– A háromszéki Zabolán, jó gazdacsaládban születtél. Már kezdettől egyértelmű volt, hogy szüleid értelmiségi pályára állítanak?
– A háromszéki székely családok minden nemzedékében legalább egy gyermeket tovább taníttattak. Ez így volt az én famíliámban is. Amikor 1962-ben elvették a gazdacsaládok létalapját és státuszát jelentő földeket, új stratégiákat kellett kidolgozniuk. Ez a társadalmi csoport az erőszakos kollektivizálás utáni évtizedekben, számarányához képest is, nagyon sok fiatalt továbbtanulásra serkentett. Szüleim engem és testvérem tudatosan az értelmiségi pályára készítettek.
– A magyar–orosz szakos diplomásból hogyan lesz néprajzos?
– Ez voltaképp kényszerpálya volt. A népi kultúra iránti tudatos érdeklődésem már gyermekkoromtól egyre határozottabban kibontakozottt. Amikor 1974-ben utolsó éves voltam a kovásznai középiskolában, tanáraim (Gazdáné Olosz Ella, Gazda József, Szabó Gyula és Fábián Ernő) mindent megmozgattak azért, hogy Salamon Anikó után én is néprajzot tanulhassak Budapesten. Az akkori hatalom mindezt teljesen másképp gondolta: 1974–1976 között munkaszolgálatos katona voltam. Leszerelésem után határoztam el, hogy magyar főszakra felvételizek, mivel azon a szakon általános etnológiát, népköltészetet, nyelvjárástant, nyelvtörténetet tanulhatok.
– De már korábban is végeztél tudományos kutatást…
– Az egyetemi évek alatt továbbfolytattam a korábban elkezdett háromszéki balladagyűjtéseim. A magyar ajkú cigányok virrasztóiban rögzített balladákat egyetemi éveim alatt elsősorban Antal Árpád irányítása mellett dolgoztam fel rendszeresebben, Péntek János pedig más tájegységek és más témák felé terelte az érdeklődésem. Az általa vezetett kurzusok, szemináriumok és szakmai kirándulások alkalmával újabb és újabb szakirodalmat, kutatási és elemzési módszereket ismerhettem meg. A kolozsvári magyar tanszékek oktatói akkor nagyon alapos és rendszeres filológiai oktatást valósítottak meg. Egy-egy évfolyamon általában csak 15‒20 hallgató tanult. Közülük sokan a tudományok közelében maradtak. Az Aradi József, Nagy Olga és Péntek János által 1978-tól vezetett Korunk folyóirat Társadalomnéprajzi Köre pedig tovább fokozta a falusi társadalmak iránti érdeklődésem. Kallós Zoltán elsősorban a moldvai csángó, Binder Pál pedig az erdélyi szász kultúra megismerésére serkentett. A nagyon szigorú határellenőrzések közepette is eljutottak a magyar néprajztudomány legújabb eredményei, kötetei hozzám. Szüleim és családom pedig folyamatosan nagyon jelentős anyagiakkal támogatták kutatómunkám.
– Nagy váltás volt-e a kézdivásárhelyi csavargyári líceumi katedráról a kolozsvári egyetemi katedrára kerülni oktatóként?
– Péntek János 1990. március 18-án, amikor Kolozsvárt megalakítottuk a Kriza János Néprajzi Társaságot, Keszeg Vilmossal együtt meghívott az egyetemre, ahol október elsejétől már el is kezdődött a néprajz oktatása. Ha most visszatekintek az akkori merész meghívásra és lépésre, azt érzem, hogy igencsak nagy váltás volt. Egyszerre kellett bepótolnunk mindazt a tudást, amit csak rendszeres néprajzi, egyetemi képzéssel lehet igazán megszerezni. Nagyon sok szemináriumon, konferencián vettünk részt, ahol a magyarországi szakma legkiválóbb kutatói adták át önzetlenül tudásukat, tanulmányaikat és könyveiket. Ugyanakkor Péntek János olyan doktori iskolát szervezett nekünk, mely pár év alatt elmélyítette, tovább gyarapította és rendszerezte elméleti, fogalmi és módszertani ismereteinket, elemzési és értelmezési készségeinket. Nagyon sokszor együtt tanultunk kiváló diákjainkkal, akiknek kérdései, megjegyzései és értékelései folyamatosan és szervesen beépültek tudományos és oktatói munkánkba.
– Már kézdivásárhelyi tanárkodásod alatt legfontosabb feladatodnak a diákjaiddal történő kapcsolatépítést, közös programok, honismereti túrák, kirándulások szervezését tartottad egyik fő feladatodnak. A kolozsvári néprajzi tanszék professzoraként is több szakmai kirándulást, terepgyakorlatot szervezel egy-egy évfolyam hallgatóinak. Melyek ezeknek a közös programoknak a céljai?
– Középiskolai tanárként néptáncegyüttest, hegyi és honismereti túrákat szerveztem és vezettem. Amit akkor nem lehetett átadni a hivatalos órák alatt, igyekeztem mindazt oldottabb keretek között belepalántálni diákjaim lelkébe, gondolkodásába és értékrendjébe. Egyetemi tanárként is úgy véltem, hogy terepközelben a falusi kultúráknak számos olyan vetületével ismertethetem meg fiatalabb kollégáimat, amit sokszor nem is lehet megtenni a katedra mellől. Mindig úgy éreztem, hogy csapatmunkában jóval többet érhetünk el, mint magányosan. Ezeknek a terepmunkáknak közösségépítő szerepe is jelentős.
– Szakmai berkekben rendkívüli érdemedként tartják számon a diákjaid magad köré szervezését, néprajzos generációk kinevelését. Mintha ez nemcsak a szakmai életre történő felkészítés része lenne...
– Erdélyi tájainkon nagyon sokan úgy tartották, hogy életük végén velük együtt kihal saját szakmájuk, tudományáguk is. Tanártársaimmal együtt vallom, hogy nemcsak a katedra közelében, hanem azon kívül és azután is követnünk és segítenünk kell az utánunk következő nemzedékek munkáját, szakmai kibontakozását. Mivel a romániai tudományos intézményekből (akadémiai intézetekből, múzeumokból) 1972–1989 között, sőt 1990 után is rendre „kikoptak” a magyar szakemberek, még napjainkban is nagyon sok gonddal jár állást teremteni azokban a legtehetségesebb fiatal tudósainknak, helyzetbe hozni őket a hazai, a magyarországi és az európai tudományos élet keretében.
– Egykori diákjaiddal az utóbbi években közösen írtatok, szerkesztettetek és adtatok ki néprajzi, antropológiai köteteket.
– Elsősorban a moldvai csángó és az erdélyi szórvány közösségekben megszervezett jelenkutatások eredményeit mutattuk be közösen először különböző tudományos rendezvényeken, majd szakmai szempontból alaposabban megszerkesztett kötetekben. Ez a kalákában, közösen végzett munka felkészítette fiataljainkat arra is, hogy igényesebben megszerkesszék előbb dolgozataikat, majd tanulmányaikat, később pedig doktori dolgozataikat. A Kriza János Néprajzi Társaság keretében külön sorozatot is kezdeményeztünk fiatal, pályakezdő kollégáink írásainak megjelentetésére. Legjobb tanítványaink sikeresen továbbléptek, s folyamatosan szakszerű tudományos értekezéseket valósítanak meg.
– Szerteágazó szakmai érdeklődésed egyik vonala a nemzetiségek együttélésének vizsgálata mentén bontakozott ki. A székely, román, cigány lakosságú falu, Zabola jó terepnek bizonyult ehhez a témához. Hogy kerültek a képbe a csángók és a szászok, jóval korábban, mint a székelyföldi etnikumok?
– Már 1970-től tudatosan gyűjtöttem háromszéki magyar ajkú cigány közösségekben. Habár gyermekfejjel megismertem a moldvai csángók világát, tudatosabban csak egyetemi tanulmányaim idején kezdtem el velük foglalkozni. Közben döbbentem tapasztaltam, hogy a transzszilvanista Erdély másik harmadát alkotó szászság hirtelen eltűnik a régió etnikai, gazdasági, felekezeti és kulturális szerkezetéből. A szász közösségek kutatását elsősorban Binder Pál és feleségem családja serkentette. Közben azt is tapasztaltam, hogy egy-egy moldvai csángó faluban jóval többet kutattak, mint Székelyföld egy-egy belső tájegységében (pl. a Nyárád mentén, Orbaiszéken stb.). Az utóbbi években arra összpontosítottunk, hogy feltárjuk Székelyföld kulturális örökségét, felzárkóztatásának és modernizációjának reális esélyeit.
– Akik ismernek, intézményalapítóként is számon tartanak. Háromszéken az 1970-es évek elején több gyűjtemény múzeummá intézményesült, pl. Csernátonban, Kézdivásárhelyen, Baróton. A zabolai helytörténeti és néprajzi kollekció létrejötte is ebbe az értékmentő, intézményépítő vonulatba illeszkedik?
– Szerencsés csillagzat alatt születtem és nevelkedtem. Az 1968-as eseményeket követő ideológiai lazítás éveiben végezhettem középiskolai tanulmányaim, amikor környezetemben egyre több kiváló helytörténeti és múzeumi gyűjtemény jött létre. Gazdáné Olosz Ella, Haszmann Pál, Kallós Zoltán, Kónya Ádám, Lackovits Emőke és Szentimrei Judit messzemenően támogatta tárgyi gyűjteményem létrehozását, gyarapodását és szakmai feldolgozását. Előbb csak a zabolai székely családok tárgyi kultúrája iránt érdeklődtem, majd egyre tudatosabban gyűjtöttem a Moldvában élő csángó magyarok tárgyi örökségét is. Úgy gondolom, hogy akkor jól döntöttem: azt a tárgyi világot azóta már végleg elsöpörte a modernizáció és a globalizáció. Ez a tárgyi univerzum voltaképp az erdélyi és a moldvai magyarság kulturális örökségének egyediségét és sajátosságait reprezentálja.
– És a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságot milyen felismerés hívta életre?
– Nemzedéktársaimmal együtt úgy gondoltuk 1990-ben, hogy önálló tudományos, érdekvédelmi intézményt kell alakítanunk ahhoz, hogy szakmánk és diszciplínánk felzárkóztatását reálisan elősegíthessük. Egészen 1990-ig sok gyűjtő végzett nagyon értékes munkát Erdélyben, de összmagyar vagy európai mércével mérhető eredményt már jóval kevesebben tutak elérni. Komoly tudományos eredmények megteremtéséhez pedig komoly, kiszámítható intézményes háttér szükséges.
– A kolozsvári néprajz tanszék nagy elismertségnek örvend a magyar nyelvterületen, és nemcsak…
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke folyamatos, kitartó és csapatban végzett munkával számontartott tudományos eredményeket ért el Erdély, Románia, Magyarország és Európa szintjén. Eredményeinket az is minősíti, hogy nemcsak a doktori vagy a mesteri programjainkba, hanem alapképzésünkbe is egyre több magyarországi fiatal kapcsolódott be. Tanszékünk munkaközössége kitartó munkával hatékonyan elősegítette e tudományos diszciplína megújítását és korszerűsítését is. Ugyanakkor úgy érzem, hogy legtöbbször sikeresen meg tudtuk őrizni a megfelelő egyensúlyt a folyamatos újítás és a józan hagyományőrzés között.
– Eddigi eredményeid elismeréseként több rangos szakmai díjat kaptál, 2010-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választott. Hogyan értékeled ezt?
– Ez még több megfontoltságot és sok-sok felelősséget kér.
POZSONY FERENC
1955-ben született Zabolán. Középiskoláit a kovásznai líceumban végezte (1974), majd kétévi sorkatonai szolgálat után 1981-ben szerzett magyar szakos tanári diplomát a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Ugyanott nyerte el az etnológiai tudományok doktora címet is (1997). Az 1976–77-es tanévben helyettes tanár szülőfaluja általános iskolájában; 1981-től Kézdivásárhelyen általános iskolai, majd 1982–90 között középiskolai tanár az Ipari Líceumban. 1990-től a BBTE Magyar Nyelv és Kultúra Tanszéke keretében a néprajz szakon egyetemi adjunktus, 1998-tól docens, Erdély társadalomnéprajza, együtt élő népeinek kultúrája, a népszokások és együttélési modellek vizsgálata tárgykörökből tartja előadásait. Kutatási területe: a moldvai csángók népköltészete, társadalma és identitása; az erdélyi szászok társadalomszerkezete és népszokásai; az erdélyi magyar szórványközösségek családszerkezete; interetnikus kapcsolatok; cigány közösségek. Alapítója és elnöke a Kriza János Néprajzi Társaságnak; tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, az Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde társaságnak (Gundelsheim-Heidelberg), 1996-tól választmányi tagja a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak. 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
