A Transilvania Nemzetközi Film-fesztivál (TIFF) egyik legfontosabb, magán az eseményen jóval túlmutató hozadéka, hogy a szemlén bemutatott filmek némelyike aztán „ittragad” a kolozsvári mozikban, sőt bekerül a moziforgalmazás országos vérkeringésébe. Ez különösen olyan művek esetében feltűnő, amelyek másként nem – vagy csak jelentős késéssel – jutnának el idáig, mint például egyes, szerényebb forgalmazói háttérrel és marketinggel rendelkező európai (esetleg amerikai vagy távol-keleti) művészfilmek. Örömmel fedeztem fel tehát, hogy ilyen „sorsra jutott” a Le Quattro Volte című olasz–német–svájci munka is, amit a fesztiválon nem volt alkalmam megtekinteni. (A filmnek – mondhatni, érthető módon – nincs hivatalos magyar címe, olasz származású ismerősöm szerint nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy Négyszer, Négy alkalommal vagy valami efféle.)
A rendező, Michelangelo Fram-martino neve nem cseng ismerősen, sosem hallottam róla. Ám nem lennék meglepve, ha mondjuk a calabriai dombok közül származna, valamely Isten háta mögötti olasz falucskából – legalábbis a családja, ő maga ugyanis Milánóban született, a világhálón elérhető információk szerint. Mert annak, aki olyan filmet készít – mellesleg: láthatóan olyannyira potom pénzből, hogy bármely erdélyi filmesnek is becsületére válna –, mint a Le Quattro Volte, bensőséges és rejtelmes viszonya kell legyen a tájjal, amelyet kamerájával végigpásztáz; és mindazzal, ami vagy aki él és mozog ebben a tájban. Persze, lehet, hogy mindez lényegtelen misztifikáció; mindenesetre a film nagyon is okot ad rá.
Legalább La Fontaine óta nyitott kérdés, hogy vajon van-e lelkük az állatoknak. A 17. századi francia fabulaíró véleményét ismerjük; a mai olasz filmrendező talán még tovább is lép egy kicsit: értelmezésében nemcsak, hogy van lelkük, hanem ez a lélek lényegileg azonos azzal a valamivel, ami az emberekben munkál, sőt az egész élővilágot áthatja. Azt az élővilágot, amelynek mindhárom szintje megjelenik a filmben: az emberi, az állati és a növényi esszencia egyaránt. Nem éppen forradalmi gondolat, ez kétségtelen; de Frammartino filmje olyan megejtő egyszerűséggel és pátoszmentes szeretettel beszél – alig merem leírni, oly banálisan hangzik – születés, élet és halál örök körforgásáról, ami az első képkockáktól rabul ejti a nézőt. Arról, hogy a dolgok mélyén valami fenséges azonosság rejtőzik, és ez mintha vándorolna fajokon és élőlényeken át – nem, nem a reinkarnációról van szó. Az öreg calabriai kecskepásztor, aki a templom porával gyógyítja tüdőbaját; a születésétől kamerával kísért, elárvultan bolyongó kecskegida; a kivágott fa, amely előbb rituális látványossággá, majd szénné válik – ugyanannak a folyamatnak a részei, nincs különbség köztük.
A rendező (és természetesen az operatőr) egyik legfőbb erénye, hogy képes arcot adni az ember-alattinak, személyiséget a kecskének és a fának: dokumentarista stílusa, az ismeretterjesztő filmeket idéző képi világa mesterien megrendezett filmes bravúrokat, vizuális gegeket „fed el” (a körmenet-jelenet a kutyával, a kecskék közelképekben való bemutatása vagy amikor a feldarabolt fa szemszögéből látjuk a szénégetők ténykedését), és nem mentes némi groteszk – helyenként szinte buñuelien bizarr – humortól sem. A falusi templom porától a kéményen kiáramló füstig – ezek vagyunk, isa. Halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen: a vizualitás eszközeivel aligha mondhatta volna ezt el bárki szebben.
Le Quattro Volte, olasz-svájci-német film, 88 perc, 2010. Rendezte: Michelangelo Frammartino.
