"ez itt egy márvány tepmrom,/ mely el se készül végül"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 13. (459.) SZÁM - JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Fehér hamvak vagy zúzmarák
Pomogáts Béla
Költészet és hatalom
Szőcs István
MERENGŐ - A spanyolviasz feltalálásának történetéből (befejező rész)
Lauri Otonkoski
Parole
Domokos Johanna
Langue
Ármos Lóránd
Halvér
Vágyból, lázágyból
B. balett
Árapály
Emlékszel?
Simó Márton
bozgor
Bogya Bíborka
Berlinvarázs
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (folytatás előző lapszámunkból)
Jancsó Miklós
A humorista halála
A humorista halála
Görög színház a Sétatéren
Terényi Ede
BARTÓK - 2006 - 3 - ... és/vagy Judit
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (folytatás előző lapszámunkból)
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 13. (459.) SZÁM - JÚLIUS 10.

*
A fényt visszaverő dolgok nem egyszerűen azzal gyakorolnak hatást valakire, mert ott vannak, hanem funkciójuktól függetlenül érzéki benyomást is tesznek ránk azáltal, hogy mozgalmasabbá, érzékletesebbé, olykor ellentmondásossá változtatják a végtelenből kiszakított puszta teret. Avagy a térbe képzelt végtelent!
Legmagasabb rendű és feltétlen valóságként a tiszta, végtelen teret koncipiáljuk (Oswald Spenler: A Nyugat alkonya); s mint ahogyan a kultúra történelmit jelentő egységében az égi üdvözülés kultuszát kifejező gótika nem áll ellentétben a reneszánsz szándékával, éppúgy: egy koncentrikus krónika (családi emlékezés) esélyeit tekintve a klasszikus (történelmi) tagolással nem tudván mit kezdeni – miért ne férhetne meg együtt az éber lét nyers szükségszerűsége a tudatalattiból fölsejlő érzéki alakzatokkal?
A nyirkos szürkületben – ha a hit nem is, a sírógörcs segít. Mert minden elveszett. Mert minden azért mégsem veszett el. A tűbe a cérnát még hagyján...
Anyám belém karol: „Ki fogja megetetni a nyulakat, ha nem vagy itthon?” Ugyanaz az érzés kerít hatalmába, mint Robinsont. Ha ő is elmegy, hűlt hely ez, ahová megtérek.
Ami a fényképalbum fedele alá csukódott.
Kimerevített arcok. De hová lett a forróságtól égő bőr? A nedves haj, a szakáll?
Csak az illúziót romboló szavak, s az illúziókat gyártó pótszerek.
Hányféle a magány? (Egyszer jól beszívtam, mesélem Petrának, s addig értekeztem a kerti harmatról, míg egy férfiasságomra kíváncsi, kifestett némber elunva magát, faképnél nem hagyott, előbb azonban ocsmánynak nevezett. Végül a verandán ébredtem fel pokróccal betakarva. Kisfiúként.)
„Miért akar megszökni?!”
Szigorú hang, a szomszéd nénié; majdnem harminc éve ismer, de amikor valamiért neheztel, magáz. Ő vigyázott rám rövidnadrágos koromban. Akkoriban még nem volt divat vagy „életforma” a szökés.
Egerészölyv a kaszáló felett. Vég nélküli várakozások. Anyám az iroda rabja. Apám többnapos terepútjai! Csak most értem meg igazán a kiszámíthatatlan (s itthon elhallgatott) kockázatokat. Egyik, a szokványostól elütő úti beszámolójának a lapszélére ráfirkantotta: „Ekkor is követtek.” A négybe hajtott s alaposan összegyűrt („elviselt”), rossz minőségű sárga papíron, mely beitta a tintát, ez olvasható:
Brassó, buszmegálló.
A Mogyorós vendéglő előtt, bent száztíz-százhúsz ember tolong, korsó sörökkel egyensúlyozva, lökdösődve, elszántan vagy elkenődve, egymás karjába, vállába, derekába kapaszkodva, a kőpárkányokat használva ülőkének, asztalnak – mohón, dacosan, kimerülten, kábult, ostoba, idióta vigyorral, keserűen, kókadt szempillával, fővel: a kalap, a simlisapka alatt – isszák a sört. Bent a vendéglőasztalnál étel helyett is csak sör. Egy ősz kefefrizurás, piros inges alak gyors ritmusú népzenére rángatózik, vele szemben ülő társa szelíd korholással, nem veszítve el türelmét, tenyerével igyekszik megtartani a rá-ráboruló ivócimborát.
A szomszédos élelmiszerbolt lakattal bezárt ajtaján tábla: „Törvényes szabadságon vagyok.” Bent sápadtzöld paradicsompaprika- és céklakonzervek sorakoznak s elvétve egy-egy üveges paszulykonzerv, csomagolt keksz meg mustár a fagyasztó rész üvege alatt.
A buszmegálló úttest felőli oldalán egy öreg cigányné, terebélyes alfelét mutogatja, amint – nekünk háttal – a csepegő csatorna szája fölé hajol, hogy a hirtelen jött felhőszakadás után a visszamaradt égi áldásban megmossa áfonyától vagy csak a tartós mocsoktól lilás, kéklő foltokkal tarkított tenyerét. Vaskos lábszárán, hurkás combján irtózatos visszerek szaladnak keresztül-kasul, mint vasúti gócpontokba az évszázados, megrongálódott sínek.
Miközben egy „sebzett bőrű” oszlop tövében jegyezgetek (megpróbálva kibetűzni a belevésett Roky–Miha–Karate stb. „szórványemlékeket”), egy talpig szürke, sima képű egyén előbb mögém somfordál, majd elszánja magát, elém lép, hogy megérdeklődje tőlem egy általam ismeretlen helységbe tartó autóbusz indulásának idejét. Elutasító, szórakozott válaszom nem teszi bátortalanná, rám kérdez – most már konkrétan, éber tekintettel, hogy hová való vagyok, mert nem románul írok. Netán külföldről érkeztem? És messzire utazom? (Már csak az van hátra, hogy: kivel?)
Eszembe jut a kézdivásárhelyi állomásban hasonlóképpen érdeklődő milicista. Akkor történetesen olvastam; ezúttal állva írok, lehet, meglepő emberi megnyilvánulások, ha nem egyenesen gyanút keltők? Lakonikusan közlöm a felajzott képzeletű vagy csak rutinmunkáját végző civillel, hogy: „Én is.” „Hogyan?...” – motyogja zavartan. „Én is szolgálatban vagyok.”
Olyan bambán tekint rám, hogy vétek lenne még rákacsintani is. Nézzük egymást szótlanul, ő a tüdő-(vagy mályva?)-színű, a megkezdett egyenveknitől és befejezett kéziratcsomótól dagadozó irattáskámra sandít kíváncsian, végül nyel egyet s kelletlenül továbbáll.
Kettőnk közül vajon ki volt a türelmetlenebb?...”
Később egyszer – disznóölés napján együtt mentünk mészárosért – szóba hoztam apám előtt vidéki útjait. „Valójában értelmetlen időtöltés – mondta. – Ráadásul az ember némelykor hóhérainak kedveskedik.” „Csaló vagy!” – szaladt ki a számon. „Én?!” – torpant meg apám, majd egy fatörzsnek támaszkodva sokáig bámult egy kopár falat. „Igen – suttogta, s torkomban nőni kezdett egy galuska. – Hagyom, hogy megalázzanak... s nem kiabálok segítségért.”
Ahogy most visszanézek magunkra, borongó eget látok; Brueghel Februárját juttatja eszembe.
Ártatlanság kora! Mielőtt begerjednék, emlékeim képtelenebb részét tűzbe vetem. Környezetem különben is prózai, anyagias. Az emberek, amíg a pillanat foglyai, röhögnivalón sznobok. S amennyivel ridegebbek lettek, annyival elegánsabbak.
Egy beragasztott, majd kitépett fénykép: szakadt sarka emlékeztet csak rá az albumban. A család nem beszélt a szégyenről. Nem engem tettek felelőssé azokért a hónapokért.
Mikor beállított hozzánk egy kopott fényű, fagyos reggelen, én először a feltekert gyékényszőnyeget vettem szemügyre a hóna alatt, s lábán a nagy férfi-kalucsnit. Anyám unokatestvérének volt a felesége vagy az élettársa. Miután férjét letartóztatták, a belügyi emberek addig zaklatták, amíg egy nap bezárta lakásukat, és elmenekült a faluból.
A szüleim sugdolózva beszéltek.
„A szomszédai a faluban bezárkóztak, féltek tartani vele a kapcsolatot” – igazította meg a gázrezsó rózsáját a teafőző alatt anyám.
