"veszedelmes nyár tombol"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 16. (582.) SZÁM — AUGUSZTUS 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Csaba
Szolzsenyicint idézve
Kinda István
Értékmentés katedrán és terepen - Beszélgetés Pozsony Ferenc akadémikussal, néprajzkutatóval
KORPA TAMÁS
Textuális tükrök – közelítések Szilágyi Domokos levelezéséhez
B. TÓTH KLÁRI
Versei
Sigmond István
Molekulák 10. - A csillag
Hertza Mikola
Rövidprózái
BARNÁS MÁRTON
Versei
Szőcs István
Német Nobel-díj Bánságnak
Demeter Zsuzsa
Változatok halálsikolyra és madárhangra 2.
Xantus Boróka
„Mindig a légy győz”
ANNA TARVAINEN
Út az ismeretlenbe – kortárs magyar irodalom Finnországban
Papp Attila Zsolt
A kecskék lelke
Tar Károly
Szózatok - Apokrif upanisadok
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A népszerűség igézete
Szeptemberi évfordulók
 
KORPA TAMÁS
Textuális tükrök – közelítések Szilágyi Domokos levelezéséhez
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 16. (582.) SZÁM — AUGUSZTUS 25

„Őrizz meg és emlékezz”
(a Leká Dódi kezdetű sabbat-énekből)

„Ma este indulok Vásárhelyre (sajna, nem tudom, hányadika és milyen nap van, de remélem, ezt a levelet még megkapjátok).”
(Szilágyi Domokos Méliusz Józsefhez)

Az elmúlt évek Szilágyi Domokos művészete és alakja köré szerveződő kiadványai egy korábban hagyományozott Szilágyi-kép kiegészítő újraszituálására tettek érezhetően tudatos kísérletet. A költőre való emlékezés ugyanis ideiglenesen – a 2006 óta a társadalmi nyilvánosság számára ismertté vált – ügynökjelentések felől szerveződött át. Mindez az életmű tükrében idővel jelentheti egyrészt az eddig kanonizált mnemotechnikai alakzatok teherbíró képességének vizsgálatát, új szövegkezelési-értelmezési aspektusok legitimálási lehetőségeit, ugyanakkor – szemmel láthatóan – jelentheti a költészeti episztémé életrajzi vonatkozásaira apelláló, tematikusan azonosító interpretációk térnyerésének veszélyét is.
Az emlékezetben őrzött kép (és itt nem a Szilágyi neve alá rendeződő versekre és azok recepciójára gondolok kizárólag) életrajzi átdolgozásának, a felszínre került zavar biográfiai epizódokba applikálásának, időben és térben való elhelyezésének tiszteletreméltó, és legalább ennyire tanulságos kísérlete a Szilágyi Domokos családi levelezése címet viselő kötet. Jelen értekezés – szemléleti optikájában tudomásul véve a palimpszesztus-szerűen felülíródó és bővülő narratívák és interpretációk műveleteit – a Családi levelezés és a Visszavont remény című levélkötet képelméleti és textuális vizsgálatára törekszik. Feltevésünk szerint a fenti gyűjtemények nem pusztán emlékállítási és reprezentációs aktusok, hanem olyan textuális kalandot ajánlanak, mely az emlékezés szubtilis drámáját (és e drámához kapcsolódó, belőle következő szöveg- és képelméleti tanulságokat) is magába foglalva szembesít a feltárulás és leplezettség dialektikájával.
