(folytatás előző lapszámunkból)
3. A veszélytelen
hátraszaltó, avagy
a csúnyaság dicsérete
A 1979-ben megjelent Szerelemeső című regény főhősnője talán a legtudatosabb és legvalóságosabb Sig-mond-szereplő. A nő-férfi kapcsolat, szexualitás témakörének a magyar irodalomban is számos szimbolikus figuráját ismerjük, Szendy Ilka, Kárász Nelli mellé nyugodtan odailleszthetjük Krisztinát, aki épp a közerkölcs álszenteskedése ellen lázadva, tudatosan vállalja sorsának irányítását. Sigmond a szexualitásnak, a szerelemnek a társadalom által előírt és követendőnek tartott szabályrendszerét kezdi ki regényében. A már többször hangsúlyozott szenvedéstörténet alapját ebben a regényben Krisztina „félrelépése” képezi: az egyes szám első személyű narráció kettős értelmezését nyújtja a „félrelépés” gesztusának. Mint a sigmondi világban általában, kettős valóságsíkkal szembesülünk: a főhős belső valóságával, törvényeivel, amelyben az egyéni szabadság zálogát épp a feltétel nélküli szerelem jelentené, s a külső, környező valóság, a társadalom síkját, amelynek morális rendszerében nem fér meg a Krisztina által képviselt szerelemfelfogás. A két világ közötti ellentét feloldását a szerető és a férj figurája egyaránt hordozhatná, vagy legalábbis erre készítene fel a „félrelépés” története. De Krisztina vállalt lázadása épp attól válik szenvedéstörténetté – és megint csak nem megváltástörténetté –, hogy morális lázadásával egyedül marad. Sem a szerető, sem a férj nem képes a feltétel nélküli szeretetre – előbbi csak az álcázott, hazugságra épülő viszony fenntartása mellett vállalja kapcsolatukat, s annak napvilágra kerülésével nem vállalja szerelmüket. Férje, Domokos pedig csak a társadalmi rend betartásával, mások döntéseinek alárendelve, azaz újra csak hazugságokra építve lenne képes közös életük folytatására. A Szerelemesőben ugyanakkor nem is annyira a történet az érdekes – amely számos ponton tartalmaz elcarratlan láncszemeket. Sigmond eddigi munkásságának ismeretében talán elmondható, hogy a szerzőnek igazi erőssége nem annyira a párbeszédekben, a reális téridőben zajló történetvezetésben van, hanem épp az emberi elme/álom lázálomszerű belső narrációjában. Nyelvezete is ekkor válik erősebbé, bár itt csak csíráit találjuk a későbbi Sigmond-nyelv meghatározó elemének, az erősen metaforikus, képi nyelvezetnek. Ebben a regényben azonban még Sigmond elsősorban a hagyományosabb, realista próza elemeihez nyúl, a figurákon azonban érződik a stilizáltság. Nem véletlen tehát, ha a regény legerősebb jeleneteit épp azok a részek képezik, ahol a főhős belső történéseit olvashatjuk, ahol a hősnő át-átlépi a normalitás határait, s ezekben érezhető a leginkább az elbeszélés erőssége, hogy Sigmond magára, azaz hangjára talált, a megbomló elme szaggatott narrációja, valamint az azt alátámasztó külső cselekménysorok kettőssége már szinkronban van egymással, s mint ilyen, képes érzékeltetni a cselekmény belső feszültségét, s ezáltal a főhősnő saját sorsának szimbólumát, a társadalom által elítélt házasságtörés/bűn/csúnyaság önigazoló szépségét is megfesti.
Talán nem véletlen, hogy Sigmond épp az abnormális, a csúnya, az alantas, az abszurd és groteszk ábrázolásában érzi igazán otthon magát, karakterei is akkor hitelesek, amikor a rossz, a csúnya, a groteszk végletekig eltúlzó figuráit ábrázolja, s épp a két férfi főszereplővel nem tud mit kezdeni, így karakterük nem annyira erős, mint a női főszereplőé. Ezért talán nem véletlen, hogy Sigmond pályaíve épp a csúnyaság metafizikájának az irányába fejlődött.
