– Kedves tanár úr, téged nagyon sokan ismernek, és nem pusztán azok, akik az esztétika vagy a zene iránt érdeklődnek. Egyetemi tanárként, a kolozsvári Gheorghe Dima Konzervatóriumon, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen vagy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen nagyon sok kollégával, hallgatóval dolgoztál együtt. Kezdetben beszélj, kérlek, a pályakezdésedről.
– Mint minden pálya, a választással és az objektív körülményekkel kezdődik. Én világéletemben kémikus szerettem volna lenni, ma is vonzódom a kémia és a legújabb kémiai kutatások iránt, de az objektív tényezők azt hozták, hogy Kézdivásárhelyen, ahol nevelkedtem éppen akkoron, csak mezőgazdasági és erdészeti iskola volt. Engem beírattak a mezőgazdasági iskolába, és ez eldöntötte a sorsomat, mert az akkori törvények szerint a mezőgazdasági vonalon tanulhattam tovább. Nem mondhatom azt, hogy bánom, mert azt a sok tudományos ismeretet, amit kaptam az akkori tanáraimtól, később pedig az első és második évfolyamon az agronómián, mai napig is fel tudom használni. Hartmann beszél arról, hogy van szisztematikus gondolkodás (Systemdenken) és problémafelvető gondolkodás (Problemdenken) – nos, a szisztematikus gondolkodási módot ezek a tudományok biztosították számomra. Kolozsváron a két év után átkerültem a zenekonzervatóriumba, ahol karvezetés szakot végeztem el. Kitartóan érdeklődtem az összes művészet iránt, hiszen az öcsém festőművésznek készült, a húgom pedig zongoraművésznő volt, a családban a wagneri Gesamtkunstwerk hangulata uralkodott. Ez az érdeklődés vitt az esztétika felé, akkori professzorom, Földes László kijelentette: „hát belőled esztétát kell csináljunk”. Ez úgy történt, hogy el kellett mennem valahová, ahol esztétikából lehetett doktorálni. Kértem Lipcsét, és kaptam Moszkvát. Később megtudtam, hogy a sors helyettem jól döntött, mert Lipcsében kockafejű proletkultos professzorok voltak, és ezektől megszabadultam. Moszkvában a professzorom megkérdezte tőlem: „A kolléga úr politikái karriert akar csinálni vagy szakmát?” Azt válaszoltam, hogy szakmát szeretnék, mire közölte, hogy ez esetben jó helyen járok, mert ő mensevik. Olyan politikát, művészetet és kultúrát terjesztett, amit a bolsevikek nem vettek komolyan és nem fogadtak szeretettel. V. F. Aszmusz svéd származású professzoromtól tanultam meg a kantiánus gondolkodást, az orosz filozófiában mai napig őt tekinthetjük második Cassirernek, kiváló kantiánus volt. Végül is az, ami elvezetett a mai tevékenységem felé: egyfelől a zene és a művészetek határtalan szeretete, másfelől a nagy érdeklődés a tudományok és a tudományokon túl a filozófia felé.
– V. F. Aszmusz volt a doktori tézised irányítója?
– Igen. A tézisem címe: Zene és affektivitás. Aszmusz professzornak tetszett az „affektivitás” szó, mivel az oroszban nem létezett. Most már létezik, mert bevezették, horribile dictu az én kötetem alapján (utólag rám hivatkoznak: Angi bevezette az „affektivnoszty” terminust, amely, tudvalevőleg, potenciális érzelmet jelent). Ha már a moszkvai évekről regélek, néhány szót a tanszékvezető M. F. Ovszjanyikov professzorról. Csodálatos ember volt ő is. A második világháború vége felé egy vodkával átpihent estét azzal a kemény mondattal zárta, hogy Hegel két fejjel magasabb volt Sztálinnál. Reggel mehetett a frontra, az első vonalba. Szegény, pacifikus ember lévén, egyetlen fegyvere a napi egy liter vodka volt, amit reggel megivott, és utána senki semmire sem tudott vele menni. Otthon aztán keserves elvonókúrában részesült. Tőle tanultam el hegelianizmusát. Aszmusz és Ovszjanyikov jóbarátok voltak, de hihetetlenül tudtak vitatkozni, mert Kant az egy, Hegel pedig kettő. Én ott ültem középen és hallgattam őket. Aszmusz már a legelején mondta nekem: van egy Platón-kurzusom, arra elvárom (oroszul ez kemény meghívást jelent), és van egy általános filozófiai kurzusom, Bevezetés a marxizmus-leninizmusba címmel, erről pedig kitiltom.
