Sofi Oksanen az utóbbi évek legnépszerűbb északi szerzője. A finn-észt származású írónő harmadik regénye, a Tisztogatás nemcsak hazájában vált bestsellerré, hanem igazi világsikernek tekinthető: közel harminc nyelvre fordították le, és számos irodalmi díjat nyert el. Oksanen korábbi, azonos címet viselő drámájából kinőtt regénye méltán érdemelte ki a szakma és a közönség elismerését, a Tisztogatás igényes krimibe ágyazva az észtek huszadik századi történelmét mutatja be úgy, hogy egy vidéki család három generáción átívelő történetét helyezi a középpontba, miközben általános emberi tapasztalatokat hiteles és egyéni módon szólaltat meg.
A regény az 1992-es évből indít: az erdőszéli házában magányosan élő idős Aliide kertjében egy zilált külsejű, a kimerültségtől elájult lányt talál, aki felélesztése után nehezen hihető történetet ad elő arról, hogyan került oda, és ráadásul orosz akcentussal beszéli az észt ódon, használatban már nem lévő változatát. A bizalmatlan Aliide mégis beengedi a „félelem szagát árasztó”, kiszolgáltatott lányt, bár minden mozdulatát szemmel tartja. A látszólag egymást nem ismerő két nő véletlennek tűnő találkozása hamarosan kétfelé ágazó retrospektív elbeszélést nyit meg, melyből kiderül, hogy a Riisti nevű faluban élő Aliide és a Vlagyivosztokban felnövő Zara nemcsak rokonok, hanem sorsuk is hasonló az életkori és földrajzi távolság ellenére. Az egymással csak néhány szót váltó két nő története fokozatosan bontakozik ki az olvasó előtt, melyet Hans Pekk, Aliide sógorának és Zara nagyapjának naplófeljegyzései, majd a regény végén a titkosszolgálat jelentései egészítenek ki. Az idősíkok és terek – főként a negyvenes-ötvenes évek Észtországa és a kilencvenes évek Berline jelenik meg – ugrásszerű váltakozásának és a mozaikszerű narrációs technikának köszönhetően nem kapunk egy jól körvonalazható, kerek történetet, az elhallgatás viszont folyamatosan fenntartja a feszültséget és kedvez az olvasói aktivitásnak is: a tökéletesen össze nem álló információdarabok egyre több kérdés feltevésére késztetnek.
Ahogy több, Oksanennel készített interjúban is elhangzott, az írónő kiemelt célja, hogy regénye révén minél nagyobb közönséggel ismertesse meg Észtország történelmét. Főként a nyugat-európai olvasókra gondolt, akik ma is a szovjet történetírás változatát ismerik, és többségüknek homályos elképzelése van a kommunista diktatúráról. Észtországnak három katonai megszállásban volt része a huszadik század folyamán: az észtek egy német és két szovjet megszállás szörnyűségeit tapasztalhatták meg, kiszolgáltatottan hánykolódtak a nagyhatalmak döntései és a diktatúrák között, és a rendszerváltás is a múlt lezáratlan kérdései által kísértett, sérülékeny demokráciát eredményezett. Ezek a történések egy kelet- vagy közép-kelet-európai számára nem ismeretlenek, mondhatnánk, Oksanen azonban nekünk is tud újat mutatni, hiszen nem politikai eseményeket részletez, hanem az oral history alkalmazásával a kisemberek mindennapi életét tárja e-lénk. A történelmi tények és adatok mögötti világról mesél, arról hogyan vált az észtek tömeges deportálása, az ún. tisztogatás eseménye egy család szenvedéstörténetének központi elemévé.
A kommunizmus évei főként Aliide nézőpontjából elevenednek meg, olyan időszakként, ahol gyakran elmosódnak a határok az ártatlanság és a bűnösség között, a hazugság az egész világot átszövi, az emberek kerülik egymás tekintetét, fájdalmaikat és bűneiket magukba zárják. Nincsenek boldogok és boldogtalanok, csak túlélők és elesettek vannak. A rendszer a legkisebb észt falut is behálózza, mint amilyen Riisti, ahol Aliide nővére, Ingel családjával, majd azok deportálása után férjével, Martinnal él. Aliide rendszerhez való viszonyát a kommunisták hatalomra jutásának idején történtek határozzák meg, amikor a két nővért éjszakai kihallgatásokra hurcolták el és megerőszakolták, amiért Ingel férje, Hans németbarát volt. A nők nem vallottak, és jó ideig sikeresen bujtatták a házban lévő rejtekhelyen Hansot, de ez a trauma egész hátralevő életüket meghatározta. Ezek után kétféle magatartás közül választhattak: belenyugodni a megbélyegzettségbe, vagy belesimulni a rendszerbe és a túlélők sorába tartozni. Aliide az utóbbi mellett döntött, ezért ment férjhez a pártaktivista Martinhoz, aki mellett viszonylagos biztonságra talált. Ingelt és lányát, Lindát viszont Szibériába deportálták, s bár Aliide jóval az elhurcolás előtt tudta, mi fog velük történni, erről mélyen hallgatott.
Az őszinteség hiánya, az állandó gyanakvás és az elhallgatás a túlélés alapfeltételeinek tűnnek a szovjet Észtországban, és ezek a legszorosabb emberi kapcsolatokat is megfertőzik: családtagok válnak idegenné egymás számára. Aliide nemcsak Martinnal kapcsolatban érezte, hogy közelsége ellenére is távoli és ismeretlen, hanem saját lányával is. A pártideológia nyomására generációkat összekötő történeteket, szokásokat kellett elfelejteni, helyüket mozgalmi dalok és oktatófilmek töltötték ki. Aliide rejtett fájdalma volt, hogy az ő lánya hazugságokon nőtt fel, hogy sose mesélhette Talvinak azokat a történeteket, amelyeken ő, az édesanyja, a nagymamája és a nagymama édesanyja felnevelkedett. A társadalmi és a magánélet egészét uralni igyekvő diktatúrában az áldozatok és a rendszert kiszolgálok közötti határ is elhomályosul. Oksanen nem egyszerűsíti le szereplőit a jók és rosszak táborára, sokkal nyugtalanítóbb az, amikor nekünk szegezi a kérdést: „Mi mindent kellett megtennie az embernek ahhoz, hogy nem vitték el?”
A rettegés és megalázottság időszakát az Aliide emlékei révén megelevenedő szovjet rezsim mellett a rendszerváltás utáni Észtország, sőt a Nyugatot képviselő Berlin idősíkjai egyaránt megjelenítik; ugyan demokrácia van, de a terror és a szexuális erőszak ekkor sem tűnik el. Az üldöztetés és a megaláztatás tapasztalatának visszatérő jellege, a fellélegzést biztosító zárlat elmaradása megrázóvá teszi a Tisztogatást. „Az erőszak módszerei kortól, országtól és kultúrától függetlenül mindig ugyanazok” – írja az utószóban Oksanen, és ez a felismerés regénye alaptételének is tekinthető. A Tamm-Pekk család tagjainak mindhárom generációját női és emberi mivoltában is megalázzák: Aliidet, Ingelt és Lindát a második világháború utáni kihallgatások egyikén erőszakolják meg, Zara pedig hatvan évvel később kerül az orosz maffiózók hálójába, akik prostitúcióra kényszerítik. Az elszenvedők a szégyen, a rettegés és a fájdalmas hallgatás érzésében osztoznak, megtörtségüket a reszkető kéz, a riadt, másokat kerülő tekintet jelzi. Az erőszak nyomainak eltüntetését célzó rituális ruhaégetés − melyet Aliide és Zara is elvégez − nem tud megtisztulássá válni, csupán tisztogatás marad. A megszabadulás lehetetlenségét érzékeltetik a krómbőrcsizma és a húsba petéző döglégy mint a szexuális erőszak állandóan előbukkanó szimbólumai is. Aliide végül lelövi a Zarát üldöző két orosz férfit, de ezzel a probléma csak látszólag oldódik meg. Hiába menekül meg Zara, hiába van lehetőség arra, hogy Ingel és Linda visszajöhessen Észtországba, visszakaphassák földjeiket, erdőiket, az erőszak állandó visszatérésének felismerése a nyugodtabb jövő halvány reményétől is megfoszt. „Mindig új krómbőrcsizma jön, mindig a nyakadra lép, és bármivel is próbálkozz, mindig a légy győz” – sajnos örökérvényű igaz-ságnak tűnik a Tisztogatás világában.
Sofi Oksanen könyve nem könnyed olvasmány: a szereplőkhöz szenvtelenül viszonyuló narráció, a tárgyilagos, naturalista leírások és a szépelgést kerülő, gyakran meglehetősen nyerssé váló nyelvezet felerősíti a regény cselekményének megrázó, komor jellegét. Nyugtalanító, megszokott világunkból kimozdító regény, amely számtalan aktuális kérdést nyit meg, és hagy motoszkálni az olvasó fejében, még akkor is, ha a könyv szerzője hangsúlyosan egyetlen válasz mellé teszi le a voksát.
Sofi Oksanen: Tisztogatás. Scolar Kiadó, 2010. Ford. Pap Éva