Amikor a tavaly megjelent Mandics György fenti című, a magyar rovásírás kérdéskörét összefoglaló (áttekintő) művének I. kötete, annyira megilletődtem a benne felvonultatott hatalmas adatmenynyiségtől, hogy érdeklődő laikusként még bár egy kis laza figyelemfelhívásra sem mertem vállalkozni. Most azonban a II. kötet megjelenése után, gondolom, nem fog törleszkedésnek tűnni, ha mindenekelőtt lelkesen megtapsolom két szócikkét: Tordos és Tatárlaka, majd egy-két aprócska észrevételt fűzök olyan kérdésekhez, amelyek különösebben elmélyült szakmai ismereteket nem igényelnek.
E két szócikknek – rovásírásos vonatkozásaitól függetlenül – az a mindenekfelett való érdeme, hogy tartozkódás nélkül kimondja, Torma Zsófia (1831–1899) erdélyi régésztudós munkásságának több mint évszázados lekicsinylése, sőt elhallgatása nem annyira szakmai véleménykülönbségeken múlott, és nem annyira nemzetközi síkon ment végbe, mint inkább a budapesti „kollégáknak”, mindenekelőtt Hampel Józsefnek és munkatársi körének az irigységén és rosszindulatán. (Hozzátehetjük: ez beilleszkedett abba az általános viszonyulásba, ahogy az „akadémiai” történetírás és régészet 150 éven át támadta az erdélyi tudományosságot, Munkácsy Bernát, Zolnay Gyula, Komoróczy Géza, Szűcs Jenő „és mások” által, és olyan személyiségeket sem kímélt, mint Jakab Elek, Kolozsvár történetírója, de egyáltalán: Kőrösi Csomától, Bálint Gáboron, Varga Zsigmondon és Márky Sándoron át Krenner Miklósig és Szabédi Lászlóig lekicsinyeltek mindenkit, hogy mást ne is említsünk...)
1972-ben megjelent a Kriterion kiadásában egy kis Téka kötet: Torma Zsófia levelesládája, Gyulai Pál válogatásában, kitűnő előszóval és jegyzetekkel. Ennek ellenére egyes pesti „állami sarlatánok”, mint például Komoróczy Géza, képesek voltak azzal vádolni, „a kolozsváriakat”, hogy Amerikából „imperialista sugallatra” foglalkoznak Torma Zsófiával, holott itt hevert az egész hagyatéka! Amelynek értékesítéséhez „a pestiek” nem voltak hajlandók segítséget nyújtani...
A másik, a Tatárlaka címszó Vlassa Nicolae felfedezését, annak sorsát és a körötte felcsapott vitákat tárgyalja, s ami ezen belül a legfontosabb, félresepri a Vlassa elleni alattomos vádaskodásokat. E helyen viszont nem foglalkozik áttekintő módon Vlassa eredményeinek sok dilettáns, naiv kifutásaival; ezt részint az egyes szerzők címszavánál ejti meg, külön-külön. Annak idején, Selyemsárhajó című kötetemben én is közöltem 1979-ben egy bő szemelvényt, minősítések nélkül (érzékeltetendő, hogy másutt jobban elvetették a sulykot, mint a mi délibábosaink) Perlov és Kifisin szovjet szerzők „rájátszásaiból”. Ezt annál is inkább megtettem, mert maga Vlassa is magánbeszélgetéseink során sokszor hol tréfásan, hol bosszankodva emlegette, hogy nem egyszer olyanok tűzik zászlójukra a felfedezéseit, akik jóformán hozzá se szagolnak a kérdésekhez. Többek közt elemezgette egy kedves magánkutató közös ismerősünk megfejtési kísérletét a phaistoszi korong feliratáról, mint elrettentő példáját annak, amit annyi mai „kutató” művel: nem azt keresi egy leletben, ami benne lehet, hanem amit megpróbál bele vetíteni, érzelmi vagy ideológiai alapon.
*
Kínálkozik itt egy javaslat: ha már az aradi Irodalmi Jelen Kiadó vállalta a Mandics-kötetek nehéz feladatokat és terheket hozó megjelentetését, miért ne adhatná ki újra Gyulai Pál kis kötetét? Hozzácsatolva a valamivel később a Korunkban közölt Schlieman-leveleket a Tordos és a Tatárlaka címszók szövegét a II. kötetből (természetesen kevesebb illusztrációval). Néhány szemelvénnyel Vlassától? Tömegkiadásban? És, természetesen, az Erdélyi Múzeum-Egyesület támogatásával?