Az emlékezet mint struktúra és képesség eseményeket rögzít a papír felületére, a nyelv médiumában. A rögzítés interpretálása és szerkesztése annak a képnek, melyet a levélíró látványként és olvasandó üzenetként a címzettnek kínál fel. A nyelvhasználatból derül ki, hogy az író milyen szerepre tart igényt, és milyen szerepet szán a címzettnek, akinek olvasási praxisában végbemegy a világként vagy valóságként észlelendőnek az aktualizálása. A címzettben (a Családi levelezésben többnyire a „Kedveseink”, illetve „Kedves Kuliék”, a Visszavont reményben  „Édes öregem” megszólítás jellemző) felépülő kép többszörös: a küldő (ön)reprezentációs szándékai, viszonyai, céljai szerint, illetve az alapján, hogy a szöveg mit akar (és mit enged) önmagából, mint a címzett portréjából kiolvasni. A kép funkcionális és szemantikai pluralitásánál elidőzve figyelmesek lehetünk arra, hogy amikor a címzett (a levelek publikálását követően bármely befogadó) az olvasottakat saját belső képeivé változtatja, a nyelv szóképeket közvetít, képelbeszélő képességgel bír. A szóképek az írás technikai médiumában, mint a nyelv képében, az írásképben, és mint az emlékezet archívumában, előhívásra várnak. Szilágyi Domokos rendszeresen – az írás jelenéből mintegy kiszólva – utal a szövegezés körülményeire és a levél materialitására: „Egy kicsit rondán írok, mert kényelmetlenül, de folytassuk” (19); „Sajna csak kézírással küldhetem, mert nem volt időm fölmenni valahova legépelni.” (24); „a héten írtam 30-ct [!], ha lesz időm letisztázni – gép nincs –, küldöm.” (56); „Ne haragudj, hogy ceruzával írok, de ágyban fekszem, s nem akarok késlekedni a válasszal, annál is inkább, mert úgy látom, egész sor félreértés adódott.” (74); „Ha továbbadod olvasásra, kérd meg, ne rakja el a nagy semmibe, mert ez az egyetlen példányom. Gépbe írok, és nagyon kevés a papírom, itt nem kapok.” (100). Az írásképet láthatóvá tevő papírlap, levél, képeslap e kiadványok borítóján látványként konkretizálódik: a Családi levelezés első és hátsó borítóját egyaránt a montírozott levelezőlapok vizuális tapasztalata uralja; a Visszavont remény címlapját a költő portréja és egy levélrészlet osztja fel szimmetrikusan, míg az alcím – a küldés, közvetítés hermészi kódját is szcenírozva – a pecsét, postabélyegző szerkezetében térbeliesül (a kötetek albumaihoz az olvasás egy későbbi szakaszában térünk vissza). A kézírás strukturális effektusként keretezi a Méliusz-gyűjteményt: a kötet első oldalán Szilágyi Domokos Méliusz Annának szánt dedikációja szerepel Fülszöveg címmel (a dedikációként funkcionáló fülszöveg egy Szilágyi-opus), míg az utolsó lap Méliusz József kézjegyével, barátja halálára írt gyászversét viszi színre. A Visszavont remény 99 számozott levele között öt, rajzzal ellátott (a hatodik, hetedik, tízedik, tizenötödik, és harminckettedik) Szilágyi-levélreprodukció kapott helyet, közülük a tízedik végén az aláírást egy ironikus önportré helyettesíti.
A levelek kronologikus sorrendben (1952-től 1979-ig), számozással rendszerezve jelennek meg, elősegítve a bennük kirajzolódó csomópontok befogadási érzékelhetőségét. A levelek olyan fogékony felületek, melyek a nyomokat hagyó, bevéső tevékenységek által – folyamatos olvasói jelenlétet kívánva – felvázolnak egy töredékes narratívát (a költő életét), mely narratíva bizonyos konzisztenciái állandósulnak, mások az illékony én cserélhető tükörképeiként elhomályosulnak. Ugyanakkor az üzenetek és válaszok egyoldalú, aszimmetrikus közlése – a kötetek csak a költő leveleit implikálják – a visszalépés és előjövés, elidőzés és továbbmenés váltakozó dinamikáját rajzolják ki: az egyik levél elbeszélői szála magyaráz egy másikat, miközben korábban elkezdett történetek lezáratlanul maradnak; vagy utólagosan értesülünk végbemenésük bizonyosságáról. Egy-egy esemény, közlés, biografikus epizód relevanciája egy későbbi vagy megelőző kontextus részeként feltűnve korrigálja, koreografálja, pozicionálja újra a helyét. Az életesemények, tényállások lineáris követhetősége függ a levélváltás dinamikájától. A textuális végbemenés időbelisége az olvasás időszerkezetében pontosítja magát. A végbemenésbe oltódott sokrétűség olyan problémahorizontot nyit meg, amelyben a levelezés létmódja új megvilágításban tűnhet fel: nem az előállítás befejeztével nyeri el létezését kizárólag, hanem pl. az újra/félreolvasó tekintetek hálójában. Ami az elidőzés időszerkezetével rendelkezik, az egyidejűséggel jellemezhető.
Az értelmezésnek ezen a pontján érdemes kitérni a Családi levelezés szövegműködésének kardinális technikai megoldására – a levelezést közreadó instancia jelenlétére –, mely az olvasás menetének kohézióját hivatott biztosítani. A közreadó instancia narrátori-moderátori szerepköre (Előszó, Utószó, üzenetek kommentálása) a kötet elsődleges értelmező alakzatává válik, mely egy kauzális szüzsé felépítésében érdekelt: a folytonosság, továbbhaladás és folytatás szempontjait állítja előtérbe a folytonosságon esett szakadékok (elveszett levelek, fragmentumok, kifejtetlen, enigmatikus utalások), üres intervallumok (egy-egy levél diszkontinuussá vált elbeszélő szála) helyett. A narrátor-moderátor integráló-magyarázó, kiegészítő-cselekményesítő szövegbetétei implantátumként töltik fel a levelezés kronológiai és narratív hézagait. Időnként saját értelmezői, novellizáló betétei mellé külső tekinteteket, nézőpontokat akkreditál (Szilágyi Júlia-emlékezés; Dimény István- és Székely János-levélrészlet). Igaz, a lineáris elbeszélésrend – narrátori beavatkozás általi – rekonstrukciója az utólagos, retrospektív rátekintés konstrukciójától áthatott, – szerencsésen – nem törekszik az általa kínált narratíva átfogó érvényesítésére, a többértelműség, feltételesség, a zavar motívumainak feloldására. A narrátori-moderátori tudat reflektáló retorikája, utalásai, információ-adalékai árnyaltabb és a levelezés tétjeinek mérlegeléséhez fontos kontextusokat kínálnak. A közreadó instancia megértési-érdekeltsége a nyom metonimikus természetű logikáján elindulva időnként sajátos oknyomozó-detektív elbeszéléssé alakul (pl. a költő utolsó napjának és halálának leírása az Utószóban). Funkciója a levélközi terek feltöltése mellett a levéltestekbe való beavatkozásra is kiterjed az alábbi közléstípusokban: „a levél folytatása elveszett”, „innen Hervay Gizella folytatja az írást”, „újra Sz. D. írása következik”, „eddig Mária írt, és átadta Szisznek a tollat”.
A montázsszerű mozaikok egymás mellé helyezéséből építkező kisformák (levelek), mint a reflexió csatornái, a közvetlenség modusát veszik igénybe. Az elbeszélendő forrása, hordozója, újrateremtője a nyelv: az elbeszélt események, történetek világa nem választható el az elbeszélésükre szolgáló nyelvtől, amelynek nem pusztán rámutató, de létesítő szerepet kell tulajdonítanunk (tény és fikció egyaránt nyelvi produktum). Nyelvhasználat tekintetében a Méliusz-gyűjtemény és a Családi levelezés markánsan különbözik egymástól (utóbbi esetében a nyelvi jelölőrendszer cizelláltságában is egyfajta cezúra észlelhető). A Családi levelezés 304 szövegének jellemző textuális sajátossága a megmutatás és biztonság-keltés retorikája a szülők és a család felé. Az invencionális nyelvhasználat (a nyelv birtokbavételének öröme) a korai levélírói praxis sajátja (szemlélő, értekező, vallomást tevő, résztvevő elbeszélői szerepkörök váltogatása, jellemző a stílusparódia, riport, irodalmi referáció műfaji kódjainak intenzív alkalmazása). Gyakori az utazás, érkezés toposzainak, a testi és anyagi állapot körülményeinek, olvasmánylistáknak a rögzítése. A levélíró közbejövő diskurzusokkal (vers, vicc, rajz) élénkíti az üzenet szövegét. A 35. levélben számol be Szilágyi szüleinek (a később a familiáris-emlékarchívum határain túllépő, nemzedéki emlékezet részévé is váló) híres tablóbotrányról, ami a (középiskolai) tabló mottójául választott Kiss Jenő-citátum cenzúrájával végződött. „Végül is megcsonkítva és átírva került fel a tablóra Kiss Jenő lelkes szövege (amelynek szellemével Szisz, korabeli levelei és versei szerint, akkor egyetértett); a »Sápadt királyfi« kimaradt, a »kétségek«-et »kérdések«-kel helyettesítették. A költészetnek erről a megcsúfoltatásáról Szilágyi Domokos cikket írt a kolozsvári Utunknak (1955-ben), ám a »vihar egy jelige körül« ezzel még nem zárult le, a sértett iskolaigazgató egy bértollnokkal választ íratott, és a szerkesztőséghez küldött levelet aláíratta a tanárokkal; mi több, Szisz öccsét elüldözte az iskolából.” Az 1960-as évektől kezdve azonban a levelek nyelvi élénkségével, meglepetés- és kifejezőerejével szemben látványosan a rövid mondatos, sematikusabb állapot- és közérzetrögzítő üzenetek dominanciája érvényesül (kivételt jelenthet ebből a korszakból pl. a 115. levél, melyben a filológus Szilágyi szólal meg egy családtörténeti bejegyzés erejéig, illetve a 150. levél, ahol a költő stilisztikai és írástechnikai tanácsokkal látja el húgát). A Visszavont reményben a műfaj valóságpoétikájának elemei (retorikai, paratextuális ellátottság, lezárás és újrakezdés ciklikussága) kijelölte szövegteret a nyelv exkluzív kontrasztanyaga (a gondolat egyedi sajátszerűsége) tölti fel. Differenciált modalitások, retorikus hatásminőségek egész spektrumát villantják fel a kötet legjobb szövegei (6., 7., 31., 56., különösen 10., 21., 24. levél). A textusok szemléletessége, expresszivitása, a nyelvi kontrasztok létrehozása, a szétszórt reflexiók önfeledtsége aláaknázza az elbeszélés útjait. Egy-egy levél, levélrészlet megnyitja az átlátás lehetőségét más műfaji kódok felé – többnyire – a spontaneitás rendezőelve szerint (vitacikk, lektori vélemény, miniesszé, zene- és közéletkritika, versparafrázis, drámai monológ). E szövegalakulatok legizgalmasabb fajtája az, amikor az üzenet (akár egy vers, vagy filozófiai aperszü) olyan ürességet nyit meg, melyet a nyelv (mint esztétikai megmutatás, mely a nyelv személytelen akaratától is függ) maga tölthet be az olvasó észlelő közreműködésével. Különösen érdekes a marosvásárhelyi elmeklinika mnemotoposszá válása a levelezésben, mely gyakran mint az alkotás, védettség tere szcenírozódik a titokratikus diktatúrában. A lineáris időtapasztalatot felfüggesztő – ezért a külső nézőpont számára diszkontinuus, zárványszerű – hely kirekeszti a hatalom kötelező és automatikus retorikáját; ekként jelent (paradox módon) védettséget az elszigetelés (az elszigetelés mint hangsúlyos átjárás a normatívként tételezett hatalmi diskurzus nyelvéből) a külvilággal szemben.        
Fontos kitérnünk egy újabb kontextusra. Az írás azt archiválja, amit megír. A megírt kompromittálható, hiszen kontextuálisan képlékeny és érzékeny, a félreértés, másként-értés árnyékát termeli ki. Az egyidejűséggel jellemezhető időszerkezetből törlődhet az üzenés önfeledtsége és intimitása, ha a kézbesítés folyamatában, a címzettet megelőzve egy autoriális kontroll figyelme alá kerül (a titokratikus diktatúra ügynökei). A Visszavont remény Ágoston Vilmos által jegyzett – értelem- és olvasásirányító – paratextusa a következőképpen szcenírozza ezt a tapasztalatot: „[a] levél lesz a bűnjel, gondolataik legfőbb bizonyítéka ellenük, akik írták. A totalitárius diktatúrában – ahol a levéltitok fikcióvá válik – saját kezűleg jelenti fel magát a levélíró. … Az, aki minden levelet így ír, hogy tudja, majd mások is olvassák, az előbb-utóbb megbénul az öncenzúrától, és eleinte sablonos leveleket kezd írni, »olvashatókat«, majd lemond a levél magánjellegű értékéről, az őszinteségről.” Szilágyi Domokos levelezésének olvasástapasztalatában én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy másfajta intimitás kiépítésére tesz kísérletet a levélíró, mely a feladó és a címzett közé ékelődő autoriális kontroll kijátszását (átjátszását) egy nyelvjáték részének tekinti. A levél így olyan reprezentációs és kommunikatív felületté válhat, mely bizonyos létepizódok, tematikák (tartózkodás helye, munkaterv, utazási terv, családi állapot) közlésével megteremtheti az ellenőrizhetőség illúzióját az ellenőrző szervek felé, viszont a leveleket átitató nyelvjátékok, szójátékok, irónia, vicc alakzatai ezt az ellenőrzöttség-tudatot (ideiglenesen) fel is számolhatják. E tapasztalat megközelíthető az érem másik oldala felől is: a szimmetrikus megszólítás-struktúrát felülíró, három vagy több elemű kommunikációs szisztéma a felső instancia felé történő üzenés primer lehetőségét is implikálja, ezáltal a levelezés (originális, familiáris hatókörén túlmutató) hangsúlyosan performatív cselekvésnek tekinthető.A levelek címzettjeinek (és a kötetekbe foglalt levelezések befogadóinak) olvasási praxisát megelőzi egy kisajátító olvasási szokásrend, melynek célja a levélíró, címzett és a levél tartalmi elemeinek kompromittálása; az önkényesen értelmezett inkriminálható szövegrészek szelekciója. A levélíró köré, levelezésének árnyékában a megfigyelő-ellenőrző szervek kollázsszerű katalógusaiból egy másodlagos (részben) levélmontázs konstruálódik: a megfigyelési dosszié. Nem feledkezhetünk meg arról az alapvető (a Szilágyi Domokosra való emlékezést parafrazeáló) tényről, miszerint itt a megfigyelő (ügynök) megfigyelésének intertextuális hurokként értelmezhető jelenségéről (is) szó van (így válik az olvasás ismerősség és idegenség közti hellyé).
Mindkét gyűjtemény publikálja Szilá-gyi Domokos testamentumát, a költő élettársához, Nagy Máriához és ügyeit vivő Dosa Gerőhöz intézett búcsúlevelét; mintegy a lezártság, konzisztens narratíva illúzióját – illetve, ezzel szinkronitásban, annak lehetetlenségét teremtve meg. A Visszavont remény függelékeivel (dedikációk, Szilágyi Domokos lektori jelentései, előszavai Méliusz-kötetekhez), továbbá egy nem a költő által jegyzett, mintegy a halál által cezúrázott léten túlmutató, Nagy Mária és Méliusz József közti (a levél-válaszlevél klasszikus dinamikáját egyedül itt színre vivő) dialógus közlésével a sokrétű megmutatás szerkezetét terjeszti ki. A Családi levelezés pedig (az ügynökügy felől történő újraszituálási gesztusként és a lineáris-kauzális elbeszélés kérdésességének önreflexív eseményeként) szövegmintákat publikál a Szilágyihoz köthető, róla szóló jelentések, kihallgatási jegyzőkönyvek közül. E „síron túli hangok” jelzésszerűen a levelezés narratív és kronológiai hézagait töltik fel. A függelékek és szemelvények résztvevőként, kommenttárként, részben krónikásként és tanúként lépnek be az olvasásba, a beszédhelyzetek értelmezhetőségét protézisszerűen kiegészítve. A levelezéskötetek többdimenziós nyelvi terében sokféle, eredetétől elszakított írás szerveződik egymásba, felkínálva egy komplex folyamatról való képalkotás lehetőségét.
A képiség problematikájára irányuló érdeklődés újabb szintjét a familiáris-baráti magánarchívum fotóinak kontextuális olvasása jelenti. Filozófiai szempontból a halál sohasem puszta factum, orvosi-biológiai tény, hanem mindig is konstitutívum, vagy még inkább interpretatívum. Heideggeriánus összefüggésben: a halál egzisztenciális a priori, mint az emberi létezést egyáltalán lehetővé tevő transzcendentális lehetőség-feltétel. Az ember szorong a haláltól, hiszen életére tör, a létet önmaga egzisztencialitásában szünteti meg: nem-létté változtatja át. A halál szükségszerűen bekövetkező pont a léten, melynek terjedelme meghaladhatatlan és átléphetetlen; a halálfenomént – a maga teljességében – semmilyen projektív technika nem képes számunkra valóvá tenni, kommunikálhatatlan marad (habár az értelem és értelmezhetőség hermeneutikája együttesen jelzik, hogy olyan határszituációban vagyunk, ahol az emberiség nevében totális háború folyik a halál ellen). A halál az itt-lét (egzisztenciális-ontológiai fenoménként értett) gondja. A halál az emlékezés üres intervallumait, árnyékait termeli ki. Az emlékezés ugyanakkor a gond hívása; az emlékezés egyik lehetséges eszköze a kép, amelybe azonban kiterjesztés-kivágás-retusálás, közelség és távollét motívumai, a távollét jelenlétének tapasztalatai íródnak bele. A Családi levelezés és a Visszavont remény képarchívumában halottak képeit látjuk (Hervay Gizella, Méliusz József, Szász Judit, Szilágyi Domokos, csoportképek, ősök metszetei és fényképei), akik már nem élnek a testükben, de megtestesülnek a képeken – beltingiánus kontextusban gondolkodva – a hiányzó test helyébe lépő képek foglalták el az emlékeztetés helyét, amit a test elhagyott, mint jelenlétet. A halottak képeik által láthatóként őrződtek meg, megjelenítve annak hiányát is, aminek képei. A közölt képekbe a magánarchívum familiáris intimitásából kikerülve (a rá-nézés közösségiségének értelmében) beleíródik egyfajta kollektív identitás, mely a résztvevőké és a szemléző emlékezőké egyaránt. A szemlélő e fotókkal kapcsolatos időtapasztalatában antropológiai tapasztalatra tesz szert egy elmúlt idő paradox élményében részesülve: a fotó tartósságot kölcsönöz annak a pillantásnak (emlékeztet), amellyel a befogadó megéli a pillantások cseréje (kép–néző) alatt. A „fotografikus idő felszínére” dermedt arc, mely a kép és a halál révén tehát a távollét rejtélyébe merül, különleges viszonyba kerülve az emlékezés pillanatában felgyülemlő idővel, amit a Családi levelezés, képarchívuma közlésének pompás módjával olvasási eseményként is térbeliesít. A képek elrendezése nem azok időbeli, szekvenciális keletkezését viszi színre – a kronologikus közlés folyamatszerűsége helyett a könyv lapjain itt-és-most megképződő emlékezés diszkurzív, váratlan, folyamszerű eseményeként. A nem-egyidejű egyidejű jelenlétében kerül egymás mellé a gyermek Szász Judit (1915), a gyermek Szilágyi Domokos (1944), a Saszet Gézával készült felvétel, Szilágyi Domokos szüleinek esküvői képe (1933), a kolozsvári íróküldöttség stockholmi fotója (1972) és három emléksír képe. A képek mise en abyme-szerű (egyszersmind az emlékezés folyamatának diszkurzivitását is inszcenírozó) tükörjátékára szenzibilis példát szolgáltat a képarchívum utolsó három darabjának olvasása. A házsongárdi sír (ami egyben mnemotoposz is) egészoldalas képe után a lapot szimmetrikusan két csoportkép felezi: az egyiken a költő édesapja, testvérei társaságában látható (az 1950-es évek végéről), a másikon a 2000-es évek túlélői, a család tágan értett tagjai láthatók, középen Nagy Máriával. Olyan látvány jön létre így, mely két egymással szembeállított tükör közreműködése. Miközben a képek legalapvetőbb kontextusául két textuális tükör (levelezések) és egy ütemtelenül bemozduló árnyék (az ügynökjelentések) szolgál.E tükrök világítják be a második kép hiányát, a jelenlét különbségét: Szilágyi Domokost. A rögzített látvány pillanata fakulni kezd, belesétál az idő csapdájába: „a kép egyedülálló életauráját élet és halál metszéspontján igazolja.”  
Egy életműhöz, egyszersmind egy személyhez fűződő mentális (szövegemlékezet, emlékezés aktusai) és materiális (pl. szobrokon, fotókon konkretizálódó) képek, példázattá váló sors és utóélet az imagináció anyagává lehetnek. Molnos Zoltán Szilágyi Domokos-portréján a tekintet mint tükör képlete a megszólított. Az elmosódó szürke arc kontúr- és karakterjegyeivel kontrasztban egy téglalap alakú sáv a tekintet és a szemek feszült éberségére fókuszál, hermeneutikailag érdekessé téve tematizálva a pillantás, látás, nézés, keresés kódjait. A képben mint cellában szcenírozott fénnyel és figyelemmel megtöltött szemek (melyek az egyik legkiterjedtebb és legkülönfélébb kultúrtörténeti jelentésekkel felruházott jelképek) a tükör metonímájaként olvashatók, mint a megmutatás és megmutatott komplex összjátékai. E remek portré felkínál egy olyan látványt (és látványba foglalt leleményes kontrasztot), amely a szövegek interpretációjában is szignifikáns módon közreműködhet azáltal, hogy a megértés elidőzésére hívja fel a befogadói szemlélődést. A mutató aktivitás távolságérzetet reprezentál, ráutal valamire, megcéloz valamit, a pillantást új útvonalra tereli. A megismerést előbbre vivő ereje abban nyilvánul meg legvilágosabban, hogy a megmutatott tárgy magát mutatja meg: a megmutatás felismer, szem-elé-tár egy új megismerés-teret, melynek lényegi jegye a távolság. Hiszen megismerni annyit jelent, mint többet megismerni, mást és másként ismerni: ez pedig mindig nyitott esemény marad. „Megkaptam Domi kötetét. Remek és gyönyörű. Szoruló szívvel forgatom.”




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében