Meghalt a humorista. Váratlanul, meghökkentően. Mint ahogy valamirevaló bohózatban a vicc csattanója, vagy mint tragédiában egy jól elhelyezett drámai poén – olyan hirtelen történt halála.
Nem érte meg az öregkort. Nem nősült meg soha, független, családi gondoktól mentes életet élt. Talán ezért - szerencsés, vidám, gondtalan, boldog embernek ismerték barátai. Valójában csupán okos volt. Már gyermekkorában – hogy ne nevessék ki nagy, elálló fülei, furcsa arcberendezése és egyáltalán, egész komikusan esendő lénye miatt – rájött ösztönösen arra, amit egy igazi, cirkuszi bohóc többnyire tudatosan végez: minden alkalommal, ha csak tehette, saját rovására is bohóckodott. Ezzel elejét vette, hogy mások esetleg gúnyolják. És közben persze nevettetett, és közben persze, ami nem is mellékes, ezzel a nevettetéssel sikere volt.
Ahogy színházi nyelven szokták mondani: „rájátszott” saját esetlenségére. Diákkorában, feleléskor, csupán egyetlen törekvése volt: szórakoztatni, nevettetni az őt mosolygó szájjal és csillogó szemmel figyelő osztálytársakat, vagy talán inkább az osztálytársnőket. Akik minden alakalommal várták a „produkciót”. Ilyenkor volt igazán elemében: dadogott (olcsó, de bevállt komikus-fogás), égbe, illetve iskolaigazgatói fülekbe kiálltó butaságokat mondott, hogy elkápráztassa, megnevettesse hálás hallgatóit. Akik rendszerint zajos tetszésnyilvánítással honorálták a produkciót. Végül, mert a siker érdekében annyi képtelenséget hordott össze, mint ambiciózus színházi rendező egy vígjáték kivitelezésekor, már a szigorú tanár urak is mosolyogtak, amikor felelni hívták.
Boldogan teltek a diákévek – mindig mosolygó arcú, csillogó, váró-biztató tekintetű barátok vették körül. És persze lányok is, akik csodálták. Hiszen nevettetett, a társaság ”lelke” volt. Már akkor érezte – amit felnőtt korában úgy fogalmazhatott volna meg, mint „művészi credót”- ha egyáltalán ez valakit is érdekelt volna -–, hogy életének egyetlen célja és értelme: mások mulattatása.
Hogy ez a sajátos humor, amivel rendelkezett, nem mindig érte el az irodalmi mérce legalsó, vagy mondjuk, a középszintjét - nem számított. Nem vágyott hivatalos, bármiféle „szakmai” elismerésre, megelégedett a baráti körben elért, nem kimondottan minőségi, de annál zajosabb sikerekkel.
Felvételizett az egyetemre - bejutott. Itt azonban nem volt feleltetés, legalábbis olyan formában nem, mint a középiskolában, tehát hálás közönség sem volt, aki előtt kiélhette volna bohóchajlamát, exhibicionizmusát, humorát. Mint magát minőséginek valló színház, amelyik közönség hiányában stúdióelőadásokra fanyalodik, ő is kénytelen volt lemondani a nagyszámú publikumról és szűk társasáságban érvényesíteni szórakoztató-vidámító képességét. Társas összejövetelek, névnapok, születésnapok, egyszóval: ünnepi rendezvények közkedvelt örökös tagjaként ismerkedett meg egy szép arcú, mosolygó lánnyal. Összebarátkoztak, talán még szerették is egymást. Egy kellemesen eltöltött délutáni séta után a széparcú lány belekarolt:
– Szeretlek, mert soha nem unatkozom melletted. Veled átnevetem a fiatalságomat. És ez a boldogság, ugye?
– Igen, ez a boldogság – mondotta meggyőződéssel és örömében háromszor megmozgatta a fülét és többször megcsókolta a széparcú leány szép arcát, amit az nevetve engedett… Amikor pedig hónapokkal később megtudta a széparcú leánytól, hogy férjhez megy egy komoly tekintetű, szorgalmas fiatalemberhez, akkor elbújt a bentlakás vécéjébe és órákig nyüszített fájdalmában a tömény pisi- és ürülékszagban.
Soha nem nősült meg. Minek? – kérdezte barátaitól – amíg van másnak felésége, minek megnősülni? (A barátok, a férjek, a boldog családapák harsányan nevettek.) Egy pohár tejért elvenni egy egész tehenet – minek? Még ha esetleg annak a tehénnek szép is az arca. Minek? (Újabb nevetés).
Minden ismerőse szerette, talán mert soha nem panaszkodott, talán mert ő volt a megtestesült mosolygó gondtalanság. Kellemes ember volt, aki nem terhelte embertársait a maga bajaival, úgymint: magány, villanyszámla, hátfájás, rossz szomszédok és egyebek.
Intenzív társaséletet élt, mint az egyedül élő emberek általában. Egy alkalommal, szombati napon, valaki ismerősének születésnapján, amikor már nagyon emelkedetté vált a hangulat, felállt, és túlbeszélve a zenét és a hangoskodókat, megszólalt:
– Gyerekek, van egy jó viccem….
A vendégek elcsendesedtek:
Van egy jó történetem számotokra – folytatta –, halálra nevetitek majd magatokat. Egyszer egy kanca meg egy csődör – és itt hirtelen megakadt és elterült a földön.
Barátai azt hitték, a hanyattesés is a produkció része – eleinte nevettek, előlegezték a jó vicc várható poénjáért járó elismerést. De aztán döbbenten látták, hogy barátjuk csak fekszik mozdulatlanul és nincs szándékában folytatni azt, amit elkezdett.
A társaság azonnal megbolydult, egyikük mentőkért telefonált. Mire nagysietve megérkezett a mentőorvos, a humorista – ahogy barátai őt nevezték – már nem élt.
– Ez nagyon rossz tréfa volt… Ezt nem vártuk tőle – szólalt meg valaki a nagy-nagy csendben.
Az elhunytnak nem voltak közvetlen, vér szerinti hozzátartozói, akik a temetésről gondoskodtak volna, így ismerősei, barátai közadakozásból vásárolták meg a koporsót, szemfödelet és a többi gyászkelléket. A pap, aki búcsúztatta, nem fogadott el semmit a szertartás levezetéséért.
- Elvégre barátok voltunk, vagy mi - mondotta.
Sokan, nagyon sokan elmentek a temetésre. A gyászolókat – pontosabban a kíváncsiskodni, kárörvendeni összesereglő vegyes gyülekezetet („bezzeg mi még élünk”) – valami megnevezhetetlen előérzet vonzotta a nem túl látványosnak ígérkező eseményre. Előérzetük azt súgta, hogy a humorista temetése nem lesz, nem lehet egy szokványos elhantolás, hiszen élete sem volt mindennapinak mondható. Remélték, bíztak abban, valaminek történnie kell ezen a gyászos délutánon, valami váratlan, netán vidám eseménynek. Mint ahogy a színházi nézőnek jogos elvárása, hogy a bohózat, amin szórakozik – ne végződjön tragikusan még akkor sem, ha az utolsó felvonásban megjelenik váratlanul Halál úr; úgy remélte titokban a nagyérdemű gyászoló gyülekezet azt a bizonyos, bár esetünkben furcsának tűnő „boldog vég”-et.
Kíváncsian, valami furcsa csodába bízóan nézték a ravatal közelébe préselődők a nyitott koporsóban békésen heverő humoristát, aki ismét, bár most nem szándékosan, újra az esemény főszereplőjévé vált.
A nagy tréfamesternek azonban – ahogy néha kedveskedve becézték barátai – ezúttal nagyon komoly volt az arca: feküdt szelíden, bölcsen, állig betakarva a szemfedővel, néma volt és komor, fülei sem mozogtak, ami természetes viselkedés egy halottól, bár nem természetes egy vérbeli nevettetőtől.
Nagyon csendben feküdt a humorista, elannyira, hogy az egyik gyászolója meg is jegyezte:
Gyerekek, ez a fiú minket egész életében bolondított. Nézzétek ezt a komoly, bölcs arcot. Mennyi nyugalom, mennyi megbékélés. Ez az ember végig csak komédiázott, bohóckodott. Nekünk. Értünk. És most búcsúzóul megmutatja az igazi arcát.
– Na, nem – mondta az egyik makacs gyászoló – én nem hiszem, hogy ilyen komoran köszön el tőlünk. Ez a nagy, gyászos némaság nem az ő stílusa. Nevetve fogjuk temetni, meglátjátok. Biztos tartogat még nekünk egy utolsó tréfát.
Néhányan, akik hallották ezt az ide nem illő kijelentést, feddő tekintetet vetettek a beszélőre, de az, egy megmagyarázhatatlan, mindent tudó mosollyal csak nézett maga elé makacsul, mint, mondjuk, egy megszállott mártír a máglyahalál előtt.
De a halott ezúttal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: némán tűrte, hogy a halál szakemberei lezárják a koporsót, némán tűrte, hogy feltegyék a halottasszekérre, feldíszítsék azt koszorúkkal, virágcsokrokkal. Bizony, nem történt semmi meglepő, csupán ami ilyenkor történni szokott: mikor pedig a virágok teljesen ellepték a koporsót, nekilódult annak a bizonyos utolsó útnak a két unott –, halálba, temetésbe belefáradt ló, maguk után húzva a frissen vasalt kerekeken guruló halottasszekeret. A gyászolók pedig szépen, fegyelmezetten felsorakozva követték a csattogó patájú, fényes szőrű állatokat.
Alighogy elindult a menet, váratlanul, talán a megromlott lótakarmány okán, az egyik ló – bocsánat egy ide nem illő kifejezésért – nagyot, hatalmasat szellentett. Iszonyút, fülsértőt dörrentett-szortyantott a lófenék: társa riadtan kapta fel a fejét a temetői csendbe beledurrogó hangra. Majd, talán mert úgy érezte, neki sem illik alulmaradnia, sietve durrantott egy hasonlót, talán valamivel öblösebbet, mint kollégája.
A szomorú arcú halottkísérők közül többen sietve lehajtották a fejüket és összeszorított szájjal lépegettek tovább, mereven nézve az előttük ballagók cipősarkát.
Úgy tűnt, a lovak bélpanaszai váratlanul elmúltak. A beállt nagy csendben csupán a patkók csattogása hallatszott. Valószínű azonban, hogy az elfogyasztott élelem kivételesen nagyon rossz minőségű lehetett, vagy pedig a lovak tömték tele hasukat mértéken felül: tény, hogy újabb gyászhangulatot bántó pukkanás-szortyanás-rotyogás vágott be a temetői csendbe. Ezúttal egyszerre időzítette a két lófenék a légágyút, olyan sikerrel, hogy a különben nyugodt kocsis, megfeledkezve magáról és a helyzet komor ünnepélyességéről, hangosan és igencsak cifrán kezdett káromkodni, miközben dühösen szidta a két modortalan állatot.
– Utoljára a háborúban lőttek így az ágyúk – szaladt ki egy öregasszony fogatlan száján a nosztalgiaszámba menő megállapítás. A találó hasonlatra a közelben baktatók elkezdték kétségbesetten rágni az ajkukat. A lovak bizonyára megértették a teljesítményükről elhangzott elismerő megjegyzést, immár teljes gőzzel, gázzal folytatták, amit elkezdtek. Hangosabban, egyre hangosabban szólt a nem mindennapi fenék-dialógus. Talán csak egyetemi fokon képzett zenei fül tudta volna értékelni igazán azt a sokszínű hangeffektust, amit a ballagó-durrogó lovak megállás nélkül produkáltak.
Az emberek titokban mosolyogni kezdtek. Volt, aki hangosan falkacagott. Majd mikor a két állatból álló lókoncert, elunva a látszólagosan ötletszerű hangadást és derült lófenékből kiszellentett hangskálát, (betartva időnként a félhangtávolságokat is), minden halottkísérő, beleértve az eseményen ámuldozó sírásókat is, kivétel nélkül elkezdett hangosan, visszafoghatatlanul nevetni.
– Mondtam, ugye? – szólt elfúló hangon az egyik kísérő – még itt is röhögtet minket.
– Soha nem hagyott félbe egy viccet – szólalt meg valaki –, halála előtt elkezdett egy anekdotát mesélni. Emlékeztek? Egy viccet kezdett mondani, mielőtt rosszul lett… Abban is két ló szerepelt…. Most meg a lovakra bízta a befejezést… a csattanót…Hát nem furcsa?
– Mindjárt nem marad a lovakból semmi – kapkodott levegő után egy színésznő, miközben könnyeit törölte a nevetéstől –, leereszkednek, mint egy ballon. Még szerencse, hogy a rendezőnk nem jött el, ha látta volna ezt a frenetikus sikert, a legközelebbi vígjátékában átvette volna a lovak művészi kifejező eszközét… a sajátos, de mindenképpen hatásos humort.
– A katonákat sortűzzel búcsúztatják – nevetett fel valaki.
– Ő is sortűzzel távozik – jegyezte meg másvalaki.
– Éppen ezt akartam mondani – folytatta, aki elkezdte –, a katonának, ha elesik a harcban, puskasortűz dukál…
– A humoristának pedig ilyen sortűz…– zárta le a témát egy másik megszólaló.
És a gyászoló gyülekezet immár felszabadult nevetéssel, egymás közt mosolyogva tárgyalva az eseményt, vidám szívvel és gyorsuló léptekkel kísérte a nagyhirtelen nekilódult halottaskocsit. A lovak pedig megkönnyebbülve bandukoltak a temető kikövezett útján a megásott sír
felé.
