Az Erdélyi Múzeum-Egyesületben hagyománnyá vált, hogy jeles történészei 80. születésnapjára emlékkötetet jelentet meg. Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Kiss András és Benkő Samu után most Egyed Ákos akadémikus, az EME volt elnöke előtt tisztelegnek tanulmánykötettel a kutatók, barátok, tanítványok.
Műfajából adódóan az emlékkötet tematikája nem egységes. A tanulmányok témaválasztását egyrészt az ünnepelt munkássága, másrészt a pályatársak, egykori tanítványok, barátok érdeklődési területei határozzák meg. A mintegy negyven tanulmány tematikai sokszínűségét tovább fokozza, hogy az utóbbi évtizedekben a történész szakmán belül is többfajta irányultságról beszélhetünk. A kötetben tehát a gazadaság- és társadalomtörténészek, hadtörténészek, levéltárosok, a mentalitástörténet, a tudománytörténet és a politikatörténet képviselői folytatnak párbeszédet irodalmárokkal vagy akár filozófusokkal. A kötet szerkesztői – Pál Judit történész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem docense és Sipos Gábor, ugyancsak a BBTE docense, az EME elnöke jó ismerői Egyed Ákos munkásságának, az emlékkötet anyagát is úgy válogatták össze, hogy az ne csupán az ünnepelt előtti tisztelgés legyen, hanem a nagyközönség érdeklődésére is számot tarthasson. Annak ellenére ugyanis, hogy tematikailag természetesen nem ölelheti fel a történettudomány minden szeletét, de a vállalt és bemutatott területek eredményei hűen tükrözik a történettudomány mai állását, a legfrissebb kutatási eredmények jelzik a súlyponteltolódásokat, az újabb problematikus témakörök körülhatárolását, a tudományágak közötti átjárásokat, illetve az interdiszciplináris kutatások megkerülhetetlenségét.
A kötetben szereplő írások tehát tematikailag több tömbbe is csoportosíthatóak, melyek között különböző kapcsolódási pontok is lehetségesek. A köszöntők saját munkásságuk mellett természetesen a köszöntött érdeklődését is figyelembe vették, így a tanulmányok Egyed Ákos szakterületei számbavételével is körvonalazhatók. Disszertációjában és munkássága kezdetén az ünnepelt az erdélyi parasztság történetét boncolgatta, nem csupán társadalom-, hanem gazdaságtörténeti vonatkozásokat is számbavéve. Ehhez a témához a továbbiakban is gyakran visszatért. Ezt az irányvonalat egészítette ki a XIX. századi modernizációs, és ezen belül urbanizációs folyamatok kutatása. A Kriterion kiadónál 1981-ben Falu, város, civilizáció címmel megjelent kötetében olyan témákat tárgyalt, mint a vasúthálózat kiépülése, az iparosodás és városfejlődés, illetve a sajátos etnikai alapon megosztott hitelrendszer működése Erdélyben. Ezek mind újszerű témák voltak Romániában, és a mai napig a kiindulópontját jelentik a hasonló kutatásoknak.
Az erdélyi és magyarországi kutatók írásai azt bizonyítják, hogy ezen tényezők figyelembe vétele nélkül nem csupán Magyarország és Erdély kora újkori és újkori történelmének ismerete maradna hiányos, de a mai gazadsági, ökológiai, környezethasználati problémákra sem találhatunk megoldást. A kötetben különös hangsúllyal jelennek meg a fenti témakörök: az egyes tanulmányok kitérnek az erdélyi gyümölcstermesztés helyzetére (Róth András Lajos), az őstermelők és városi kereskedők kora újkori kapcsolatára a méz és viasz árukivitelében (Pap Ferenc), a kolozsvári szőlők és borok fejedelemségkori bemutatására (Kovács Kiss Gyöngy), a XIX. század második felében kibontakozó, az okszerű gazdálkodás jegyeit magán viselő erdőgazdálkodás ma is megfontolandó eredményeire (Csucsuja István), valamint arra a kérdésre, hogy a mezőgazdasági irodalom reálisan látta-e a XVII‒XVIII. században azt a társadalmi réteget, melynek szakkönyveket adott a kezébe (ifj. Barta János). Egy tanulmány pedig a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Erdély közgazdasági életére, társadalmi mozgására való hatását vázolja fel (Báthory Lajos). A gazdasági, ökológiai vonatkozásokhoz szorosan kapcsolódik az a mikrotörténeti kutatás is, mely a termelt javak és a fejedelmi udvar kapcsolatát mutatja be. A kötetben Jeney–Tóth Annamária korábbi kutatásait folytatva Bethlen Gábor udvartartásának egy szeletét, a konyhai személyzetet tárja az olvasók elé.
