"Hancúr szülte meg az első hexametert!"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 17. (583.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Versei
Horváth Gizella
A művészi érték „arcai” - Beszélgetés Angi István zeneesztétával, egyetemi professzorral
ZUDOR JÁNOS
Versei
Szőcs István
A RÓVOTT MÚLTUNK folytatása (megjegyzések a Mandics II.-höz)
Sigmond István
Molekulák 11. - A dalia
Borsodi L. László
Versei
Bréda Ferenc
Angyal a Monostoron
VELEMI NÉVTELEN
Versei
POTOZKY LÁSZLÓ
Galambok őre
Kántor Lajos
A harmadik fénykép
Szombati István
Uccu
Simonfy József
Versei
Demeter Zsuzsa
Változatok halálsikolyra és madárhangra 3.
Balázs Imre József
Régi történet
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A boldogságkeresés és hite
Hírek
 
Sigmond István
Molekulák 11. - A dalia
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 17. (583.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

A többszöri csengetésre sem nyitottak ajtót. Ilyenkor egyesek Istenhez fordulnak, mások úgy káromkodnak, hogy a közeli templom harangjai maguktól megkondulnak tiltakozásképpen, a mi emberünk soha senkit nem bántott, ajtókat nem rúgdosott, szüzeket nem bántalmazott, most sem tört rá a pánik, egyszerűen úgy döntött, hogy a földszint ablakait az utcáról veszi kezelésbe, talán még jobb is lesz befelé törni az ablakszemeket, s nem az utca felé, elkerülendő a járdán járók esetleges megsebesítését. Sorba vette hát az ablakokat, s a kezében tartott hatalmas húspotyolószerű alkalmatossággal ügyesen bezúzta őket. Az első emeleten sem nyitottak ajtót, ide már egy igen hosszú létrát kellett beszereznie, ennek a kétemeletes épületnek az előmunkálatait ugyanis aznap délig feltétlenül be akarta fejezni. Noha a mester a nyár végéig irányozta elő az utcában sorakozó házak ablakainak a kicserélését, s még csak április volt, de a mi emberünk szorgalma nem ismert határt. A létra tetején egyensúlyozva igen körülményesnek bizonyult a feladat minőségileg kifogástalan teljesítése, nem tudott megkapaszkodni semmiben, s a szemét is kénytelen volt behunyni egy-egy pillanatra, amikor a húspotyolóval szétroncsolta a soron következő ablakszemet. A második emeleti bejárati ajtón legalább tíz percig csengetett, dörömbölni nem dörömbölt, az alpári megnyilvánulásokat mindig elkerülte, s már-már feladta a hiábavalónak bizonyuló próbálkozást, amikor végre nyikorgást hallott, s egy aprócska öregasszony állt a résnyire megpattintott ajtóban, kezében egy bilinccsel. Jó ember, kérdezte szigorúan, vagy rossz ember? Csókolom a kezét, kicseréljük termopánablakokkal ezeket az ócskaságokat. Jöhet, mondta az öregasszony, de figyelmeztetem! Gondolom, érti, nem?! Természetesen, így a férfi, akkor nekifognék. Csinálja, mondta az öregasszony, ha rendesen viselkedik, kap egy konyakot is. Csakhogy kifele kell törjem, nem baj? Mindenkinek megvan a keresztje, vélte az öregasszony, a fiam rendőr őrmester volt, agyonverte egy bankrabló. Nekem adta ezt a bilincset, akárki jön, tartsam rá, mint egy gépfegyvert. Ha kell, ha nem kell, akkor konyak. Jöhet? Jöhet, mondta a férfi, merthogy az ablakszemeket sorban bezúzta közben. A konyakot vizespohárba töltötte az öregasszony. Anyámasszony katonája? Nem, szabadkozott a férfi. Akkor fenékig! Ittak. Az öregasszony egy-egy kupicával, a rogyadozó férfi a második vizespohárral. A szomszédba is... a szomszédba is... át kellene menni. Itt a kulcs, mondta az öregasszony, külföldön vannak. A szomszédék lakásában nehezebben ment a munka, az utolsó ablakszemnél az öregasszony célzott középre. S hogy a férfi négy deci konyak után teljesen elcsüggedt, az öregasszony elhúzta a szunnyadó testet a fürdőszobáig, s odabilincselte a kaloriferhez. Ritka jó ember, nem kell elengedni. Az ilyen házőrzőnek is megteszi, gondolta. Aztán gondosan bezárta az ajtókat, átment a saját lakásába, megitta a maradékot a konyakosüvegből, s ruhástól az ágyára kucorodott.
Másnap késő délelőtt arra ébredt, hogy lekési a vonatot. Utoljára, talán jó öt évvel azelőtt, a fia temetéséről késett el, de most sikerült időben érkeznie, két hetes ingyenes üdülés várt reá a rendőrszakszervezet jóvoltából, tekintettel a hősi halállal eltávozott rendőr őrmester holtában is tisztelt és elismert érdemeire. Az üdülő öregasszonyok valósággal kivirultak ezen a csodálatos, késő tavaszi, hangulatos nyaralóhelyen. Képzeljék, mondta egy nap a mi öregasszonyunk a reggelizőasztalnál, nagyon furcsát álmodtam az éjszaka. Álmomban csengettek, s egy dalia állt az ajtómban, kezében egy hatalmas húspotyolóval. És, kérdezték. És semmi. Azt furcsállom most is, hogy olyan ismerősnek tűnt. Akkor imádkozzunk, mondta egyikük. Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott, ámen. Reggeli után a mi öregasszonyunmk röhögött. Valószínűleg azon röhögött, hogy röhög. Van ilyen.

2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében