Harmadik fejezet
amelyben a bárnyú és bárányi sötétagyúságát rosszul leplező, ám természetszerűen is csodálkozó természetű, sokatpróbált, sokatfordult, odüsszeuszi elbeszélő fényesen megvilágosodhatik afelől, hogy az Angyalokkal való váratlan, sokadfokú találkozás nem föltétlenül zökkenőmentes, főként a Föld Leányainak a kontextusában
Április volt, tehát bolondos.
Ilyenkor mintha sűrűbben-gyakortább áramolna-csapódna be a mi apró, megszokott, nap mint napi, átlagvalóság-világainkba a banalitás betelt poharából kicsorduló Csoda, a prodígium, a Mirákulum, e ritmikusságában is fölöttébb ritka rituálé.
Ámde a fránya kontra-mirákulum, az elkerülhetetlen implozió, a sorsszerű csoda-behorpadás, a szépség sebes sodrú megrútulása, a hátrahúzó erők hátbadöfő berobbanása, az irracionális lét-fékezés csikorgó, füstölő kaucsukú vadsága sem hagyja magát alább még ezidőben sem: ez is ekkortájt éled föl újfent napvilágra s ez is ekkor szakad-zuhan majd bambán mélázó ártatlanságunk csupasz nyakába. Ám ez nem-is-csoda – lévén, hogy már a szakállas hellének is kikürtölték fönnön, hogy az akció reakciót szül, s hogy eképp a számunkra kellemes óhatatlan következménye a számunkra még annál is kellemetlenebb, miként eme kíméletlenül igazságos elvet megszámlálhatatlan esetben ki- és megtapasztalhattuk, persze, hol másutt, mint a tulajdon, drágalátos és felettébb féltett bőrünkön.
S aztán még arra is rájöhetünk esetleg, hogy amiről mindig is azt hittük, hogy az a világmegváltó jó, az valójában váltig is a cudar rossz volt, s fordítva, node ez a világ olykor-olykor már emígy megyen, s minthogy Fortuna kereke fortissimo forog, néha-néha úgy tűnhet, hogy egyenesen visszafele, mint a kocsik kereke a filmeken, de ez szerencsénkre csak illó illúzió.
Amolyan beugrató, amolyan mirígykóros mirákulum tehát a csodavárás, csapda, s következésképp jobb széles ívben elkerülni az ilyet: a csoda-vigye-el az ilyen csodát!…
Miképpen ki is fog az derülni nemsokára a napnál is fényesebben az elkövetkezőekben.
Már úgy éjjeli tizenkettő után vagyunk, a Monostor is alszik, mint kis Balázs József Attilánál, holnap föl kell kelni, mennek a villamosok, trolik, buszok, indul majd az élet, fönnülni nem lehet sokat az éjszakában, mert kicsi a fizetés, s amúgy is kilenc után már elnehezülnek a pillák, minthogy kilenctől kilencig dolgozik minden rendes ember, hogy minél kevesebbett legyen otthon a morózus s mindig is a hatalmas fatányérosokra epekedő férjjel, a morcos-durcás-csűrkapu-szájú fehérnéppel meg a minduntalan átmenő jegyeket is alig hozó, világszép és szépreményű, s persze abszolút és kötelező módon zseni-jelölt trónörökösökkel.
Látom, a házban nincs cigaretta.
Mondom szép-szemem-világának, hogy ő csak vetkőzzön le, gyújtsa be a tüzet satöbbi, megyek én szivarért.
Aszongya, inkább jön ő is.
Jó, jöjjön, mondom, örvendve én is a hölgyi társaság monostor-éjszakai folyamatosságának.
A messzi célpont a sarki bolt vala.
Bevett szokásunkhoz híven az ajtót természetesen nem zártuk be, hisz minek is előbányászni a kulcsot, meg pattintgatni a mélyalvó folyósón a jálét, mivelhogy milyen tökkelütött betörő is járhatna errefele, épp a tizenhetes lakrészt megcélozván pontosan, ahol a Hegeleken meg az egyéb Arisztóteleszeken kívül további bő, zsíros zsákmányra nem számíthat az ágrólszakadt deviáns elem.