A Szerelemeső fentebb említett jegyei, illetve a bolondokházi intermezzó a legerősebb részei a regénynek, s a kettő együttes olvasata – nyilván a későbbi Sigmond-szövegek ismereté-ben – előre sejteti a regénynek az olvasó által várt végkifejletét. Amihez végül a szerzőnek ekkor még nem volt még „bátorsága” – a hősnő kilépése ebből a világból még megmarad a realista regény keretei között. Gondolhatjuk ugyan azt, hogy a fentebb említett megbomló tudatfolyam ábrázolása és a regény „mosolygós” fináléja igencsak ellentmondásos – de maradjunk inkább annyiban, hogy a sigmondi hősöknek ekkor még feloldást jelenthetett, ha a világból való kivonulásuk megmarad a realitás, a normalitás keretei között, ha a világgal szembeni lázadásra megfelelő válasz lehet az abból való kivonulás – a hátat fordításhoz, újrakezdéshez segédkezet épp az új élet ígérete, saját gyermeke nyújt: „Pedig most nekem is ki kell próbálnom a nagy ugrást: hátraszaltót vetek a cirkuszi kupola legmagasabb pontján. Azt fogjátok hinni, hogy ez volt az a bizonyos világszám: a halálugrás. Csak ti nem látjátok, hogy alattam láthatatlan hálók vannak kifeszítve. Kicsiny kéz tartja erősen, hogy ne zúzzam magam agyon. A Kriszti keze.”
Sigmond hősének fel- vagy megszabadulása a későbbi szövegek felől nézve félmegoldás, s az olvasónak nem kell könnyű szívvel fellélegeznie – az akrobata még a földön gyakorolta a hátraszaltót.
4. Akikért a harang szól
Hasonló fenntartások megfogalmazhatók a Félrevert harangok kiadásai kapcsán is (1987-ben a kötet csak cenzúrázva jelenhetett meg, 1990-ben adják ki a második, immár teljes kiadását.). A két kiadás öszszehasonlítása után ugyanis egyértelmű, hogy a cenzúrázatlan változat nem ad lényegesen többet – legalábbis a tanulmány nézőpontját tekintve – a cenzúrázott változatnál. Bár kétségtelen, a totalitárius rendszerek – a fasizmus, a kommunizmus – ábrázolásában, azok meg- és elítélésében, kritikájában lényegesen többet elárul a cenzúrázatlan változat, de mindez nem befolyásolja lényegesen választott szempontrendszerünket.
Részben hasonlatos problémát feszeget, mint az Egy panaszgyűjtő panaszai – csak itt a Szerelemeső után újra a reális történelmi falak közé helyezi a történetet. A második világháború előestéjén játszódó regény helyszíne egy erdélyi, tízezres létszámú kisváros, neve B. A történetnek nincs központi figurája, az egyes férfifigurák típusok – egy-egy eszmének a hordozói, szócsövei, találkozásaik is elsősorban arra adnak alkalmat, hogy ezen eszméket ütköztessék egymással. Így a klasszikus értelemben vett cselekményt, történetet sem kérhetjük számon a regénytől: inkább pillanatképek, anekdoták sorozatait olvashatjuk, amelyek egy-egy szereplőnek a sorsába engednek bepillantást. Talán ez a pontja a regénynek, amelyen keresztül közelebb kerülhetünk a sigmondi világhoz – igaz, hogy csak karcolatokban, torzóban maradt formában, de ezek a történetek külön elbeszéléseknek lehetnek a csírái, s ez a fajta szegmentáltság egy-egy elbeszélési módozatot is jelöl.
A regény szereplőinek életéből felvillantott pillanatképek, a jelen pillanatában felderengő múlt sötét árnyai mint a pokol tornácainak szenvedéstörténetei vagy mint egyfajta személyes világháborúk, tragédiák tárulnak fel, hogy a regény végkifejletében a személyes történetek öszszeérjenek nemcsak egymással, hanem a világháború borzalmaival is. S mint ahogy a Szerelemesőben is láttuk, a sigmondi világ akkor éri el kívánt hatását, ha a szerző kilép a realista ábrázolásmód, a tézisszerűség keretei közül, s az emberi lény alantasságát, a végletekig feszített állati viszonyokat boncolgatja – azaz ha az abszurd eszközeihez nyúl.
Sigmond ugyanis már ekkor mestere az abszurd kettős hatása kivitelezésének: a karikírozó, nevettető vetületével éppúgy tud élni, mint az elborzasztó, hidegrázós eszközeivel – s talán nem véletlen, ha a női sorsok ábrázolásában látja mindezt megvalósíthatónak.
