettem, hogy a Központi Egyetemi Könyvtárban nem jutottam hozzá A magyar ritmus formáihoz. Hát akkor miért nem kértem el tőle?! – mordult rám ingerülten. (Akkor még nem tudtam, hogy a prozódiai jellegű Szabédi-mű miért került a könyvtár „szigorúan titkos” állományába.) Válaszomat meg sem várva azt kezdte el nekem magyarázni, hogy 1959 tavaszán Szabédi – akaratán kívül – milyen rettenetes helyzetbe hozta őt.
Mielőtt e kisebbségi dráma érzékeltetésére rátérnék, jeleznem kell, hogy a két világháború közötti szellemi élet leglényegesebb kérdéseiben hasonló volt az irodalomtörténészi indíttatás után nyelvtudóssá vált Szabó T. Attila és a költőként, novellistaként, tanulmányíróként egyaránt jelentőset alkotó Szabédi tudományos állásfoglalása. Csak egyetlen eszmetörténeti vonatkozást emelnék ki a sok közül, amivel magam is behatóan foglalkoztam. Azt például, hogy „a népiség mítosza” idején miként szálltak szembe a világháborús légkörben eluralkodó tévképzetekkel.
Szabó T. Attila antropológiai tanulmánya irodalmi folyóirat, az Erdélyi Helikon felkérésére született. A fogalomtisztázó szándékot már maga a cím is jelzi: A népiség jelentősége és határa művelődéstörténetünkben. Tehát határa, és nem hatása. A szerző eleve kizár minden olyan lehetőséget, „amely e fogalomnak pusztán vérségi vagy általában faji színezetet adhatna”. A népi és a nemzeti magas műveltség között olyanszerű a viszony – állapította meg –, mint a népnyelv és az irodalmi nyelv között. A népi műveltség elemei olyan sajátos ötvözetben jelentkeznek, amelyben megtalálhatók az ősi keleti, pogány kori műveltségrétegek is, szétválaszthatatlan egységbe olvadva a régi és újabb európai műveltségelemekkel. Halaszthatatlan tudományos feladatként jelöli meg a népiség kutatását, amelynek hasznát a következőkben látja: 1) „öntudatosítja bennünk értékeink rendszerét”; 2) ám a „saját értékeink megismerése nem nemzeti elfogultságra vezet, hanem a más népek népi műveltségében levő értékek megbecsülésére is”; 3) tehát „a népi műveltség megismerése a népek egymás iránti megbecsülését készíti elő”. Végső következtetése pedig ez: a népiség érvényesítése nemcsak tudományos feladat és művelődéspolitikai célkitűzés, hanem egyben „egyetemes emberi kötelesség is”. (Szabó T. Attila: A népiség jelentősége és határa művelődéstörténetünkben. Erdélyi Helikon, 1939. 9. 635–642.)
A Termés spiritusz rektora, Szabédi László ugyanebben az időben a hamis mítoszok leleplező bírálatával írta be nevét az eszmetörténetbe. A negyvenes évek elején élesen elkülönítette a jelenség lényegét – az írástudó nép irodalmi jelentkezését – a népiség járulékos elemeitől, amikor így tette fel a kérdést: vajon népi írástudókra van-e szüksége a fejlődésnek vagy pedig írástudó népre? A népi mozgalmat nem a nép csinálja, hanem az értelmiségi pályára lépő, a népi valóság iránt érdeklődő fiatalok – mondja –, akik át akarják hidalni azt a társadalmi szakadékot, amely a nép és a művelt felsőbb rétegek közt tátong. A műveltségváltás ígéretét azonban nem ők, hanem az írástudó nép képviselői hozzák. Így összegez: „nagy változásoknak kellett megtörténniük a mélyben, ha [a nép] csoportosan tud felvetni magas mértékkel mérhető verseket, regényeket, tanulmányokat ontó zselléreket, parasztgazdákat és ipari munkásokat.” Majd hozzáteszi: „egy Sinka Istvánban, Szabó Pálban, Nagy Istvánban, Veres Péterben, Horváth Istvánban maga az írástudó nép jelentkezik és kér helyet – még a tankönyvekben is. Jelek ők; jelei annak, hogy a fejlődésben megakasztott magyar társadalom belső ereje elégséges önmaga megújítására.” (Szabédi László: Népi írástudók vagy írástudó nép? Termés, 1943. Ősz. 117–123.)
Helyet kértek és kaptak. De önmagában ez nem volt elégséges a megújuláshoz. Merthogy a fejlődésben megakadályozták a nagyhatalmi tényezők: 1947-ben, 1948-ban, 1956-ban. Ez az, amivel nem számolt egyikük sem 1939 és 1944 között. Azzal, hogy jöhet egy olyan korszak, amikor egymásnak ugraszthatják őket.
Öngyilkossága előtt Szabédi levelet írt a Kolozs tartományi első titkárnak. Egy mostanság napvilágot látott dokumentumban ezt olvashatjuk:
„1955 nyarán megtaláltam a módszert, melynek segítségével lehetővé vált a finnugor és indoeurópai nyelvek rokonsága problémájának a megoldása, mely 20 éve gyötör. Azótától egy kimondhatatlan lelki nyugtalanságban éltem. Három év alatt sikerült a problémát véglegesen megoldani: 1958 októberében befejeztem a könyvet A magyar nyelv őstörténete címen. Ez a munka, mely páratlan erőfeszítést igényelt, sajnos, meg volt nehezítve attól a körülménytől, hogy senki a környezetemben nem fogta fel a mű fontosságát, a barátaim sem […] a teljes hitetlenség atmoszférájába ütköztem. […] A kolozsvári két egyetem egyesítésével kapcsolatos gyűlés alkalmával meggyőződtem, hogy körül vagyok véve besúgó szemekkel és fülekkel, hogy egyes nyilatkozat-töredék[ek] alapján ítélnek meg, kiragadva a természetes összefüggésükből…” (Szabédi László Titkár Elvtárshoz. In: Bartha Katalin Ágnes szerk.: A Lázár utcától a Postakert utcáig. Szabédi László naplófeljegyzései (Diarium), önéletrajzai, válogatott levelezése. Korunk – Komp-Press, Kolozsvár, 2007. 420–422.)
E szövegrész értelmezését elősegítheti a biológus Szabó T. Attila feljegyzése: „Számomra tragikus és metsző emlékű az 1956-os eseményeket követő idegöszszeroppanásának egyik utójátéka: az a konfliktus, amibe az akkor is vezérelvként működő »divide et impera« jegyében Szabédi László indoeurópai nyelvrokonság-elmélete kapcsán belekényszerítették: az egykori irodalmárból lett nyelvész (Édesapám) és az éppen akkor irodalmárból lett nyelvész (Szabédi) kétszeresen is tragikus egymásnak feszülését; [...] az így-vagy-úgy-megbomlott-megbontott agyakban fogant, máig kiadatlan dokumentumok őrzik ezt a kétségbeesést a hagyatékban (alighanem Édesanyám orvosi éleslátásán is múlt, hogy most csak egy és nem két öngyilkos magyar nyelvművészről beszélünk).”
5. Az Anyanyelvünk életéből megjelenése után a Kriterion kolozsvári műhelyé-ben találkoztunk, és együtt indultunk a bölcsészkarra. Akkorára már olvashatta, amit „fehér könyvei” sorozatnyitó kötetéről írtam. Bizonyára annak is köszönhetem, hogy az anyanyelv szépségétől és végtelenségétől elbűvölten megajándékozott egy történettel. Dési lévén, vízi embernek tartotta magát. A Nagy-Szamos átúszása már gyerekként is napi gyakorlat volt nála. Erre alapozva vágott neki egyetemi hallgatóként a Dunának, valahol Budapest felett. Csak akkor szeppent meg, amikor bekerült a fősodorba. Meglepődött, hogy jóval távolabb ért partot, mint ahogy számította. De partot ért, ez a lényeg. Miként a Szótörténeti Tár és egyenértékű vállalkozásai esetében is.
Duna-törvényű, Kárpát-medencei érvényű volt 1939-es karácsonyi megnyilatkozása is, amikor a Kis-Szamos partjáról ezt a jövőképet vetítette elénk: „Nincs az emberiségnek nevelőbb erejű, nemzeti, népi alázatosságra inkább kényszerítő szellemi tevékenysége, mint a tudományos vizsgálódás. A helyesen értelmezett tudománymívelés nem eltávolítja, hanem közelebb viszi egymáshoz a lelkeket és a népeket, mert az önmaga felé forduló, az önmaga értékeire és hibáira egyaránt kíváncsi nemzeti szellem elől eltűnnek a köznapi élet hazug, öncsaló, káros hiedelmei, lehetetlenné válik a más népek értékeit eleve is tagadó, azoktól mereven elzárkózó magatartás, és helyette az elfogultság, a faji kizárólagosság zűrzavarából lassan-lassan kibontakozik, előtűnik az egyetemes műveltség hatalmas mezeje, amelyen minden népnek, minden nemzetnek megvan a maga gondosan művelt helye, és virítanak a maga sajátosan egyéni virágai. Életünkben csak ennek a magasabb rendű tudományosságnak kell szerepet juttatni, csak ennek a folytatásáért, illetőleg sürgős megteremtéséért kell harcolni.” Hozzáfűzi nyomban: ehhez az igazságkeresés lázában fogant tudományos magatartáshoz és tevékenységhez „az egyén és a közösség nagy, embertelenül nagy önmegtagadása szükséges”. De szükség van erre mind az egyén, mind a közösség értékének növelése érdekében. (Szabó T. Attila: Az erdélyi tudományos élet húsz éve. Keleti Újság, 1939. december 25.)
Az erdélyi magyar tudományos gondolkodásnak alighanem ez a legkiemelkedőbb magaslata azóta is.
*Elhangzott a magyar nyelvi kultúra nagy alakjainak szentelt „Nyelv és lélek”-konferencián (Széphalom, 2011. június 18.).