Nyilvánvaló, hogy a profi szakember többnyire már előre megadott s alaposan kifürkészett címre jön, ha jön.
– Az ajtót be kell zárni! – okít ki Ibike mindenttudóan a folyosón –, nehogy ellopjanak valamit.
Mondom, hogy á, dehogy, nincs mit és nincs ki.
Aszongya: Azt-nem-lehet-tudni!
Átmegy a fejemen a női intuíció-képesség planetáris mindenhatósága, s az a vitathatatlan tény, hogy a hölgyek nagy telepaták, s az az ugyan hihetetlenebb, ám régtől máig túlélő, s nyilván abszurd föltételezés, miszerint a finom feminák valójában megrögzött s minden hájjal és sisakvirágfőzetű repülőzsírokkal bőven megkent boszorkányok, kik ráadásul még azokkal a történelemelőtti időkben élő, s eképp fölöttébben rosszalkodó Angyalokkal is ki tudja, milyen ősrégi kapcsolatban állnak.
Mágia, tenyérjóslás, átok, álomfejtés, asztró, gasztró, paranormál, babonák, mind eszembe jutnak, hát igen, ők, a hölgyek hőn érzik és hűen tudják, amit mi, a buta hímek, nem.
De, mondom én magamban, én meg azt tudom, hogy a mai Nagy Rablás nálamfele lehetetlen kombinatorikailag éjjeli szivarért-való-kiugrás közben.
Nem, nem, tiltakozik Szívem gyújtópontos Júliája, az ajtót és a rácsos kaput jól bé kell riglizni, mert úgy van az falun is, retesz, lakat, kerítés, mert jönnek a tolvajok.
S egyszer csak, mit-ad-az-Úristen, a türelmét végképp elvesztő, fölhékliződött, bosszús szivecske megteendő útvonalunk közepén – gondolom, bizonyításképpen – se-szó, se-beszéd, uccu-neki, vesd-el-magad, villámgyors hirtelenséggel faképnél hagyott.
Az előbb még gonosztevőktől rettegő szívhölgyem most már egyértelműen semmitől sem félt.
Ösztönszerűen utána eredtem.
Félrehúzom az egyik tömbház aljába, s az izgatottságtól meglehetősen lelkesen, ám a férji ordítás határait még csak távolról sem közelítve meg, fél-suttogva, de a helyzethez kellőképpen illő és illendő rezonáló s parancsnoki erőteljességgel, kétségbeesetten megpróbálom ráébreszteni, rávenni az egyetlen-angyalt arra, hogy jöjjön meg az esze, ne csinálja ezt velünk, kálmálja (azaz : nyugtassa) le a hisztit, csillapodjon meg, s menjünk mán szivarért, s oszt haza, hol majd elalszunk szép csöndesen bévett szokásaink szerént.
Vázolgatom én lelkesedettségemben hevesen, vagyis majdhogynem puritán révültségben ezen kecsegtetően ragyogó szcenót, de látom, hogy rám se hederít, hanem valami, a hátam mögötti, s valószínűleg elérhetetlen, mennyei s misztikus távolba pillantgatva révedezik el az ő két szép-szeme-világa.
S hopp ! ...
Azaz :
Hopp-supp ! ! ...
Pontosabban :
Supp-zdupp ! ! ! …
Avagy
(a rövidség kedvéért)
:
Zdupp-supp,
vagy
(csak úgy szerényebben)
:
Supp.
Így súlyosan, supp.
Supp-bumm.
Bumm.
Á-ú-ú-ú.
Tudniillik ekkor, ebben a váratlan pillanatban fordult-pördült meg velem szempillantásnyi idő töredéke alatt a világ.
Supp-zdumm !
Supp-bumm, áúúú, baj van, baj biza, de nagy, áú, váúúú...
Ám hasonlatosan a karosszékében ülő s az ezen fordulatos kalandokon jól szórakozó, nemeslelkű Olvasóhoz, én sem értettem abszolúte semmit a gyorsforgású történtekből, mert olyan rögvest történt minden, hogy nem volt mit s miképp fölfogni a pörgő sodrású eseményeken, amelyekben mint mostani mesélő, hát akkori szenvedő főszereplő valék.
Merthogy az agy gyakorta lassúbb, mint az akció.
