"veszedelmes nyár tombol"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 16. (582.) SZÁM — AUGUSZTUS 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Csaba
Szolzsenyicint idézve
Kinda István
Értékmentés katedrán és terepen - Beszélgetés Pozsony Ferenc akadémikussal, néprajzkutatóval
KORPA TAMÁS
Textuális tükrök – közelítések Szilágyi Domokos levelezéséhez
B. TÓTH KLÁRI
Versei
Sigmond István
Molekulák 10. - A csillag
Hertza Mikola
Rövidprózái
BARNÁS MÁRTON
Versei
Szőcs István
Német Nobel-díj Bánságnak
Demeter Zsuzsa
Változatok halálsikolyra és madárhangra 2.
Xantus Boróka
„Mindig a légy győz”
ANNA TARVAINEN
Út az ismeretlenbe – kortárs magyar irodalom Finnországban
Papp Attila Zsolt
A kecskék lelke
Tar Károly
Szózatok - Apokrif upanisadok
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A népszerűség igézete
Szeptemberi évfordulók
 
Sigmond István
Molekulák 10. - A csillag
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 16. (582.) SZÁM — AUGUSZTUS 25

A gyóntatófülke titokzatosságba burkolt biztonsága egyenrangú a gyehennának nevezett végállomással, gondolta a pap, noha álmában fogalmazódott meg benne ez az istenkáromlásnak is beillő tévelygés, pedig eddig úgy vélte, hogy az álom  eltorzított tükörképe a valóságnak, torz ugyan, de semmiképpen sem hitszegő, ezúttal viszont, hogy gyehennának tekinti az emberi élet végállomását, megszegi az égben megfogalmazott, örök érvényű szabályt: „Ne lopd el felebarátod lelki torzulásait, mert bűnbánatodban azzal telik el az életed, hogy gyehennává akarod változtatni a házadat, ahol lakol, márpedig a te házad, minden házhoz hasonlóan, Isten hajléka volt és marad, gyehenna pedig nem végállomásként létezik, abban utazol a kezdetektől az újabb kezdetekig. Ha egyszer képes leszel a felszínre törni, hogy Isten lélekzetét magadhoz vedd, nem fogsz többet bolyongani a tévelygő lelkek tömegében, egyike leszel a kiválasztottaknak, akiket az Úr a saját képére és hasonlatosságára teremtett a földre.”
Itt volt az ideje, hogy a pap elfoglalja helyét a gyóntatófülkében, amelynek szentségét gyötrelmes álmai annyira meggyaláztak, s ahogy elhelyezkedett, nemsokára felhangzott a kétségbeesett suttogás: „Nem kaphatok feloldozást, nem kaphatok feloldozást, nem kaphatok feloldozást, bűneim sokasága közül csak néhányról teszek említést, de egyetlenegy is elég volna, hogy a bűnbocsánatot megtagadja tőlem az Úr, mert én csillag vagyok, csillag voltam az égen, Isten legkedvesebb csillaga, s amikor eltűntem az égről, mert küldetésem volt idelent, kétségbeesve várakoztak reám az emberek, abban reménykedtek, hogy békét hozok a világra. Első nap egy macska nevű állatféle dörgölőzött a lábamhoz, úgy próbált felmászni reám, akárha fajtalankodni akart volna velem, először csak a farkát vágtam le figyelmeztetésképpen, de hogy ettől teljesen begerjedt, fetrengett, harapni akart, úgy döntöttem, hogy kettészelem. És kettészeltem. Aztán kitört a háború a szomszédok között, békét kellett hoznom átokkal vert házaikra, a száz éves diófa vastag törzséhez kötöttem őket, s beszédet intéztem hozzájuk, megpróbáltam megértetni velük, hogy badarság ölre menni egy sírhantnyi földcsíkért, előbb-utóbb mindketten gazdák lesznek odalent, de tovább káromkodtak, gyalázták egymást és Istenünket, ki kellett szárítanom őket teljesen, más megoldás nem nagyon adatott, de így végleg megjuhászodott bennük az indulat. Az emberi s az állati lények békéjét megteremtve, a növényvilág felé fordult a tekintetem, elnéztem a napsugarakban élvezkedő, tenger nagyságúra terebélyesedett, sok millió búzakalászt, és kezdetben megmagyarázhatatlan hiányérzetem támadt, amíg rájöttem, hogy az élet lüktetése adna értelmet nekik, piros foltokat festettem rájuk, mert az élet a vérrel azonos, így olyanná változott ez az aranysárga színben pompázó növény-fenevad, akár az égőpiros vérben fürdőző, milliónyi kiscsirkék tömege, melyeket ügyetlen gyermekkezek a szeretet hevében fojtottak halálra, s ezek után úgy döntöttem, hogy küldetésemet befejezve, visszatérhetek az egekbe. Csakhogy azt mondták, csillag már nem lehetek. Bűnhődnöm kell a földön, csakhogy a földön bűnbocsánatot nem nyerhetek. Úgy döntöttem hát, hogy itt és most, a gyóntatófülke félhomályában feláldozom az életemet, feláldozom az életemet, az életemet...”
Nem! Nem! Nem engedem! A pap kiugrott a gyóntatófülkéből, feltépte a gyóntatófülke másik ajtaját, de az ajtó mögött senkit sem talált. Egyedül volt, egyesegyedül. Leroskadt a templom kövezetére, felnézett a kupolára, ahonnan egyesek átlátnak egészen a mennyekig, s megpróbált imádkozni. Csakhogy a forrás, amelynek szavai imákba nemesülnek, számára megszünt létezni. Igazad volt, Uram, a gyehenna nem végállomás. És nem volt igazad, Uram, mert a gyehenna nem az út, én magam vagyok. És sosem fognak emlékezni arra az emberek, hogy valamikor, a régmúltban, eme egyetlen időben, amelyik legtöbbet számít az emberi létezésben, itt volt egy eltévelyedett csillag, akit azért küldtek a földre, hogy békét vessen el, ő meg halált aratott. Elfeledett emléke is legyen átkozott.

 2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében