A férfi, aki magára maradt
– Na, ezzel Vencse Géza is magára maradt, negyvenöt éves fejjel.
Ezt csak azért mondtam, hogy mondjak valamit, az ittmaradtunkmi életre terelve Máris néni gyászba merült gondolatait, aki karomba kapaszkodva lépett ki a temető kapuján, húzóerőmtől szinte csúszva a ragacsos sáron.
– Rám, biza – motyogta, és rám meresztett szürke-hályogos szemei megteltek még több tompasággal, fogatlan szája fölött pedig még jobban elkomorodtak a függőleges ráncok.
A könyvárus
A könyvárus nem is volt könyvárus, hanem író. Pontosabban – ha a megélhetését biztosító foglalatosságát nézzük – szerkesztő egy napilapnál, irodalmi rovatfelelős. A többiből csak keresetét kerekítette: prózát írt, könyvet jelentetett meg, utána meg saját könyveit árulta kulturális eseményeken.
Arra az író-olvasó találkozóra kevesen jöttek el – a kilenc érdeklődőből tulajdonképpen heten maguk is írtak, közölgettek, „tiszta” olvasó csak kettő volt –, így a végén eladott három könyv, és főleg az értük kapott, az utazási költségeket bőven fedő hatvanöt lej több mint kielégítő eredmény. Végülis aznap könyvárusként volt a legsikeresebb.
Sajnos még aznap este – míg a panzió teraszán cigarettázva belebámult a szellős alkonyatba – valaki a nyitva hagyott ajtón bement a szobájába, és elemelte az éjjeliszekrényen heverő hatvanöt lejt. Csak reggel tudatosult benne, hogy nem ő tette el a pénzt a lámpa mellől, hanem valaki más. Már nem volt értelme panaszt emelni a panzió személyzeténél.
Annyi, mintha azt a három könyvemet vitték volna el, búslakodott.
Látta is szemei előtt, amint a tolvaj egy sötét szobában – az arca nem látszott – remegő fényű gyertya mellett az egyik könyvét lapozza.
Borzalmas – mondta kijelentkezéskor a panziótulajdonos –, ha már a könyveket is lopják, akkor tényleg semmin sem lehet csodálkozni.
Egy patikusnő csalódásai
De hát ki törődik egy patikusnő csalódásaival? Talán az egyetlen fia? Akinek tanulmányaira – saját meg nem valósított álmait kergetve – egy lakás árát költötte, és akin most mégsem az orvosi, hanem egy városszéli hentesbolt fehér köpenye feszül a tudatmodosító szerek miatt abbahagyott egyetem miatt? A volt férje, esetleg, aki éppen az ő kedves kis patikus kolleganőjét reszelte, miközben ő túlórázott az autó részletei miatt? A volt kolleganője, évekig legjobb barátnője törődjön, akiről aztán kiderült, hogy éppen az ő, otthon csökkent libidójú férje köré fonja vaskos kis lábait?
Ki törődne, ha már ő maga sem? Nem is csalódás a csalódás, ha már semmiben sem hiszel, jutott eszébe egyszer egy szentmisén, amint véreres, imára kulcsolt vékony kis kezeire nézett.
De így is készített neki még egy csalódást a sors, amikor Juan, a fővárosi cirkusz nemzetközi hírű fakírja – a lángnyelés és üvegszilánk-séták falánk Johnnie Walkere, a tűkön ülés nagymestere – lépett be egy langyos nyári estén a patikába. Dagadt fogától eltorzult arccal bámult a fájdalomcsillapítók polcára, és alig érthetően azt sziszegte (még köszönni is elfelejtve):
– Kérek egy doboz Algocalmint...
Foglalt
Az utcán várakoztam, a hőségben kiengedett inggel, amikor megmarkolta a szívemet a váratlan vendég. Soha még ilyen szúrást nem éreztem mellkasomban, egyszerre fojtott, melegített és fagyasztott jópajtása, a félelem. Iszonyatos érzés volt.
Szólni sem tudtam, megpróbáltam lábon maradni, de éreztem, hogy kifut belőlem az erő. A járókelők nem figyeltek fel néma tusámra, talán őket is az éppen az utcába érkező, fülsiketítően szirénázó mentőautó kötötte le.
Gondviselés, villant át rajtam a gondolat, utat törve a szívroham halálfélelmébe. Felemeltem bal kezem – a jobb éppen mozdulatlanná zsibbadt – és beléptem az úttestre, a mentő elé.
Gumicsikorgás, ijedt kiáltások a járdáról – elüti! –, lehunyt szemek. Amikor újra kinyitottam, a mentőautó vasa pár centire állt a fejemtől.
– Micsinálbalfékmegakarhalnimarhája? – ordította a leengedett ablakból a kiguvadt szemű rémült sofőr. Társa már hátrafordult, ellenőrizve, hogy az utastérben okozott-e gondot az eszeveszett fékezés.
– Gyorsan, vigyenek, a szívem... – nyöszörögtem. Tenyerem az autó ablakára tapasztottam, nedves foltot hagyott maga után az izzadtság.
– Menjen innen! – ripakodott rám a sofőr. – Ez a mentő foglalt, nem látja?
Foglalt? A gondviselés által nekem küldött mentőautó? Az én mentőautóm?
– Nem ismer meg? – hajoltam annyira közel a sofőrhöz, amennyire tudtam. – Én vagyok, az író, a híres szerző! – velem együtt nem csak egy ember, hanem a még bennem levő írások is elvesznek, örökre, mondhattam volna, de már torkom is öszszeszorult, a szívemmel együtt.
A sofőr feleszmélt, láttam, hogy talán meg is ismert. Nem lehetett könnyű, egész arcomat eltorzította a fájdalom és a félelem. Láttam, ahogy tanakodnak, ahogy vitatkozik egy láthatatlan valakivel, aki a hátul szállított beteg mellett volt. Én közben megindultam – kapaszkodtam, amennyire tudtam, az autó oldalába – a hátsó ajtó felé. Amikor odaértem, éppen csak félte tudtam tántorodni a kicsapodó ajtószárny elől, majdnem homlokon vert a vörös kereszt. Egy dühös, fekete képű magas ápoló szökött ki elém.
– Ez a mentő foglalt! A nagynevű zongoristát visszük agyvérzéssel a sürgősségre.
A nyitott ajtón keresztül már láttam őt, infúziós tasakot lógatott fölé egy molett ápolónő.
Hangos vijjogással elviharzott a foglalt mentő. Néztem utána, elgyengült térdeim lassan megbicsaklottak és elindultam lefelé, az aszfaltra. Négykézláb még megpróbáltam tartani magam, feljutni legalább a járdára. Egy tizenöt éves kislány jegyzetfüzetet és golyóstollat lógatott az arcom felé – adna egy autogrammot nekem? –, én meg hirtelen azon kezdtem gondolkodni – Úristen, már a józan eszem is itthagy? –, hogy kire is várakoztam félórát, ki a halállal kellett nekem itt fél tizenegykor talákozni?
Készülődés a világvégére
Z. G. (ezentúl röviden csak G.) felelőtlen hanyagsággal kezelte éveken keresztül az egészségét. Nem csoda hát, hogy harmincnyolc évesen túlsúlyosnak minősült száztizenöt kilogrammjával. Szakmai betegség, mentegetőzött, egész nap üldögélek a gép előtt, manapság ezt jelenti a könyvelés, reggeltől estig, alig mozgok valamit, autóval melóba, autóval haza. Meg nem is keresett rosszul, így aztán volt, amit a tejbe aprítania, mondhatnánk régiesen. Szórakozásra sem égetett el különösebben sok kalóriát – általában feküdt a kanapén a tévé előtt vagy sörözött a megmaradt két barátjának egyikével.
De a politika, mint a gazdasági élet alakulásának egyik legbefolyásolóbb tényezője, mindig is érdekelte, főleg a globális, geopolitikai irányvonalak. Egyik este nagyon elgondolkodva kelt fel a tévé elől – talán a CNN egyik vitaműsorát követte végig –, és meglepő módon nem a konyhába ment ki, valamilyen kenyeret kenni magának, hanem megállt a szoba közepén, és eltérdesedett mackónadrágjába törölve a kezét, hangosan fújtatva elvégzett három guggolást. Nagyot reccsentek térdei.
Másnap a munkahelyen nem a lifttel ment fel, hanem gyalogolt a lépcsőkön, fel a harmadik emeletre. Nem kellett meg állnia pihenni, de hangosan zihált, ami kor becsúsztatta kulcsát az iroda zárjába. Folyt róla az izzadtság. Komoran bámult a rendszert betöltő számítógép monitorára, elfecsérelt éveit látta visszaköszönni a neonfényben tükröződő arcából.
A fejlődés lassan indult, de idővel szédületes sebességet vett fel. Drága fitnessbérletet vásárolt, de sokat költött az otthoni erőgépekre is. Szobabiciklit szerelt a nappaliba, a tévékészüléket eladományozta a hajléktalanszállásnak. Nagyon odafigyelt arra, hogy mit eszik. Kiporciózta az adagokat, és nem engedett meg magának semmi kivételt a saját magának felállított szigorú szabályok alól. Soha többé nem evett délután hat óra után.
Egy fél év múlva már huszonöt kilogrammot fogyott, és megállás nélkül letekert harminc kilométert a szobabiciklin. Aztán már ez sem volt elég – a szobabiciklit is eladományozta, szintén a hajléktalanszállásnak –, kitárult előtte a természet nagykapuja. Fokozatosan szoktatta hozzá szervezetét a hosszútávú futáshoz, terepbiciklit is vásárolt, és minden szaladás után levezetésképp kerekezett még húsz kilométert.
A két barátját lekoptatta – sörözés nélkül sehogy sem működött addig zökkenőmentesnek látszódó kapcsolatuk. A rokonság is megsínylette, hogy megváltozott, több rosszindulatú – alighanem inkább irigy – megjegyzést is tettek a háta mögött szokatlan kijelentései miatt. Egy lakodalmon például – unokahúga esküdött örök hűséget egy részeges, már egyszer elvált köztisztségviselőnek – azzal utasította vissza a második fogást, hogy aznapra már elfogyasztotta a fehérje, illetve szénhidrátadagját. Ilyen furcsán beszélt, soha többé nem tudott úgy ránézni az ételre, hogy ez például nyakkarajflekken krumplipürével, az előtte levő energiahalmaz szinte képletekre bomlott, így: zsírokkal telített fehérje, növényi származású szénhidrát körítéssel.
Egy év múlva már testtömegindexe egy triatlon versenyzőjével vetekedett. A fogyókúra befejeztével szálkásítani kezdett. Nem izomtömegre hajtott, szerette volna megőrizni izmai feszességét és fürgeségét. Egy szép napon hírhedt rövidlátó létére szemüveg nélkül érkezett az irodába reggel – a hétvégén lézeres szemműtéttel korrigálták bosszantó gyermekkori betegségét. Elképedt kollégái csak nézték, amint a tíz méterre levő szemeteskukába harmincból huszonkilecszer beletalál egy papírgalacsinnal.
Akkor mondta el nekik, hogy hamarosan be fog következni a világméretű, globális fegyveres konfliktus. A világháború. A világ vége – fordította le döbbent kollégái nyelvére a tényeket. Itt van minden a számokban, emelte fel az előtte levő vaskos papír-paksamétát, a Druven Export második negyedéves pénzügyi eredményeit. Csak a vakok nem látják. A gazdaság matematikai törvények, képletek és folyamatok szerint működik. Minden út Rómába vezet, szónokolta, és jelen esetben Róma nem más, mint a harmadik világháború.
Én meg szeretném a saját sorsomat irányítani egy ilyen esetben, zárt le mindenféle szektás, vallásos őrülettel kapcsolatos vitát. Nem azért vagyok furcsa, mert marhaságokban hiszek, hanem azért, mert látó vagyok a vakok közt, vonta meg a vállát. Nem kötelező az ő útját követni, sőt, még megérteni sem tetteit. Mindenki tegye azt, amit jónak lát. Ő például be fog iratkozni egy katonai kiképzést biztosító drága külföldi tanfolyamra – éppen kigyűlt az ésszerűen félretett, megspórolt pénze. Itt az ideje, hogy gyakorlatba ültesse a hónapok alatt megemésztett elméleti katonai olvasmányok tömegét.
Kiszáradt torokkal, összeszorult szívvel hallgatták kollégái ezt a váratlan megnyílást. Senki sem tudta feledni a vészjósló szavakat, mégha soha többé nem is tért vissza a témára, hanem eddigi tevékenységeit, az edzést és a munkát folytatta.
Természetesen neki lett igaza. Akik akkor ott voltak, és talán még gúnyolódtak is vele, azok mind rágondoltak, amint sápadtan hallgatták a médiacsatornákon beömlő rettenetes híreket. A világ zsákutcába érkezett.
És igen, eljött a világvége. Sajnos rögtön egy Közép- illetve Dél-Európát teljesen megsemmisítő atomszőnyegbombázás formájában köszöntött be az interkontinentális fegyveres konfliktus – stratégiai okokból, hisz el kellett vágni az utat egy esetleges orosz-brit erőegyesítés előtt –, így utólag G. minden fizikai felkészülése fölöslegesnek bizonyult. Ugyanúgy meghalt, mint eltunyult kollégái, illetve az unokahúga lakodalmán a nyakkarajflekkent krumplipürével elfogyasztó ünneplő rokonság.
A csoda
Baráti körünkben valamennyien őszintén csodáltuk Kardos Olivért, a városi önkormányzat jogtanácsosát. Felnéztünk rá, pedig azonkívül, hogy tudott a vízen járni, semmivel sem volt több vagy jobb nálunk, sőt, például viccet mesélni gyatrán tudott. De azért kivétel nélkül mindenki jó véleménnyel volt róla: bizonyára azért, mert vízen járni egyikünk sem tud társaságunkból. Még a gyerekei sem örökölték ezt a tehetségét.
Éppen ezért meglepett a hétfőn érkező hír, miszerint Kardos Olivér a hétvégén pecázás közben belefulladt az Oltba.
A nyilvánvaló gyász és őszinte sajnálat mellett viszont az a furcsa pozitív és reménykeltő érzés is eluralkodott a temetés alkalmából összeverődött baráti társaságban, hogy azért még vannak megmagyarázhatatlan csodák a mai rohanó, szürke világunkban is.
A meghallgatott fohász
Ne érts félre, Uram, boldogan viselem vállamon igéd hirdetésének súlyát, örvendezik lelkem, ha reménytelennek tűnik a feladat, amikor a gonosz által betapasztott fülekbe akarom eljuttatni gyógyító hangodat, hisz így vagyok én is fontos, része nagyságodnak. De sokszor azért féltem nyomorú életemet, bevallom. Segíts nekem, hogy felnőjjek a küldetéshez, Uram, költözz szívembe, süssön fényed szememen keresztül. Adj erőt, hogy gyenge szavaim feltépjék a tudatlanság páncélját.
A pogány király részegen pislogott, ködös, értetlen tekintete mindegyre lecsúszott a lelkesedés tüzétől égő arcomról. Ingéből kiszabadult szőrös pocakján nyugvó kezét nagy nehezen megemelte, mutatóujja dárdaként meredt felém, vezetve a mámortól dadogós hangot:
– Ha oly nagy az Isten, akiről te nekem már órák óta csaholsz, megsavanyítván számban a bor ízét, ha nagyobb és hatalmasabb, mint Én, a hét hegység királya, a vad folyó országának korlátlan ura, akkor tegye meg azt, amire én – beismerem – nem vagyok képes: holnap reggelre tanítson meg téged a vízen járni!
Szakállán fénylett a bezabált sültek zsírja, de annál is jobban fénylett szeme, gonoszul villogva:
– Mert ha nem, akkor meghalsz. Ebben biztos lehetsz, mert ehhez aztán én, igazi urad és parancsolód, igazán értek.
Szörnyű éjszaka ez, Uram, de lásd, esdekléssel és imával töltöm, feléd emelem hangom. Tudom, hogy kis porszem vagyok fénylő ruhádon, egy senki, aki csak attól a végtelen szeretettől valami, amit Irántad érez. Ha meg kell halnom, hát haljak meg, nincs édesebb annál a tudatnál, hogy holnap reggel már lábaid előtt fogom dicsérni nagyságod... Jaj, Istenem, tudod, mert mindent tudsz, nem a haláltól félek, bárcsak bárddal csapnák le boldogan mosolygó fejemet, de rettegek a fájdalomtól, a kíntól, amit a beleimen átfúródó karó fog belém vájni, hisz ez a pogány király legújabb kedvenc szórakozása. Minél hatalmasabb és nagyobb egy férfi, annál közelebb áll a vadakhoz, Uram, és annál távolabb az emberektől.
Végtelen a hitem, Uram, hűséges és őszinte. Reggel könnyed léptekkel vonultam ki a várudvarba, hogy bebizonyítsam a pogány királynak, hogy milyen csodálatos a Te hatalmad: íme az ember, aki tud a vízen járni. Széttártam karom: kísérjetek a vad folyóhoz, menjek át rajta a túlsó partra – vagy fulladjak bele, legalább a karó-haláltól menekülve, ha úgy döntöttél, hogy nem érdemes ezzel kinyitni a gazember szemét és fülét, ó, bölcs és igazságos Úr.
A király már ott volt, kidülledt szemekkel hallgatta a jajgató alattvalókat.
– Az éjszaka minden víz felszáradt, eltűnt a vad folyó, gödör maradt a tó helyében... – ordították az alattvalók ruháikat tépve. – Szárazak a kutak, kiapadtak az erdei források... Végünk, porrá leszünk mi is, mint a kiszikkadt föld!
Istenem, elmaradt a bemutató, és élek. A király térdel az oltár előtt, leghűségesebb embereivel, gyönyörű feleségeivel, borzas hajú, sápadt gyermekeivel, és egyhangúlag dicsérik a neved. Ajándékokkal halmozták el a kis templomot, amelyet egymagam építettem rönkökből. Engem aranyozott ruhába öltöztettek, és pajzsukra emelve könyörögnek hozzám, tanítsam meg őket az imákra.
Hangom halk és reszketeg, torkom, szám száraz. Nagyon szomjazom. A szavadra, de leginkább vízre. Jó hűvös, édes vízre. Még pár perc, és el fogok ájulni, mint a gyengébbek, akik már a föld porában fekszenek.
Ne haragudj meg vakmerő, szemtelen szavaimért, én drága egyetlenegy Istenem, bizonyára már a kiszáradás őrülete beszél belőlem, de... nem lett volna egyszerűbb, ha akkor reggel megemelsz, és én átsétálok a vad folyón?
Kétterem
Egy munkatársa tanácsára B. K. havonta kétszer étterembe viszi feleségét, B. K.-nét. Általában péntek esténként – esetleg szombaton, ha a két gyermek valamelyikének péntek esti programja van. Olyankor ugyanis B. K.-né aggódik, és ezt otthon szereti csinálni. Olyankor nem tudna kikapcsolódni. Olyankor inkább szombaton, mégha zsúfoltabb is az étterem.
Mindig ugyanaz az étterem. B. K.-né egyszer változatosságot akart, kipróbálták, nem jött be, visszatértek a megszokotthoz. B. K. mindig ugyanazt rendeli – deci konyak, nyakkaraj hasábburgonyával, vegyes saláta, sör –, B. K.-né viszont hangulatának megfelelően választ. Általában meg is bánja, turkál az ételben, de legalább ad egy kis témát a beszélgetéshez, mit is kellett volna inkább rendelnie ahelyett.
Másképp elég csendesek. Pedig B. K.-nak azért javasolta a munkatársa a rendszeres kettesben való vacsorázást, hogy legyen egy kis idejük, alkalmuk egymásra figyelni. De hamar kifogynak a mondanivalóból. Mindketten irodában dolgoznak, elég unalmas munka ez is, az is, kevés kollégával, nincs olyan sok mesélnivaló erről. Meg az is az igazsághoz tartozik, hogy egy irodában dolgoznak. Még szerencse, hogy ott vannak a gyermekek. De róluk is elég keveset tudnak, mióta jócskán beszabadultak a kamaszkorba, inkább találgatásokon, semmint élesszemű, precíz meglátásokon alapul szülői véleményük.
Néha B. K.-né mesél érdekesebb cikkekről, amelyeket valamelyik női magazinban olvasott – B. K. rendszeresen megvásárolja őket feleségének, kivéve télen, amikor nagyon magas a lakásköltség, sokba kerül a fűtés, melegvíz. B. K.-nénak nincs mesélői tehetsége, például a viccek poénjai előtt is elbizonytalanodik, nem jutnak az eszébe, így B. K. unja ezeket a beszámolókat. Aha, aha, mondja ilyenkor udvariasan. A pszichológiai szakelnevezéseket sem szereti, egyenesen idegesítik – irritálnak, fogalmazta meg egyszer –, ezen meg természetesen az sem segít, hogy B. K.-né sem tudja észben tartani őket, keveri a szezont a fazonnal, ahogyan B. K. mondaná, ha rájönne, hogy nem helyes az a szó. Például egyszer B. K.-né egy ilyen cikk alapján mesélt a házastársi elhidegenülésről.
B.K.-né akkor, a disszertációja után beálló hosszas csendben még egy kicsit ki is húzta magát a széken, büszkén: mi kijárunk. De volt elég konkrét példa erre a házastársi elhidegenülésre az ismeretségi körükből, sajnos.
B.K. születésnapján történt. A pincér elegánsan eléjük tette a tányérokat – B. K. nyakkarajt rendelt, hasábburgonyával, vegyes salátával, B.K.-né csirkefalatkákat rizzsel és borsóval, melléje csemegeuborkát –, így mindketten abbahagyták tíz perce tartó tevékenységüket, a sör szürcsölését, illetve a szomszéd asztalnál ülő nő idétlen frizurájának elemzését. És akkor valahogy egyszerre kirobbant belőlük, annyira egy időben, annyira hasonló hangsúllyal, hogy egy hangnak, egy gondolatnak hangzott, mintha nem két ember, hanem egy, a két különből alkotott teljesség hirdette volna ki, mintha évek óta érlelődött volna bennük, és most kapna először nevet, heurékaként születve az igazság világába, visszavonhatatlanul kimondva, bele a másik szemébe:
– Jó étvágyat!