Pedig agitálhatna sebesebben, mármint az agy.
Még akkor is, ha az a bizonyos, néha-néha működő, s tán éppen hüllői agy, ahogy mondják az emberi embriológusok, nem is mindig s föltétlen módon angyali (avagy ki-tudja ?)...
Tudniillik nem éreztem, hogy megragadott volna valaki, s hogy az eredeti, stratégiailag sziklaszilárdan lecövekelt, főparancsnoki helyzetemből oly messze repített volna el, hogy a kecske-bukázó siklórepülést már ne is számítsam ide.
Egyszerűen csak, mondjuk, a gravitáció legyőzésének egyik akrobatisztikus mutatványában vettem részt, és mindezt úgy, hogy természetesen senki sem kérdezte azt meg demokratikusan, hogy részt akarok-e talán venni a súlytalansági állapot megtapasztalásának e soronkövetkezendő, nagyhatású kísérletében vagy sem.
Körülbelül ezt érezhette a lecsapott fej és a még mindig pillogó szem is, amikor abba a nevezetes kosárba került a guillottine (olvasd : gijotín, az emberbarát, frankhoni és forradalmár doktor úr nevéből) elnevezésű találmány közelében, s amikor az elámult s szinte tátottszájú, elbambult látószerv még egy darabig sehogy sem értette, hogy miért is nézi olyan furcsa szögből ezt a hamarosan befuccsoló álomvilágot, míglen a bioinformatikai adás föl nem függesztődött minden valószínűség szerint végleg avagy ki-tuggya ...
Gábriel, Mihály vagy egyéb arkangyal, s a teljes Apokalipszis jóvoltából az egész világ, s az egész teória, s az egész vizuális tér villanásszerű kecskebukát vetett a minutai másodperc törtrészecskéje alatt.
Tótágast állt az egész környékbeli, fölismerhetetlené vált az aprócska, kolozsmonostori mikro-univerzum.
Szemeim előtt hirtelen némi nedves kavicsok kezdték élni a maguk minerális, ősi geológiai időket magukbanhordozó, akváriumba illő s a szokatlan, új térhelyzetem iránt nyilván végtelenül közömbös életüket: volt közöttük habfehér, galambszürke, sőt még koromfekete is akadt ebben a miniatűr, beavatási kősivatagban.
Kissé följebbecskére merészelvén tekintgetni a világvégét jelző, csiki-csukis szituációban, egy kemény, s persze fekete, kibokszolt bakancs sarkát véltem fölfedezni rémülettel, ami az orromtól kábé húsz centi távolságra cövekelte be magát a nem éppen szilárd, s mondjuk épp csak sárosan ingoványos talajba.
Följebb is merek pislogva tekinteni az ily hirtelenséggel beütő, váratlanul beintő istenre, ki ekkorán hatalmas energiával pöccintett csak így visszkézből át az eredeti állomáshelyemtől jó néhány méterre található, s most már vízszintesen szégyenletes helyzetembe, s nézek én is, mint Mózes a csipkebokorra a váratlanul önkinyilatkoztató, bűnmegtorló, igazságosztó Arkangyalra, s így ámulva-bámulva, a fekete nadrágos combokon túl, egy egyértelműen detektív- vagy legalábbis verőlegény-pofát látok a verőfönséges magasban, akiről ilyen kontextusban csak annyit lehetne mondani, hogy a napra ám nézni lehet, de őreá biza nem, mert jobb az úgy – az ártatlan nézőnek.
A helyzet tehát egyértelműen nem vala nyerős: én, a földi lény a helyén, az alantian alanyi, lényi-lenni Földön, Ő meg az egyedi entitás, az Éterben Andalgó Angyal, az elérhetetlen Égben, odafönn, a fraktális francban.
Ilyenkor jobb és fölöttébb tanácsosabb, ha a Platónokon fölnevelkedett s a pszihóban is tán járandós, meggondolt halandó ott marad szépen az ő kicsi hazájában, vagyis a Földön, suszterként a kaptafájánál, s okosabb, ha nem akar fölkapaszkodni a turbo-kozmikus uborkafára, mert akkor jöhet és jön is bizton-bízvást az Angyali Rúgás s egyéb komoly dolgok, ököl, szárnyak, karmok.