„Már az átlagemberek is veszélyt jelentenek a rendszernek” – jegyezte meg karikás szemmel apám.
Vasárnap volt. Az utca végén lakó rendőrtiszt a kertjükben sörétes puskával csókákra lődözött.
A cukrot kavargattam buzgón a csészémben. „Honnan jött?” – kérdeztem.
„Messziről” – mondta anyám.
„Valamikor jártam arra – vette át a szót apám. Tudtam, hogy most mesélni fog. – A Gyimes völgyén lefele haladva... még megvannak a régi határ nyomai a düledező vámépületeken. Ha elhagytad a fenyőket, óriási nyárfák teszik festőivé a tájat. Olyan feltűnően lapos hasú és kiálló oldalbordájú, szürke teheneket csak ott láttam. A házak egytől egyig kerítés nélkül állnak.”
„Az ura a legjobb táncos volt a környéken” – kottyantotta közbe még anyám.
„A tatár valamikor felégetett falvakat hagyott hátra ott – folytatta apám, s cukor nélkül kortyolni kezdte teáját, nyelve hegyével ide-oda tolva a csészéjébe tévedt s a szája szélére ragadt teafüvet. – De hát azóta sok évszázad eltelt...”
Valahogy mesterkéltnek tűnt a hangjuk, már akkor úgy éreztem, hogy többet elhallgatnak, mint amennyit kimondanak.
Harisnyát, könnyű városi cipőt vettek a szegény rokonnak, s Rebi kezdett nőiessé válni. A lépcsőn ültem, könyvvel, Verne Sándor Mátyásával a térdemen. Éppen Raguzában, a dalmát tengerparton kalandoztam, az érett férfi helyzetében képzeltem magam, aki csendben hallgatta a canzonettát, „de nem nagyon hatott rá a költői csábítás”.
Hogyha reszketeg dala
felcsendül szép Zingernak,
jól ügyelj, mert általa
varázs ejt rabul...
(– Látom, még most is tudod – nevet Petra, mikor mesélem.)
„Nem jössz csipkebogyót szedni?” – szólt hozzám a hátam mögül egy kellemes hang. A Rebi arca is szelíd kérlelés volt.
A sok vézna, vérszegény, sápatag városi leányzó után ő volt az első, akit mindenhol formásnak találtam. „Még a hasa is gömbölyödik” – jegyezte meg, inkább aggódva, mint rosszmájúan anyám. Hiába is mutatták volna nekem akkor letöredezett körmeit, tömpe ujjait, domborodó hasát, úgyse láttam rajta semmi fogyatékosságot. Számomra a két lábon járó szellő és napsütés volt. Hogyan is mondja Goethe Opheliáról? „Egész lénye lebeg az édes, érett szenvedélyben?” Mit számított nekem, ha mondjuk nagy ijedtségében, hogy lerázza magáról a darazsakat, kötényruhájába törölte dzsemes ujjait. Nem létezett akkor számomra lehetetlen, a serdülőkor varázsának még a szégyenérzetemet is sikerült elaltatnia. Rebi szaporán szedte a hecsedli bogyót, s nem felejtette el nekem megsúgni, hogy miként nevezik népiesen. A gyakorszitát kereste, ha a kamrában időzött; „a szöszt, ami a gyér léhelből kihull, meg kell gerebelni”, hangzott kismamás okítása. Máskor megfogta a kezemet, hogy gyerünk: „viszink kiszelléztetni lepedét”! Én ilyenkor kinevettem. Összevesztünk egy-egy szón, semmiségen, hogy édesebb legyen a kibékülés.
Nehezen tudta elmondani, hogy min ment keresztül. Amikor a férjét bántalmazták és elvitték, félelmében sokáig nem nyitott ajtót senkinek, csak ült a tűznél, s körmeivel felkaparta és tönkretette egy nádszék karfáját. Apám így fogalmazott egyszer: a lét medrében tudatlan hordalék – nemcsak amit összezagyvál, de amit magába fojt, az is... Gyakran ült ki a Rebi szemébe a riadtság, érdekes módon, én szentül hittem, hogy ha ott lettem volna vele a magányos házban, nem érzett volna félelmet, iszonyt. „nem igaz, hogy kifakult s kiürült körülötted a világ!” – mondtam neki csökönyösen.