Ha Sigmond regényéhez a finálé felől közelítünk, akkor főszereplőknek a zsidó kegyszerárust (Friedmann urat), illetve az unitárius harangozót (Göröngyi Dénest) tehetjük meg: ők azok ugyanis, akik a történelem közelgő viharának áldozatai lesznek. Az előbbit ismeretlen tettesek agyonverik, a harangozó lesz pedig a regény hősei közül az, aki morálisan nem tud elmenni a háború rémálomsorozata mellett, s végső, kétségbeesett gesztusként önmagát köti fel a veszedelmet kongató, arra figyelmeztető harangkötélre. Talán nem véletlen Göröngyi purifikátor szerepe sem, a Szerelemeső Domokosa is ún. pszichológusként dolgozik, aki mások bajainak kezelésében épp a sajátját hanyagolja el.
Őket tekinthetjük tehát a sigmondi világ első – tényleges – áldozatainak, hiszen Göröngyit mint a társadalomnak valamiféle lelkiismeretét épp a kegyszerárus halála készteti szimbolikus állásfoglalásra. Ilyen értelemben gesztusa értelmesnek mondható, szenvedéstörténetében megtaláljuk a megváltás, a megtisztulás lehetőségét. S ekként teljessé válhat a háborúellenes tézis személyes és közös tragédiája is. Göröngyinek minden regénybeli tette is erre a fináléra predesztinálja, szerepe a regény során szimbolikus, akárcsak szerelméé (aki mellesleg a város kurvája). A szimbolikus tettek sorozata, az elesettek sorsában való osztozás szándéka nem minden esetben meggyőző, de a tézisregény világában őt tekinthetjük a személyes tragédiák mérlegnyelvének, még akkor is, ha a sigmondi világban személye nem válik központi jellegűvé. Göröngyi figurája ugyanis talán az egyedüli, akinek a múltját nem terhelik sötét árnyak – rajta kívül minden fontosabb szereplő saját kis magántragédiájának foglya, s Göröngyivel ellentétben – aki a kollektív bűnösség keresztjét veszi vállára – nincs erejük a lázadásra.
Sigmond kisvárosának főként nőfigurái érdekesek, a különböző helyzetű, státusú asszonyokat szintén múltbeli, titokban maradt történetek kötik össze ‒ a múlt azonban, mint a Sigmond-regények többségében ‒ életre kel, s itt már az igazi sigmondi világ hátborzongató történetbugyraiban járunk. A Varjúszerenád hősnőjének abszurdoidját idézik ezek a női sorsok és leszámolások, realista környezetbe helyezve, felvillantva azt a (ki)utat, amely abszurditása ellenére is – vagy tán épp azért – hitelesebbnek tűnhet az olvasónak. A múlt árnyai belső számadásra, az önmagával való szembenézésre késztetik Sigmond szereplőit (elsősorban a legkiszolgáltatottabbat, a mindaddig a külvilág és saját szenvedéstörténetét közömbösen figyelő Bidlónét). Sorsának tragédiáját felismerve, az ezáltal felszakadó gyűlölet, majd a többszöri lázadás ‒ amelyben igen szerencsésen alkalmazza Sigmond a thriller fokozatos szerkesztésmódját ‒ már Sigmond István igazi világába kalauzol, ez az a pont, ahol a történet átlépi a normalitás határait, s a közben főszereplővé előlépett Bidlóné elkezdi saját őrült dance macabre-szerű jelenetét: lázadása ekkor már (ön)pusztító erejű, s egyfajta felsőbb hatalomként szolgáltat igazságot a környezetén.
A sok kis személyes tragédiából összeálló regény – mint látjuk – nem fókuszálódik egyetlen történetre, a szereplők tragédiái a történelmi tragédia párhuzamaként kapnak helyet. Fontosságuk inkább csak szintetizáló szerepükben rejlik: ezek azok a történetlehetőségek, amelyek mentén a sigmondi próza kibontakozhat. A szereplők magántragédiái közül azok válnak erőteljesebbekké, hitelesebbekké, amelyeknek személyes érintettsége átüt a szövegen.
Sigmond regényében nem egy emberért kondítják a harangot. S noha Sigmond elbeszélői világában e kisváros lakói mindannyian kiszolgáltatottak, talán nem túlzás azt állítani, hogy a szereposztásban mégiscsak a női sorsok képviselőinek jut hangsúlyosabb szerep, ezúttal annak, aki kezébe is veszi sorsának irányítását. Ez az a szereposztás ugyanis, amelyet Sigmond István a továbbiakban követni fog, s az elmúlt húsz év termése alapján bátran állíthatjuk: révbe érkezett.
(folytatás következő számunkban)