– Úgy látom, hogy azok a gondolatok, amelyek az esztétika kurzusodban megjelennek, őrzik ennek a két forrásnak a nyomait. Kant és Hegel egyenlő súllyal szerepel az esztétikai rendszeredben.
– Így van. Mikes Kelemen szavaival: annyira szerettem Rodostót (azaz Kantot), hogy nem tudom felejteni Zágont (mármint Hegelt). Hegel a nagy kibékítő, Kant pedig a nagy problémafelvető.
– Mikorra tehető ez a periódus, amit Moszkvában töltöttél?
– 1963 és 1965 között voltam Moszk-vában. Termékeny évek voltak, hiszen Moszkva egy világváros. Az összes nagyobb koncerten ott lehettem, nagyon sok művészt ismertem meg. Egyebek között Ruha Pista és Weiss Frédi is ellátogattak Moszkvába egy előadói estre. Nagyon szép volt a koncert. Szünetben megjelenik egy elegáns, disztingvált hölgy: Madame Prokofjev, a zeneszerző második felesége, és megkérdezte, beszélhet-e a művész úrral? Ruha Pista odavolt az örömtől. Madame Prokofjev azért jött, hogy a gratulációk mellett tudomására hozza, hogy a kotta, amit férje zenéjéből játszottak, egy sajtóhibát tartalmaz, és ha megengedik, akkor ő kijavítaná. Az én golyóstollammal javította ki. Máig őrzöm ezt a golyóstollat, és Prokofjeva mosolygós kijelentését: most már két művész lesz, Jascha Heifetz és Ruha István, akik helyesen játsszák azt, ami itt a kottában van.
– 1965 után visszakerültél Kolozsvárra.
– Visszakerültem ugyanabba az intézetbe, ahonnan elindultam, a zenekonzervatóriumba, és tovább adtam elő esztétikát. Az első években visszarettentek a srácok, mert annyi év után kavart voltam nyelvileg, és bizonyára sok olyan terminus technicust használtam, amit nem nagyon értettek. Majd lassan letisztultak a dolgok, és elég érthetővé vált, amit mondani akartam a színes néptömegeknek. Azóta oktatom az esztétikát és melléktudományait: a retorikát, a modern művészetelméletet, a zeneesztétikát, a hermeneutikát.
– Néhány éve jelent meg a kétkötetes Zeneesztétikai előadások című könyved, amelyben egy esztétikai rendszert építesz fel. Nem tudom, hogy ezzel egyedül állsz vagy sem a szakmában, az viszont biztos, hogy nagyon ritka az a szemlélet, amely rendszerként igyekszik manapság elgondolni az esztétikát. Ennek a rendszernek a fő gondolatai idővel kristályosodtak ki, vagy már megvoltak, amikor viszszatértél Moszkvából?
– Ami a kategóriák rendszerezését illeti, a fő értékkategóriák – szép, rút, fenséges, alantas, tragikus, komikus – már megvoltak. Ezeket fejlesztettem ki a tanítási évek során, és alakítottam át tartósabb rendszerré. Rájöttem arra, hogy a szép vegytiszta állapotban sehol sem található meg, különösen a művészetekben nem, és akkor kidolgoztam az úgynevezett kategória közti formák mellékrendszerét, amit beillesztettem a tulajdonképpeni nagy rendszerbe. Ez volt az egyik hozzájárulás a tézisben már megjelent gondolatokhoz. Egy másik pedig annak a felismerésnek a hangsúlyozása, hogy nincs egyetlen olyan műalkotás sem, amelynek az értékeit tisztán esztétikai szűrővel le lehetne mérni, mert ott sok más érték is – közvetlenül vagy közvetve – eleve jelen van. Ha másképp nem, akkor az értelmezés, a megértés során. Így aztán előkerültek nemcsak a mellékkategóriák, a kategóriák közötti formák, hanem az interferenciális formák, a kategória-metszetek. Összevetettem például az etikai és az esztétikai értékeket. Ezek az összevetések is rendszerben, mégpedig karteziánus rendszerben jelentek meg: egyik tengely átmetszi a másikat, s így négy mező alakul ki. Igen ám, de ez a négy mező megjelenhet minden interkategoriális forma esetében is. Tehát azt mondhatom, például, hogy nem a szép és a rút, nem a jó és a rossz metszik egymást, hanem metszhetik egymást a fenséges és az alantas, a bátor és a gyáva. Így bizony. Az összevetéseket, ha akarod, életed végéig és azon túl is folytathatod, mert szinte kifuthatatlan mezőt népesítenek be. És ugyanígy kerülnek össze a vallásos értékek vagy más értékek metszetei az esztétikai értékekkel. Különösen örültem annak, hogy öntudatlanul beléptem a démonikus kellős közepébe, mert a démonikust az esztétikai és az etikai metszetekben a szép és a rossz metszete hozza létre. Röviden, a démonikus a szép ruhájába öltöztetett rossz. Mennyi vitám volt ezzel kapcsolatban! Vegyük például azt a dallamot, amely révén Don Juan elcsábítja a menyasszony Zerlinát az esküvői menetből, és vinné a palotájába. Rám törtek zeneszerző barátaim: hogy mondhatod azt, hogy ez a dallam nem szép? Én ilyet nem mondtam, pusztán azt mondtam, hogy benne a rossz munkál. Nem tudták felfogni a kettőt – szépet–rosszat – egyszerre. De ne legyen az ő bűnük, mert Beethoven sem értett egyet ezzel. Számára értékellentét – szép–rossz stb. – egybeolvasztása elfogadhatatlan volt. Neheztelt Mozartra is, hiszen egy olyan kiváló zeneszerző, mint Mozart, megírta a Don Giovanni, avagy a Cosi fan tutte operákat. Az egyik kortárs zeneszerzőnk, Ciprian Pop legújabb művének címe viszont a Demonikon, és ez nem véletlen, mert hosszasan elbeszélgettünk ennek a kategóriának a jelentéstartalmáról annak idején, az esztétika szemináriumokon. Visszatérve a Systemdenkenről mondottakra. A démonikus is az emlegetett kategóriarendszer szerves része. Mint minden koherens rendszer, ez is „ki van kódolva” végig, és minden a helyén van. Ez jót is, rosszat is eredményezhet. Attól függ. Rossz például, ha akárhol belematatsz, mert az az egész rendszert kinyírja. Egyik kedves tanítványom újított a rendszeren, pedig mondtam neki, hogy ne tegye. Most így megújítva adja elő, ám szerintem nyikorognak a kerekei. Viszont jó az, ha a rendszert olyan problémák felvetésén alkalmazod, amelyeket általa meg is tudsz oldani. Például a művek elemzése során a rendszerbe foglalt értékkategóriák segíthetnek az esztétikai üzenetek kiolvasásában. Műelemzéseim során jöttem rá arra, hogy mennyire fontos az értékkategóriák művelése és szorgalmazása. Mert értékeink veszélyben forognak. Nemrégiben egy nagyváradi kerekasztal-beszélgetés meghívottja voltam, ahol a művészetek helyzetéről volt szó, és ott akadt, aki megfogalmazta, hogy a befogadó különbözik a fogyasztótól, és manapság a fogyasztóról kell beszélnünk, mert a befogadói magatartás ma már nagyon avítt. Tehát már nem befogadjuk azt, ami a sajátunk és a miénk, hanem ha éppen éhesek vagyunk rá, fogyasztjuk, elfogyasztjuk és kész. Nagyon nagy különbség. Tehát bajban vagyunk az értékeinkkel, és meg kellene védenünk. Rá kellene jönnünk arra, hogy ha az érték ma egy másik arcával mosolyog felénk, akkor ne grimasszal válaszoljunk, hanem egy új jelentés felfogásával. Mai napon például itt [szerk. megj.: az interjú az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetemen és Diáktáborban készült] azt akarom bemutatni, hogyan válhatott a felejthetetlen, Bach 24 órán át elnevezésű lipcsei koncerten az É-dúr szóló hegedűre írott partitájából a Prelúdium főtémája tömegélménnyé, Bobby McFerrin tolmácsolásában. Ha ez a játékosan kedves rögtönzés a komolykodók számára visszatetsző lenne, akkor idézzék fel ugyanonnan, ugyanakkorról azt a Bobby McFerrint, aki az esőben-éjszakában esernyővel vagy anélkül elszántan kitartó közönségével együtt Bach-Gounod Ave Mariáját szólaltatja meg. A képernyőn százak és százak arcáról sugárzó közös éneklés-imádkozás áhítatos élményét a komolykodók bizonyára már enyhébben marasztalnák el. Sok arca van ám a művészetnek, és ezt a sok-sok arcot meg kell ismerni és nem szabad elfelejteni. Olyan ez, mint egy nagy, tehetséges színész ezer arca, amelyekről soha sem tudod, melyik az igazi, mert mindegyik valódi.
– Az utóbbi gondolatokból is következik, hogy egy klasszikus formátumú gondolkodó vagy. Ugyanakkor előadásaidból kiderül, milyen lankadatlanul figyeled a kísérleti zenét.
– Megmondom neked, miként van ez. Három szempontból nézhetjük ezt a kérdést. Ami a vallásos érzületemet illeti, az én bérmanevem Péter, tehát én vagyok a kőszikla, ezen nem tudok (és nem is akarok) változtatni semmit. Ami a filozófiát illeti, ott általában kételkedem: amint Hegelben inkább benne vagyok, rögtön eszembe jut Kant, és fordítva. És korról korra így van ez. Harmadik a művészetek területe: a radikális, nonkonformista művészet híve vagyok. Most tartok is attól, hogy ki fogok kapni, mert a legutóbbi, Kolozsváron megtartott modern művészeti fesztiválról egyebek között azt írtam, hogy megszelídítették a modern művészetet. Ugyanis számomra úgy tűnt, hogy a kísérletezés versus alkotás viszony erőirányát inkább a már befogadott, elfogadott műalkotások felé fordították, és mintha őrizkedtek volna a kísérleti stádiumtól. Vagy talán, kérdezem most utólag, kifogytunk volna belőlük?
Van egy nagyon erős vallási kiindulópontom, amit nem adok fel, van egy nagy kételkedő filozófiai magatartásom, és ennek a kettőnek a jegyében vonzódom rendkívüli módon a modern zenéhez. Képzeld el, amikor a Nomád énekek premierjén Cornel Ţăranu, a mű szerzője azt nyilatkozta a részben cigány szövegre komponált alkotásával kapcsolatosan, hogy úgy érzi, ez a mű ő maga. Amikor valaki eljut odáig, hogy egy egész erdélyi medence művészetét, beleértve a cigányságét is, a magáévá tudja tenni, hát akkor ezt ne szeressed, ezt ne fogadd el? Ennél csodálatosabb nincsen. Szegő Péter volt, aki lefordította a Nomád énekek szövegét a budapesti előadásra. Volt benne cigány szöveg, az egyik fele pikáns, a másik erotikus, a többi szűzi. Ezt a szöveget műsorfüzetben bemutatták, ám féltek attól, hogy az énekek román és nomád szövegei alapján nem fogják jól érteni a mű zenéjét sem. És akkor balettet készítettek hozzá. Az előadás óriási élmény volt a budapesti közönségnek. Radikálisan modern zenét is be lehet úgy mutatni, ha ügyes vagy, ha gondosan készíted elő, hogy a közönség ne csak fogyaszsza, hanem magáévá is tegye.
– Hosszú és gazdag karriered alatt sikeresen ötvözted a nevelői hivatást a tudományos kutatással. Melyiket érezted elsődlegesnek?
– Valóban, már két hetes is elmúltam [szerk. megj.: Angi István 77 éves múlt]. Mindig eszembe jutnak Németh Lászlónak és az öreg Németh Lászlónak, az édesapjának a beszélgetései. A fia meglebegtette két-három kötetét – A minőség forradalma stb. – és azt mondta: „látod, apám, én az egész magyarságnak szólok, mit szólsz te ehhez?” Apja tanító volt: „én csak azt, édes fiam, hogy immáron 45 esztendeje tanítok, gondold csak el, hogy minden évben kieresztettem egy-egy generációt. Ezek mind, mind továbbadták azt, amit tanítójuktól tanultak el, akik pedig tovább kapták, maguk is még tovább adták. Számold ki, hogy hányan voltak, és készíts egy statisztikát arról, hogy hányan olvasták el A minőség forradalmát.” Valóban, ahhoz, hogy mások számára is hatékonyan lehetővé tedd azt, amit nagyon fontosnak gondolsz, azt időnként legalább tanítgatni is kell. Művészeti kritikában vagy elméletben egyaránt. Dante megírta XII. Episztoláját magyarázatként az Isteni színjáték allegóriáira. Umberto Eco regényt írt szemiotikai traktátusának művészi igazolásául. Azt hiszem, másképpen magam sem tudom megoldani. Tanítok és tanítva matatok tovább a szövegeim felett. Mostanában például ódzkodnak a zenetudomány területén ettől a kifejezéstől, hogy „posztromantika”. Viszont Liszt utolsó műveit csak így lehet magyarázni. Több cikket is írtam erről, másrészt a srácokkal, tanítványaimmal is ismertettem a kifejezést.
– A könyveid közül melyik az, ami leginkább a szívedhez nőtt?
– Mindig a legutolsót szereti az ember a legjobban. Nagyon kedvelem A zenei szépség modelljeit; a másik, ami beletartozik a tulajdonképpeni ars poeticámba, Az értéktől a jelentésig. Változnak az idők, a körülmények, de ebben a változásban az érték mégis érték marad. Valahogy úgy, ahogy Wass Albert mondja: a kő marad.
– Nagyon sok helyen tanítottál.
– Először Moszkvában tanítottam, ott rögtön ki kellett próbálni a nyelvi ismereteimet. Egyesek Moszkvában nem tudták felfogni, hogy az orosz nyelven kívül is lehet filozófiát tanítani. Utána főleg magyarul tanítottam, majd románul is – különösen azóta, hogy csak románul lehet tanítani a zeneakadémián. A magyar csoportokat tanítottam a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, filozófián, filológián és a hitoktatói fakultáson. És grosso módon a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, ahol ott voltam a kezdetektől, mindig is nagy szeretettel végeztem az ottani feladataimat, és a gyerekek is szerették az esztétikát. Most pedig ott vannak a tanítványaim, Fodor Attila, Csákány Csilla – hogy csak a legfiatalabbakat emlegessem.
– Most éppen min dolgozol?
– Illetve min nem dolgozok, mert ezek az apró munkák mindig elveszik az ember idejét. A zenei iróniáról szóló munkámat és a képzőművészet szimbólumrendszerének feltárását elsősorban a Partiumi Keresztény Egyetem tudományos kollektívájának köszönhetően nagy szeretettel végeztem. De ott van a zsoltárok témaköre, amit nagyon szeretnék már befejezni, és soha nincs időm rá. Ebben azt szeretném kifejteni, hogy a magyarság számára a zsoltárok jelentették azt, amit Luther úgy fogalmazott annak idején, hogy erős várunk nekünk az Isten. Erős várunk nekünk a zsoltár, mert a zsoltárok segítségével jött létre az egész magyar zeneművészet. Csodálatosak azok a zsoltárok, amiket a gregoriánból vettünk át, aztán amit a genfi zsoltárokból vettünk vissza. A bennük rejtőzködő kincsek védik a mi latin és a mi magyar magyarságunkat, mégpedig minden időkben. A másik témám az erdélyi esztétika története, ahol megint felvetődik a rendszer kérdése, Böhm Károlytól napjainkig.
– Sok erőt kívánok ehhez a munkához is!
– Mondjuk inkább azt, hogy kérjük a Fennvalót, hagyja, hogy én még maradjak lentvalónak, és a többit én majd hozzákombinálom.