Mandics György egy emigráns református papnak, Kún Gézának Németor-szágban, illetve az Egyesült Államokban megjelent tanulmányát bírálja. (Írásos emlékek Erdélyben Kr.e. 2800-ból) Sajnos kissé túlhajszolt módon: „Mi viszont a legkisebb kockázat nélkül felismerhetjük e korai opusban a későbbi elhíresült megfejtések eddig sohasem idézett ősforrását. Hiszen ez az első „etruszk”, az első „rovásírásos”, az első „magyar”, az első „ősfolytonos” (Árpád csak hazajött magyarjaihoz, ez a bizonyíték), az első „szarvasmarhás” megoldás és az első, amely asztrológiai-csillagászati szimbólumokat lát a megoldásban. Nyilván sokan szeretnének az elsőség nimbuszában villogni, de a tudománytörténész feladata, hogy még a nyilvánvaló butaságok esetében is helyreállítsa az objektív valót s a lopott ötletek családfáját.
Sajnos azonban „az objektív való” az, hogy a legeslegkockázatosabb dolog az elsőség megállapítása a tudomány- és az áltudomány-történetben! Noha néhai kedves, szelíd lelkű költőnk, Horváth Imre nagyon erősködött, hogy az elsők dicsősége örök. Kezdve ezen az „etruszk-izén”, köztudomású, hogy annak Jules Martha francia tudós volt a kezdeményezője, majdnem 60 évvel Kún Géza előtt! És ha nem is ennyire köztudomású, már én is közöltem alig pár éve egy jegyzetet arról, hogy ennek hatására írta le azt a „magyar izét” nem sokkal az első nagy háború előtt Cholnoky Jenő, hogy Árpádék „csak hazatértek!”. Márpedig ez a Cholnoky nem azonos humorista névrokonával, hanem ízig-vérig egyetemi tanár volt, aki az ázsiai sztyeppeken is kutatott, az ottani civilizációk mozgástörvényeit tisztázandó.
Ismervén azonban az effajta kérdésekkel foglalkozókat, meg vagyok győződve, hogy meglátás terén Cholnokynak is voltak elődei. Mindenkinek voltak! Példák: fentebb Tatárlaka kapcsán szóbajött Perlov és Kifisin vitája a szláv népeknek a Krisztus előtti XX. évezredig (!) visszanyúló ősiségéről. Ma leginkább az a nézet terjed, hogy a szlávság (és a törökség) alig kétezer éve kezdett kialakulni??? Nos, az a bizonyos h nélküli Horvát István, „a magyar nacionalista történetírás mitológiai szörnye”, aki a rágalmazó katedratudomány szerint „az egész világot magyarrá akarta tenni” és már „az ókorban is, fel egészen az Édenkertig csak magyarokat látott”, a szlávok őseit is kimutatja már a trójai háború színterein is! Sőt, amikor senki még, a római Pannoniában is vél szláv emlékeket feltalálni, és sem a Bárczi Gézák és Szabó Attilák, sem a Jenicsek bácsik nem ünneplik ezért!
Latin–magyar nyelvhasonlítás nemcsak Szabédi Lászlónak és Berzsenyi Dánielnek jutott eszébe: Mátyás király egyik olasz humanistája elmélkedik már azon, milyen érdekes: azt, hogy kit keresel, magyarul ugyanúgy kérdik, mint latinul: quid queres? (kit keres-sz?). Egy másik olasz a székelyek szicíliai eredetéről értekezik ugyanakkor. A magyar nyelv dolgában, a Katedra szóhasználatával élve az első ismert hőzöngő ámokfutó: Dante Alighieri olasz költő, ő ugyanis az európai nyelveket aszerint csoportosította, hogy mi az „igen” szavuk. Így került nála a magyar egy kalap alá a némettel és az angollal, mert a yes és ja szavakat a magyar jó-val azonosította. (Nem is rossz ötlet, kár, hogy Magyar Adorjánnak nem jutott eszébe!) Hogy Dante némi tájékozottsággal bírt magyar ügyekről, arra jellemző, hogy az Isteni Színjátékban óvja őket az idegen befolyástól!
A bukaresti származású francia tudós, Halévy a szumír nyelvet mesterségesen alkotott, „műnyelvnek” nevezte. Ugyanezt írta 1834-ben, csak a magyar nyelvről Bizonyi Károly. Jusson eszünkbe, hogy a svájci állítólagos hun népmaradványokról már jó százhetven éve értekezett Toldy Ferenc, őelőtte meg 1693-ban Otrokócsi Fóris Ferenc említi, hogy a svájci Uri kanton lakosságánál többek közt hun ősök is feltalálhatók, amint ezt egy bizonyos Hofmanus már akkor megírta Universalis Lexiconjában...
Már 1912 óta többször is ír az etruszkok magyarországi előfordulásáról az a Cserép József, aki roppant kiterjedésű és mélységű ókor-filológiai erudíciójával a legfantasztikusabb magyar őstörténetet vázolta fel, 12 ezer évre és a Csendes-óceán keleti medencéjére visszamenőleg; amiért egyetemi tanári állásától is megfosztották; ez azonban most nem lényeges, csak az; hogy: a cheták nyomására, a trójai háború körüli korszakokban az a kisázsiai nép, amelyet az egyiptomi írások turucha vagy turcha, a görög írók tyrrhának, a latinok pedig Tusci, Etrusci, Hetrusci néven ismertek, kivergődött Itáliába. Ám egy részük még a cheta uralom előtt kelt át Európába: Erdélybe, a Maros és Szamos vidékeire; ők voltak az aga-thyrsok „független tursok” ... „Árpádék bejövetelekor (Mén) Marót fejedelem népe voltak az agathyrsok. A torockóiak, kiknek városa a Trauszko hegy alján a trauszok, agaturszok nevét őrzi, még ma is birgejnek hívják a sírt: s szumír és etruszk vru-gal annyi, mint „holt lakás”, katakomba.”
A XX. század elején nemcsak a természettudományban jelentkeztek az addigi képzeteket, fogalmakat félrehárító tanítások, de a történetírásban, társadalomtudományban, régészetben, antropológiában is. A természettudományok forradalmai eljutottak már a konszolidáció állapotába, ám az utóbbiak ellen mai napig keményen harcolnak a hagyományos felfogások, ők maguk pedig a vadhajtások túlburjánzása miatt nem mindig tudják magukat komolyan vétetni. Nemcsak magyar vonatkozásban! A Cserép Józseféhez hasonló merészségű meglátások úgyszólván mindenütt felbukkannak Európában!
Mandics, nagyon helyesen, a román rovásírás-kutatókkal vagy éppenséggel rajongókkal is foglalkozik. Azonban nem ártott volna, ha elemzi azt a hatást, amit a román „délibábosok” nézetei gyakorolhattak esetenként rájuk. Például ugyancsak nem sokkal az első világháború előtt jelent meg Nicolae Densuşianunak – nem tévesztendő össze Ovidiu D-vel – a műve, a Dacia Preistorică. Szerinte is az európai művelődés bölcsője a Kárpát-medence, mint például Magyar Adorjánnál; csakhogy ő a románság közvetlen elődjeinek tekintett pelaszgokban látja a „kulturhéroszok” nemzetét. Ennek az ősromán kultúrmítosznak a szakrális területe Bihar, amelyet erős kapcsolatok fűznek az indiai Biharhoz. Elméletének meglehetősen misztikus színezete is van. A román történetírás korabeli tekintélyei, pl. Xenopol, Pârvan, erős kritikával fogadták, de a rendszerváltás óta legalább öt-hat könyvkiadónál jelent meg a Dacia Preistorică méltató apparátussal. Tehát nemcsak magyar, hanem román vonatkozásban is (akárcsak az árja vagy kelta szupremációk elméleteinek), hátterén jelentkezik olykor a rovásírás iránt felcsapó érdeklődés.
Az viszont érthető, ha Mandics György elég fegyelmezetten tartózkodik az ideológiai-politikai alapozású kritikai állásfoglalások örvényeinek veszélyeitől.
*
Amióta megtudtam, hogy egy híres rovásfelirat egy kis székely falucska templomajtaja fölött, Altheim, a világhírű turkológus szerint valamilyen török nyelvjárásban azt teszi, hogy Két eb nyakló nélkül szalad, Andrási Kurta János szobrász és néprajzos szerint meg: Itt ki él, rabul él sokakkal, és olvastam Gortvainál (1916, Drezda), hogy a rovásírás keletkezésében gyorsírás jellegű, lemondtam róla, hogy egyetlen rovásírásos feliratot is megértsek. Inkább a kérdés írás- és nyelvtörténeti része érdekelt. Ugyanis nyelvünkben az írni, róni mellett még van egy szó e fogalomra: a körmöl. És: köröm-karom, a karomból indogermán szokás szerint kipöckölik az első magánhangzót és lesz: kramrum, gram, grav-graf-... stb. Ez akkor döbbent belém, amikor vagy 45 éve Rigában elolvastam egy könyvesbolt feliratát: Gramatas...(!) Ha majd a Mandics III. is megjelenik, ha addig élek, szeretnék visszatérni Pataky Lászlónak, e kiváló mérnökembernek arra a tételére, hogy a jón ábécé tulajdonképpen a rovásírás kurziválásából ered! Övé volt-e ez a felfedezés, vagy „találta” valahol? Nem tudtam kiszedni belőle, mert akkor már megint a gyerekes Arvisurák foglalkoztatták...