Fekszem tehát én is bölcsen az anyaföldön és beszélgetek, pontosabban meditálok szellemileg az értelmileg nem épp magasan röpülő, bumfordian tonkaorrú bakanccsal.
S persze, nyilván a legmegértőbb, legrögvestibb bűnbocsánatát is kérem-kérném-könyörögném alásan a gáláns, megértő, megbocsájtó, humanista s fölöttébb természetfölötti Űr-Úrnak, hogy ha netán az egyéni, sétálói, mennyállampolgári magánnyugalmát ember- és elmejogilag megsérthettem volna a közbiztonság és a közcsöndfölháborítási bűntény suttogói áthágásával, merthát e rajongóknál az apró szúnyog is vérbősz mega-elefánt, ismerjük a műfajt, mikor beindulnak a mamák-a-fiúk a sok frusztrációjukkal, s csak úgy, eccerű, pőre butaságból is, merthát a vegytiszta, ömlesztett gonoszság nem egyéb, mint az ostobaság szabadsága, miként mindannyian megtapasztalhattuk eme nagy természettörvényt most és mindörökké, ámen, a fene-egye-meg s az-istenüket a sok hülyének, pedig emberek.
Ám szívecském nemeslelkű Lovagja és paradicsomian berobbanó Megmentője hajthatatlan marad, sőt azt mondja illedelmesen, hogy „Uram, valamit el tetszett veszíteni, ott van valami, amott a tömbház sarkában”.
Ez a valami az egyik cipőm vala.
De kit érdekelhetett volna e fölmagasztosult, kozmikusan arkangyalközeli, teológiai helyzetben a cipő ...
A jó- és nagylelkű, s nyilván szuper-igazságos Büntetőarkangyal az elkövetkezőekben velős és roppant célratörő szakmai dialógust folytatott odafönn a felhőkarcolói magasban az imádott szívecskével:
– Hívjam a rendőrséget ? – kérdi Ő, a megmentő, humanista maszkul-Angyal, sokatmondó pillantást vetve az immár önnönmagát fölöttébb nyeregben érző és imígyen megdicsőültté vált Angyal-Hölgytől.
A válasz a maga nemes egyszerűségében is mellbevágó volt:
– Nem! Kérlek, azonnal menj el!
És fönn, Odafönn, csodák csodája, az angyali szférák Angyal Bandija, az égi, Dante-i Rózsák Rózsa Sándora, se szó, se beszéd, sarkon fordult vala, s lassú, kimért, meggondolt, komótos, herkulesi léptekkel eltávozott sebes s ki-tudja-hányadik igazságtételének a számomra megmumult színhelyéről.
Időközben a nemkülönben angyali Szívecske is eltűnt valamerre, a kivilágítatlan tömbház-sikátor rejtelmes beton-mennyországában.
Így leende az Angyalok Vadászából az emezek által űzött vad, s néha viceverza.
Vigyázni kell ezekkel az Angyalokkal.
Ami az övék, ne kívánd.
S főképp ezekkel az angéloszi szívecskémekkel egyáltalábban nem tanácsos etyepetyézni-packázni.
Mert hát a sok-tonnás hengerekből álló Stonehenge, a jót-javalló Jáhve, a számmisztikus Sámáel, a pallosjogú s az egyiptomi Rá Nap-isten fiaiként tisztelhető Ráfáelek, a szférák zenéjét komponáló Széráfimok, a heroikus s a zafír- vagy tán inkább rubint-homlokú Herubinok, az óriási Órion, s nem utolsó sorban a lehet, hogy buta avagy butyuta Béta-Centauri, minden-minden-minden az Ő angyalian anyai kezében nyugszik, pontosabban minden az Ő égi, Golia-i jó Júliai táskájában-tarsolyában lapul, minden neki engedelmeskedik, neki szolgál: a napszél, a feketelyukak, a galaktikák, a dimenziók, a mátrixok, az orosz kozmosz, az amerikai univerzum és még mi, oktondian mutáló majomfiókák is.
Mert hát, mindent összevetve, s végöszszegzésképpen : az úri-űri Semmiből előbukkanó angyali bakancsokat korántsem könnyű matematizálni.