Egyed Ákos a hatvanas években kezdett foglalkozni másik kiemelt témájával, amely aztán egész életén át elkísérte, ez az 1848-as forradalom és szabadságharc erdélyi története. Ehhez a tematikához köthető a tanulmányok következő vonulata, az eddigi eredményeket hadtörténeti vonatkozásokkal kiegészítve, illetve a szabadságharcot egy más szemszögből megközelítve, és olyan témákat tárgyalva, mint a kulturális emlékezet vagy az identitás. Itt újra csak a mikrotörténeti kutatások jelentős eredményeit szeretnénk kiemelni, melyek az 1848–49-es szabadságharc értelmezését is bővíthetik. August von Heydte Mária Terézia-rend iránti kérelmének aprólékos elemzése azt bizonyítja, hogy a visszaemlékezések mennyire torzíthatnak (Csikány Tamás), Kővári László kiadatlan haditudósítói jelentései pedig a személyes látószög és az objektív tudósítás párhuzamait vázolják fel (Hermann Róbert). Eddig kisebb hangsúlyt fektetett a kutatás a külső nézőpontok bemutatására, jelen kötetben viszont választ kaphatunk arra a kérdésre is, hogy a porosz diplomácia hogyan látta az 1849. évi erdélyi orosz intervenciót (Gergely András). Az 1848–49-es szabadságharc nem csupán hadtörténeti szempontból jelentős, hanem az erdélyi nemzetek mentalitásának alakulására nézve is. Pál Judit tanulmánya azt bizonyítja, hogy 1848‒49 a rendi identitás helyett a közös nemzethez tartozás élményét kínálta. Ezért játszott olyan nagy szerepet az erdélyi magyar–örmény identitásban a forradalom emlékeinek ébren tartása.
Az ünnepelt kutatásaiban a szabadságharc és Háromszék történetének kutatása szorosan összefüggött, hiszen már korán kutatni kezdte Háromszék önvédelmi harcának feltáratlan részleteit. Cserey Zoltán most kibővíti ezt a kutatást, s egy korábbi időszak és Háromszék kapcsolatát tárja fel, mégpedig a háromszékiek részvételét az orosz–török háborúban (1788–1791). Nem érdektelen a két tematika összehasonlítása, hiszen ebben az esetben a háromszékiek harci cselekedeteinek is köszönhető, hogy a török seregeknek nem sikerült Erdély területére hatolni és a nemzetiségeket egymás ellen uszítani. Pál-Antal Sándor is Háromszék történeti adatait bővíti a népességi viszonyok XVIII. századi feltárásával.
A tanulmányok nagy része pedig Egyed Ákos egyik kedvenc területével, a székelység történetével foglalkozik. Az egyes részterületek feltárása abban segít, hogy átfogóbb képet kaphassunk a nagyon gyakran még mindig mitikus elemekkel tűzdelt székely történelemről. Régészeti, művészettörténeti kutatások segítik az épített örökség feltárását (Sófalvi András, Kovács András), egyháztörténeti kutatások bizonyítják az egyéni érdekek történelemformáló szerepét (Coroi Artur). Kora újkori falutörvények bemutatása (Garda Dezső) és fejedelemség kori öröklési mechanizmusok leírása (Rüsz-Fogarasi Enikő) a lakosok és a települések szerves összekapcsolódását tárja fel. A székely történelem esetében is előtérbe kerülnek az egyéni sorsok. Orbán Balázs hiteles életrajzához kapunk újabb adatokat (Zepeczáner Jenő), Tüdős S. Kinga tanulmánya pedig azt az irányváltást jelzi, melynek alapján az érdekődés az elit körébe tartozók karriertörténeteiről a társadalom alsóbb rétegeiből származók élettörténetei felé fordult. Hermann Gusztáv Mihály arra hívja fel a figyelmet, hogy a felvilágosodás székelyföldi terjedésének vizsgálata új források bevonásával lehetséges, többet kell foglalkozni a terjedés másodlagos színtereivel, a katonasággal, illetve a közélet helyi fórumaival (közgyűlések).
A székely települések története mellett Erdély más városainak, falvainak története is megjelenik a kötetben. Kiss András Mátyás király Kolozsvár részére kibocsátott okleveleinek szerepét vizsgálja a város továbbfejlődésében, Gaal György a később híres irodalomkritikussá vált Gyulai Pál és Kolozsvár viszonyát tárja fel. A román házasodási szokások XIX. századi történetéhez, illetve Ignatie Darabant váradi püspök munkálkodása a nemzetiségek kapcsolatának kutatásához elengedhetelen adatokat kínálnak Simion Retegan és Camil Mureşanu tanulmányai.
Erdély korai történetéhez kínálnak újabb eredményeket azok a tanulmányok, melyek II. Rákóczi Ferenc és az Erdélyi Fejedelemség kapcsolatát (Gebei Sándor), illetve az Erdélyi Fejedelemség külkapcsolataiban megnyilvánuló diplomáciai írásbeliságet (Jakó Klára) tárják fel. A XVII. század mindennapi életébe és a református egyházmegyei bíróságok működésébe enged bepillantást Rozsnyai Dávid török deák válóperét bemutató tanulmány (Sipos Gábor).
Egyed Ákos történész rég melengette a tervet, hogy monográfiát ír Mikó Imréről, a XIX. század egyik legnagyobb formátumú erdélyi személyiségéről. Kutatásai során nem csupán történeti adatokat gyűjtött az EME alapítójáról, hanem mentalitástörténeti problémákkal is folyamatosan szembesülnie kellett. A XIX. századi nemzetiségi villongások is megkerülhetetlenné váltak a kutatásban. Ilyen irányú érdeklődéséhez kapcsolódnak azok az összefoglaló jellegű, vagy pedig részproblémákat felgöngyölítő tanulmányok, melyek a történelmi tudat és nemzeti identitás összefüggéseire próbálnak rávilágítani (Orosz István) vagy a politikai viták szemantikai hálóját mutatják be (Veliky János). Kazinczy Ferenc és Széchenyi viszonyának (Miskolczy Ambrus) vagy a Széchenyi–Kossuth-kapcsolattörténetnek a bemutatása (Velkey Ferenc) az egyén politikai látásmódját, a reformkor szemléletét, illetve az egyéni habitusok összecsapásából származó politikai eredményeket tárja fel. Ugyanakkor szintén a mikrotörténeti kutatások bizonyítják hatásosan, hogy a reformkori országgyűléseket a korszak szereplői gyakran saját családi ügyeik intézésére és protokolláris látogatásokra használták fel (Papp Klára tanulmánya Jósika János főkormányszéki elnökről).
Mikó Imre élettörténetének kutatása megkerülhetetlenül magával hozta az intézménytörténeti kutatások iránti érdeklődést is, hiszen az EME megalapítása az előzményekre és a későbbi tudományszervezési kérdésekre is ráirányítja a figyelmet. Ezt a tendenciát követi a forráskutató, Kovachich Márton György és fia, József Miklós által írt, egy tervezett kutatócsoport feladatait meghatározó plánum aprólékos elemzése (Egyed Emese), illetve az erdélyi filozófiaoktatás felvázolása a kezdetektől napjainkig (Egyed Péter).
A kötet érdekes színfoltját képviselik azok a tanulmányok, melyek már XX. századi történésekre, illetve ezen század jeles személyiségeire fókuszálnak. Egyrészt a korszak abszurditásának bemutatására törekszenek: az erdélyi reneszánsz főpap esete a magyar kommunista hírszerzéssel azt bizonyítja, hogy az a tudományos munka, amely a legmagasabb színvonalon mutatja be a magyar és az erdélyi részvételt a humanista szellemi világörökség ápolásában a XVI. században, és amely a vatikáni Államtitkárság és az Apostoli Penitenziaria bábáskodásával, a magyar papi emigráció pénzén és neve alatt jelent meg, végső soron azért született, hogy a magyar politikai rendőrség egyik ügynöke megszabaduljon a kiközösítés „átkától” (Csorba László). Másrészt történelem és személyi sors öszszefonódását tárják az érdeklődő olvasók elé: Benkő Samu Hruscsov londoni látogatásának erdélyi következményeit és a hírszolgálatok működésének gyorsaságát illusztrálja, Sas Péter a tudós és önszorgalomból tudóssá váló emberek közötti kapcsolatot tárja fel (Kelemen Lajos és Máthé János levelezése). Dávid Gyula és a nemrégiben elhunyt Csetri Elek a Bolyai Tudományegyetem két jeles személyiségének (Szabédi László és Csendes Zoltán) tragikus sorsán keresztül bizonyítják, hogyan válnak a tudomány emberei történelmi szereplőkké.
A tanulmányok minden esetben a legújabb kutatási eredményeket tükrözik, gyakran módszertanilag is jelentős újításokat vezetnek be. Történeti tárgyú tanulmányok lévén több esetben is források közlésével egészülnek ki, melyek új megvilágításba helyeznek egy-egy, a történészeket régóta foglalkoztató kérdést. A tanulmányok szerzői magyarországi és erdélyi egyetemek oktatói, különböző kutatóintézetek munkatársai, eredményeik tehát hűen tükrözik a történettudomány jelenlegi állását. Ugyanakkor mind tartalmi sokszínűségük, mind olvasmányos stílusuk révén a kötet tanulmányai hozzájárulnak a történettudomány eredményeinek népszerűsítéséhez is.
A kötet kivitelezése méltó az ünnepi alkalomhoz, a tördelés a tudományos kiadványok jellegének felel meg, a zöld vászonborító pedig az ünnepelt iránti szakmai és emberi tisztelet megnyilvánulása.
Pál Judit – Sipos Gábor (szerk.): Emlékkönyv Egyed Ákos születésének nyolcvanadik évfordulójára, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2010.
