Bevallom, tegnapig kicsit furcsállottam a Parsifal-előjáték népszerűségét. Miért kedvelik manapság ezt a kissé vontatott, elkülönülő zenei szakaszokra tagolódó, alig-alig összeálló lassú zenét? Az operai kibontatást is erőltetettnek éreztem és érzem még most is. A Parsifalt a Wagner-i életmű megkoronázásának tartják. Számomra a Trisztán az igazi csúcsa az életműnek, a legkevésbé Isten-kereső Wagner-mű. Valójában a teljes életmű az istenhit köré fonódik. Lohengrin, Parsifal fia isteni küldött, égből alászálló megmentő. A Lohengrin-előjáték erre a gondolatra épül. A magas fekvésű vonósakkordok a messzi magasságból érnek a földi valóságba, és a rövid tétel végén ismét a messziségbe emelkednek. A Parsifal-előjáték a mélységből felszálló Isten-hívó fohászra épül: Istenhez menekül a lélek. Eszembe villan, hogy még az olyan műve Wagnernek, mint az Eine Faust-ouverture, istenhitre utaló mottót tartalmaz szóban, hangzásban egyaránt: „Isten, ki lelkemben lakik, / Meg tudja bensőmet ragadni, / Minden erőmön ő uralkodik, / S kifelé nem tud mégse hatni, / És így a lét gyűlölt teher nekem, / Már csak halni kívánok, élni nem.” (Goethe: Faust)
Így tűnődök magamban, miközben a tévéadásban ismét felcsendül a Parsifal-előjáték zenéje. A partitúra után nyúlok, hátha így végre be tudok hatolni e zene népszerűségének titkába. És a csoda megtörtént, a (sznobista) népszerűség ködéből végre felsejlett előttem a mű igazi értelme: MEGTISZTÍTJA A LELKET. Az előadás miatt következett be ez a csoda. Minden hang maga a megtestesült szépség, nemesség, belső átélés kristályhangján szólt hozzám. Ez nem is az a mű, amelyet szörnyű, torz korábbi előadásokból ismerek – döbbent belém a felfedezés öröme, HITE. Ettől a pillanattól kezdve már bennem egy Parsifal-HÁTTÉRHIT. Megszületett bennem a Parsifal-kereső vágy.
Az igazi népszerűség mögött az ember örök zenekereső vágya áll, ez élteti a világ legkülönbözőbb zenéit, stílustól, kortól függetlenül.
A dolgok mágnesként vonzzák egymást. Alig ért véget a Parsifal-előjáték zenéje, egy másik adón a Lohengrin elbeszélés csendül fel. Szokványos tenorhang közvetíti Wagner zenei hitvallását. A hallgatóság lelkesen tapsol, a bravókórus (az elmaradhatatlan hangversenykellék) harsányan üvöltöz, hálistennek füttyszó nélkül (ilyesmi nagyon nem illenék Wagner átszellemült Lohengrin-zenéjéhez). Utána felhangzik Puccini Toscajából a harmadik felvonás tenoráriája. A bevezető halk hangok alatt hirtelen tapsorkán hullámzik végig a termen: a közönség felismerte, hogy kedvenc gyönyörűsége következik, és örömét, meglepetését így fejezte ki. Ilyesmi gyakori a jazz-koncerteken, de komolyzenei hangversenyen én most hallottam-láttam ilyent. Gondolkodom: mi is az ilyen zenék népszerűségének a titka? Talán így fogalmazhatnám meg: az alkotó szeresse azt, amit a közönsége szeret. Vagy költőiebben szólva: szeresd azt, amit az szeret, akit szeretsz.
Az örök kérdés: szolgálni vagy kiszolgálni az embereket.
A művészt mindig is megkísérti a népszerűség vágya. Jóleső érzés, ha szeretik azt, amit csinál. Az előadóművész nem is tud meglenni nélküle. Az alkotóművész néhanapján még nélkülözheti a népszerűségét. Áldozatot hoz? Azért, hogy egy új értékkel, új szeretnivalóval ismertesse meg az embereket? De csak ideig-óráig merészkedhet távolra a népszerűségtől, az elismertségtől. Nagyon szüksége van a népszerűség háttér-hitére. A könnyebb fajsúlyú zenék ezt egy pillanatig sem nélkülözhetik: ebből élnek. Az értékes könnyűzene jelzőt éppen olyan zenékre használjuk, amelyek gyönyörködtetnek anélkül, hogy kiszolgálnák a közönség ilyen vagy olyan napi ízlését, a különböző pillanatnyi divatok parancsait. Ha ezekre hagyatkoznánk, akkor a „legjelentősebb” Beethoven-mű a Für Elise lenne, ami önmagában remekmű, de messze esik az utolsó vonósnégyesek csodás szellemi-zenei világától. Manapság a lemezgyárak ontják a nagy zeneszerzők népszerű műveit csokorba kötő lemezeiket. A kereskedelem kiszolgálni akarja vásárlóit, de akaratlanul is a komolyzene HITHÁTTERÉT erősíti.
