Nem elég életrehívni (megalkotni), de életre is kell kelteni (előadni) a művet. És ez a két folyamat nem megy mindig kéz a kézben. Rendszerint hosszú út vezet a művet életrehívó aktustól a mű tényleges megszületéséig. Mert van még egy harmadik tényező is: a befogadó közönség. Ez a legfontosabb és a legnehezebben elérhető a mű életében. Végül is a mű valakihez szólni akar, ahhoz, aki fogni is tudja a zene elektromos jelzéseit. A közönség a végső interpretátor, és benne a kritikusok hada. A zene magyarázói többet árthatnak minden más külső beavatkozásnál a zenének. Néha inkább a zűrzavart fokozzák, mint a zene megértésének tisztító folyamatát. Gyagilev írja Stravinsky legjelentősebb művéről: „Tegnap a Sacre roppant sikert aratott. Végre megértették ezek a bolondok. A Times azt mondja, hogy a Sacre a huszadik századnak az, ami Beethoven Kilencedikje volt a tizenkilencediknek. Végre! Bizony, meg kell tanulnunk a türelmet és bölcsességet, sőt a felülemelkedést az akadályokon, amelyeket ezek a korcs, szűklátókörű emberek állítanak mindennek, ami elrugaszkodni vágyik a középszertől. Egek, mindez annyira közhelyszerű, amennyire csak lehet – de mit tehetünk? Nem élhetünk tovább valamicske reménye nélkül annak, hogy meglátjuk a virradatban a holnapi nap sugarait.” Ezt 1929-ben írja egyik barátjának, majd’ húsz évvel a Sacre komponálása-bemutatása után. Két évtizedet váratott magára a mű megértése, vagyis hogy a befogadó közeg meglássa a virradatban a holnapi nap fényözönét? Apropó, 1929! Bartók Levél a Kisfaludy Társaságnak című írása jut eszembe. Tanulságos belőle idézni: „Azt olvastam a mai lapokban, hogy a Kisfaludy Társaság az idén nekem ítélte a Greguss-érmet I. zenekari szvitemért (op. 3). Ehhez a következő megjegyzéseket óhajtom fűzni: 1. Az indokolásnak az az állítása, hogy ennek a műnek első teljes magyarországi előadása 1929 novemberében volt, téves, mert a művet, a maga teljességében, hála istennek, 1909-ben mutatta be Hubay Jenő Budapesten, 1920. november 29-én pedig Fleischer Antal. Azt mondom, hála Istennek, mert mégiscsak furcsállani kellene, ha egy ilyen kitűnő, a Greguss-érmet megérdemlő, 1905-ben írt műnek első előadásával 24 évig várakoztak volna Magyarországon.” (A levél dátuma: 1935. december 29., tehát a mű születésétől [1905!] akkor már 30 év telt el.) Bartók még hozzáteszi levelében: „Én ugyan nagyon szeretem ezt a művemet, igazán kiváló teljesítménye egy 24 éves fiatal embernek.” Három évtized után is változatlanul hisz művében a szerző! Pedig elég gyakori jelenség, hogy az alkotók megtagadják pályakezdő műveiket, mint rájuk nem jellemző műveket. Szinte divat lett nem hinni a fiatalkori alkotásokban. Sőt! Még ezen is túllépve, a „tegnap” keletkezett új műveket is elutasították egy valami (sokszor csak látszólagos) Újért. A kritika is besegített: a túlhaladottság unos-untalan hangoztatott jelszavával. Szinte tobzódtunk a művek, stílusok, ötletek lehető leggyorsabb megtagadásában. Hallottam nemegyszer olyat is, hogy a szerző már a bemutató idején saját maga kifogásolta művét, jóval megelőzve közönségét és kritikusait. Néha ez csak amolyan reklámfogás volt az érdeklődés felkeltésére, de gyakrabban volt a műbe vetett hit teljes elvesztésének jele. Ennek persze sok oka lehetett: a rossz előadás, az elképzelt és megvalósított zene közötti nagy különbség, a feldolgozott téma iránti kedvtelenség, a várt siker esetleges elmaradásának baljós előjele. Igen! A sikertelenség nagyon megingathatja a zene háttérhitét, nemcsak az alkotóban rendül meg a hit, de az előadókban is. Ez pedig a mű halálát jelentheti. Hacsak nem akadnak olyanok, akik tovább éltetik a műbe vetett hitet, akár alkotója ellenére is. A 20. században számos, majd elfeledett fiatalkori alkotást keltettek életre hittel, szeretettel. Bartók I. hegedűversenye Gideon Kremer előadásában, Pierre Boulez vezényletével ezek közé tartozik. A mű alkotásától 103 év telt el! Bartók legszemélyesebb hangvételű, szellemiségű művének adták vissza életét, hitét.