Egy nap fogta magát, és cókmókjával felült a vonatra azzal az ürüggyel, hogy megkeresi a rokonságot. Cinkosává váltam a reményben. vagy annak kijátszásában: a túlélésben.
Mit tudom én már, hogy hónapokig vagy csak napokig tartott az egész boldogság, amit vele megéltem?! Csak az olyan pillanatokra emlékszem, mint amikor fellopakodtam utána a padlásra. A denevérszárny érdes érintése... a szakadozott szalmakalap imbolygó árnyékában egy könnyes arcot látok magam előtt, s az ujjatlan, színes kartonruha hónaljkivágásában sötétlő szőrpamacsot.
Haraggal váltunk el egymástól akkor is. Szemének kéküveggolyót utánzó szivárványhártyája elhomályosult, zavaros indulat zúdult rám, mint partot kikezdő áradás, de a kiáltások nem jutottak el bűntudatomig... Sokáig csak sejtelmem volt arról, hogy gyermeket vár.
„Mindig szükség van bűnbakokra!” – dohogott apám. Figyelmeztette Rebit, hogy vannak, akiknek mindenüket elrekvirálták, neki viszonylag szerencséje van. És Rebi, a hívatlan vendég, hálás mosolyt erőltetve az arcára, kilibbent a fényre, s a langyos esőben ernyedten lebegett, akár egy tavirózsa.
Mind gyakrabban vett erőt rajta az álmosság, és megnőtt az étvágya. „A nagy hasával mindent megkíván” – sopánkodott anyám a háta mögött. Mikor a sok almás- és a meggyes-rétes kikívánkozott Rebiből, s már hallottam a nyers utasítást, hogy: „Na, hamar a felmosórongyot!”, az én gyomrom is görcsbe rándult. Nem tudtam, kit sajnáljak. A szükség, mint az ürességre lecsapni kész héja, felprédálja a maradék méltóságot. Rebi dacosan nézett a ragadozó madár árnyéka után; nem sírt, nem hisztériázott.
Gyöngyözött bőrén a víz – a koromsötétségben is láttam. Felkínálkozásában nem volt semmi mesterkélt csábítás.
Korhadó padon, az ázott föld illatát beszíva, csapongva magasba, mélybe, mint a részegek! De soha önelégült vigyorral a számon. (Amikor egyszer, jóval később, Georgina csak úgy elejtette előttem „a nagy, fantasztikus igazságot”, miszerint legtöbbször egy koszos nyilvános vécében dől el az ember sorsa – jött, hogy képen töröljem.)
Amit nem tud kifejezni csak a hallgatás. Ahogy egy érett nő magához szorít egy sihedert. A fák mögül a sötétből figyeltük a megkergült sokaság duhaj hórázását. Váratlanul, mintegy védekezésképpen, melléhez szorította üstökömet, s én átengedtem magam elnémított érzékeim hatalmának.
Aztán a fogadkozások. A várakozás. Az utóbbihoz nem volt türelme. Térképet kért, ujjai el-elkalandoztak, mindegyre eltévedtek rajta, a keble megduzzadt, és egész tartásában nőtt a feszültség.
LÁSZLÓFFY CSABA

Az áldozat
(folytatása előző számunkból)

Az az este. Nem mint a többi. Csak szénpasztilla-darabok a fekete nyálon. Tudtam, hogy szökni készül, át a határon, de nem tehettem semmit, nem szólhattam senkinek.
„A világ halad előre. Valóban kivívtuk az emberek szeretetét és bizalmát” – jelentette ki apám egyik volt kollégája, aki meghívatta magát hozzánk vacsorára. Ő maga sem hitte komolyan, amit állított – ki tudná megmondani, miért volt szüksége arra a hangos kétszínűségre –; de Rebi, aki ott állt kezében a sültes tállal, hallotta. A hangulatunk úgy megereszkedett utána, mint kint a kásás hó.

(A többi idevágó részletre Petra bukkant rá nagytakarítás közben, kamaszkori fogalmazványaim paksamétájában):
Kit ölelsz? Senkit. Megcsalatottan nem hihetsz többé az evilági kegyelemben... Sápadtan, súlyosan fordult ki a konyhaajtón (akkor láttam utoljára), két pantallós férfi nyomában. „Ezek az idegen alakok állítólag térítők” – szólt vissza nevetve. „A pályaudvar is televan velük – feleltem. – Akkor már inkább orgiázom.” Csengett a telefon, beszaladtam a belső szobába.
Jóval azután apám hagyatékában találtam egy árva mondatot: „Kapaszkodnunk kell valamibe, semmiképpen sem az (el)esendőbe, a szégyellnivalóba.” Alatta a dátum megegyezik azzal az időponttal, amikor a család neheztelt rám s főleg Rebire.
Megszólítanám az embereket: Nem láttátok valahol a kedvesemet?
Egy világoskék szempár, s egy mókásan kiejtett, különös hasonlat: „A nyelved, mint a csépnek hadarója.”
Várakozom a nyitott kapuban. Senki sem jár az utcán. Madarak húznak el a hulló levelek közt, közönyösen.
Szőlőt préselnek az udvarban, csordul a szőlőszemek mélyvöröse. Nagyapám elmaszatolódott mosolya. Gyűlölöm a hasonlatosságot! Kedélybeteg napjaim is – nézem a pókot, ahogyan sző – folytatást remélnek... A szál elszakadt. (Titokzatos, honnan bukkant elő belőlem ez a kép?)
Érzékszerveim hűségét teszem próbára nap mint nap. Fölemelem a fejem, de vakon és süketen halad el mellettem mindenki. Kinyújtom jobb kezemet, tenyeremet fölfele fordítom, de senki nem helyezi bele az övét.
Új cipőben sántikálva, feltört sarokkal mentem el – hivatalos meghívottként – megszületett gyermekük keresztelőjére. A sokaságtól őt, akinek szökési terve meghiúsult, alig láttam. A templomból megszégyenülten futottam haza, bánatomban nem tudva, kin kéne bosszút állnom, egy szendvicses tálból az összes keménytojást magamba gyúrtam, kenyér nélkül. Nem úsztam meg egy kiadós hányással. Epedugulást kaptam tőle.
„Elég, hogy élsz – vágta a képembe, évek múlva, Georgina. – Egyéb optimizmustól tartani kell.”
Ezért az egy mondatért egyből a szívembe fogadtam. „A terroristák a szürkébe is vöröset kevernek” – toldottam meg telitalálatát.
„Ez már mesterséges okoskodás – mondta. – Hagyjuk...” Egyetértettem vele. S karon ragadtam.
„Egy ilyen megfontolt teremtés áldás neked” – állította anyám. – Sose hallgatsz rá, pedig jobban tudja, mint te, hogy mikor mit szabad.”
Álmomban még egyszer, utoljára, találkoztam Rebivel. Ezúttal első osztályra szóló jegye volt a nemzetközire, nem szökött. Kiérve a peronra, annyira felhevültünk, hogy körülöttünk minden füstölögni látszott. Kísérteties alakok vettek körül váratlanul. Csupa női lény. Egymás után szálltak föl a vagon lépcsőjére, folyton hátraszorítva Rebit, anélkül, hogy hozzáértek volna. Csak ráleheltek, ráfújtak, s az émelyítő szagtól ő rohamosan fogyni kezdett, én pedig egyre álmosabb lettem. Midőn akkorára törpült mérgező leheletüktől, hogy a legfelső lépcsőfokra hágva elejtette a bőröndjét, melyet nagy nehezen sikerült átnyújtanom neki, a mozdony sípolt, s mint mefisztói fenyegetés, a sűrű gőzzel most az én arcomba csapott a mérgező irigy lehelet...
„Mi sohasem alszunk!” – hallottam a kábulattól sújtva. Aztán ólmos lassúsággal forogni kezdtem, mint hajdanában az inaktelki öreglányok gyűrűjében. Éreztem, hogy egészen körülfognak, lélegzetük mint zajtalan becsapódás. Fájdalmat nem éreztem.
Georgina kért, hogy öleljem át én is. Ébren voltam. Két karom, lábam azonban furcsán merevnek, természetellenesnek tűnt. Tenyereim kifordultak. Az az ember – kívülről láttam magam –, akit Georgina végtagjai az ágyban folyondárként birtokukba vettek, halott volt. Valami elszállt belőle.
Később aztán már nem volt olyan nehéz megérteni az Andaman-szigetek lakóit, akik valamilyen tükörképben tisztelik a lelküket. Ami belőlük egyszer kiszáll. Azt, ami bennük igazi volt.

(folytatjuk) 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében