„Berzsenyit idéztük Európa rémes híreire”
Radnóti
(Prelúdium) Az avarra hulló puha hó. Maga a csend. („Emlékezz arra, hogy a csend sokszor a legjobb válasz.”) Hét esztendeig keserves, izzasztó munkára kényszerült. (Kérdezzétek meg a fákat!) A fagy fegyelme… és az erdei rengeteget behavazó csendé.
A frissen hullt hó néma tisztasága ölelt körül mindent, jól emlékszik rá, akkor is, midőn belefogott volt az Ivan Gyenyiszovics egy napjába… (Néhány lépés, rátalálva az ösvényre – nem ítélet hangzik el, csak tűnődés az emberi lét lehetőségeiről, fogyatékosságairól.) Az ember nem mindenre, de sok mindenre képes, mondja. A meghurcoltatás éveire, a Gulágra gondol mindenekelőtt. Az emberi kegyetlenség, a rossz megfékezhető, ha van melletted valaki, aki képes jót cselekedni („a napocskát ott már nem érezte oly gonosznak”) nem csupán önmagáért, de másokért, érted is.
Mi határozza meg a lélek »életkorát«? Együtt szenved a testtel. Visszapillantva, mégis: más idősíkokban él/t/ a lélek. Midőn először ment kihallgatásra!... Maga előtt látja azóta is a megsemmisítésre váró, a közte és a vallatója között az íróasztalon magasodó kéziratcsomót. 1917 után minden megváltozott; elfojtottak minden igazságot, elégették a valós tényeket megörökítő dokumentumokat. Az ő háborús naplóját is, az ifjú frontharcos feljegyzéseivel teleírt öt noteszt.
(Fúga) Az emberi összetart/oz/ás percei (?), az elszabadult önzés, gyilkolás közepette is („kemények voltunk és súlyosak, mint a hegyek”)* szabadon venni lélegzetet! Nincs eleve kijelölt út… csak egy ösvény. Persze, el ne bujdokolj – még ha „jó lenne messze és műhelyben élni csak”**; de hadd gyötörjenek halálod órájáig a gondolatok… Akár ezen a sétán Szolzsenyicinnel.
Hatalmas ember lehetett valamikor. Mint széljárta havasok lakói visszafogottan, halkan (nem úgy, mint a törékeny Radnóti, aki „kicsit skandálva” olvasott fel), kemény lélekkel emlékeztet a hivatalnok-gesztussal, csinovnyik-vigyorral gyakran oly könnyedén betemetett régi bűnökre.
Európa s Amerika rémes híreitől letaglózva, lehet-e őt idézni ma?
Leveszem a polcról a könyvet. Akkoriban még „a maga emberlét alatti életét” tengette a fogolytáborban, a sztyeppén valahol. Hat évtizede – sok vagy kevés?... (Rábólintva – mindegy, mire –, a párolgó meleg ételek fölött.
Csak odáig soha ne, hogy le kelljen köpd magad.
Fölnéz, hosszan, a fénylő magasba. Egy sóhajtás. Az erdeifenyő tökéletessége láttán: mert talpon fogadja a halált.
*Radnóti Miklós: Berzsenyi Dánielről
** Radnóti: Írás közben
