"Hancúr szülte meg az első hexametert!"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 17. (583.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Versei
Horváth Gizella
A művészi érték „arcai” - Beszélgetés Angi István zeneesztétával, egyetemi professzorral
ZUDOR JÁNOS
Versei
Szőcs István
A RÓVOTT MÚLTUNK folytatása (megjegyzések a Mandics II.-höz)
Sigmond István
Molekulák 11. - A dalia
Borsodi L. László
Versei
Bréda Ferenc
Angyal a Monostoron
VELEMI NÉVTELEN
Versei
POTOZKY LÁSZLÓ
Galambok őre
Kántor Lajos
A harmadik fénykép
Szombati István
Uccu
Simonfy József
Versei
Demeter Zsuzsa
Változatok halálsikolyra és madárhangra 3.
Balázs Imre József
Régi történet
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A boldogságkeresés és hite
Hírek
 
POTOZKY LÁSZLÓ
Galambok őre
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 17. (583.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

A rommá lőtt bérház belső udvarán nem hallatszott egyéb, mint a negyedik emeletről alálógó telefonkagyló tónusa. Marcus Vojneva azon gondolkodott, vajon hogy nem szakadtak még meg a vonalak a hetek óta tartó bombázásokban.
Törmeléket morzsoló léptek zajára kapta fel a fejét. Egy falmaradvány mögé ugrott, onnan figyelte az udvaron végigbukdácsoló kisfiút. Csak akkor rémült meg igazán, amikor az megmarkolta az emeletre vezető lépcső korlátját, de szerencsére nem indult neki a félig leomlott feljárónak, hanem visszafordult, és vakolatdarabokat rugdosva maga előtt tovább ődöngött az udvaron. Majd csak elunja magát, és keres egy másik romhalmazt játszótérnek, gondolta Marcus Vojneva.
Visszaosont a lakásába. A lakrészek belső udvarra néző fala hiányzott, így szemmel tarthatta a jövevényt. A szoba közepére húzott ruhásszekrénynek vetette a hátát, és kinézett az üvegtelen ablakon. A bérház mögötti kertben fészerek rogyadoztak, egyedül a leghátsó építmény rítt ki a sorból, ez alacsonyabb s keskenyebb volt, ugyanakkor stabilabbnak tűnt a többinél. Marcus Vojneva a távolság ellenére is hallani vélte a benne mocorgó galambok burukkolását.
Alkonyodott, mire a telefonkagyló tiszta, egyenletes tónusára felébredt, és derekát-vállát hajlítgatva a szobapadló pereméhez csoszogott. Lábfejével néhány törmelék-rögöcskét rúgott véletlenül a mélybe, és ahogy utánuk pillantott, legnagyobb rémületére nem a semmibe hulltak alá, hanem a kisfiú bozontos üstökére.
A gyermek fölnézett. Arcán szilárdan ült a por, Marcus Vojneva egy gondolat erejéig abban reménykedett, hátha ettől a merev maszktól képtelen lesz szólásra nyitni a száját. A kisfiú azonban már föl is állt, és hátraszegett fejjel bámulta a két emelet magasságában álló férfit.
– Mit tetszik ott fent csinálni? – kérdezte, és ugyanebben a pillanatban a légvédelmi-sziréna is megszólalt.
Marcus Vojneva veszettül rohant le a lépcső maradványán, majd végigszaladt a fészerek között. Az égen reflektorok fénybotjai suhogtak, a légvédelmi ütegek cikkanó csóvákat köpdöstek a magasba.
– Nyugalom – súgta oda Marcus Vojneva a ketrecnek.
A következő pillanatban felsikoltottak a bombák, borsószemnyi törmelék kopogtatta meg a ketrec bádogborítását, szárnycsapkodás, karmolászás hallatszott bentről. Egy egész házsor omlott le a közelben, porfelhő terpeszkedett a környékre; Marcus Vojneva köhögést hallott a közelből, de nem fordult a hang irányába.
Amikor elcsendesedett minden, nekifogott, hogy leemelje a védőbádogot a ketrecről, és számba vegye az állományt. A vékony drótháló mögött három rúd húzódott, ezeken tolongtak a galambok. Hirtelen megijedtek valamitől, igyekeztek minél jobban összetolulni a ketrec egyik sarkában. Marcus Vojneva csak ekkor vette észre, hogy a kisfiú a dróthálót markolja; dühösen megragadta a csuklóját és ellökte a ketrec mellől. De a kisfiú ismét a drót köré fonta az ujjait, mire Marcus Vojneva rácsapott a kezére.
– Elnyújtod a hálót!
A gyermekben ez a pár szó is átszakította a némaság gátját. Kérdésekkel kezdte ostromolni Marcus Vojnevát: hogy nem fáradnak el a galambok attól, hogy egész nap azon a rúdon egyensúlyoznak, miért burokkolnak, és vajon nem szeretnének-e elrepülni valami biztonságosabb helyre. Marcus Vojneva nem felelt, már bánta, hogy egyetlen mondatot is pazarolt a jövevényre, de aztán mégis megszólalt. A kisfiú éppen ott tartott, hogy miért olyan idegesek a galambok, hisz már vége a bombázásnak.
– Mert félnek tőled.
A kisfiú elhűlten meredt a ketrecre.
– Miért?
– Mert idegen vagy.
A kisfiú tett egy lépést hátrafelé.
– És ha távolabb állok, akkor már nem fognak félni tőlem?
– Nem fogsz itt állni te sokáig.
Kisöpörte az ürüléket a galambok alól, majd visszasétált az udvarra, és felment a lakásába. A gyermek csak a lépcső aljában maradt el mellőle. Marcus Vojneva megágyazott a padlón, és azon töprengett, ne hívja-e fel a kisfiút, hogy ne a törmeléken kelljen aludnia.
Mielőtt lefeküdt volna, kinézett az ablakon. Időközben feljött a hold, és beezüstözte a ketrec bádogját. Ma még volt mit szórnia nekik, gondolta Marcus Vojneva, de mi lesz holnap? Ha elfogy minden ennivalója, szabadon kell bocsátania őket. De mi van, ha alacsonyan szálló repülőkkel találkoznak, és a zajtól meg a légörvényektől megzavarodva egyenesen a motornak repülnek, hogy az pihévé és húscafattá aprítsa őket? Szállnak a gépek az égen, és a kondenzcsíkot rózsaszínre festi a galambvér...
Marcus Vojneva felriadt. A fal mellett tapogatózva leereszkedett az udvarra. A kisfiút egy törmelékhalmon találta, nem aludt, csak hátraszegett fejjel ült.
– Mi ez a hang? – kérdezte.
– Telefontónus.
– Akkor lehet telefonálni?
– Úgysincs akinek.
– A mi szobánkban is van telefon.
– Igen? És hol van a ti szobátok?
– Hát a lakásunk alatt.
– És a szüleid ott vannak?
– Igen.
– Akkor meg mért csavarogtál el tőlük?
– Mert éhesek voltunk.
Marcus Vojneva szótlanul sarkon fordult, és visszament a lakásába. Egy darabig tologatta-húzogatta szekrénye fiókjait, de végül csak nem vett ki belőlük semmit. Már végigdőlt volna a padlón rögtönzött fekhelyén, amikor meghallotta a kisfiú hangját.
– A galambok mit esznek?
– Mikor ezt, mikor azt.
– Nem kaphatnék én is valamit?
– Nincs olyasmim, ami neked ízlene.
– Bármi jó lesz.
– Mondom, hogy nincs. Én sem ettem már napok óta.
– És a galambok?
‒ Ők sem.
‒ Akkor meg fognak halni?
Marcus Vojneva még soha nem gondolt erre. Hogyan óvhatná meg őket az éhhaláltól? Ha legalább ez a kölyök nem bolygatná a gondolatait, akkor talán kitisztulna a feje...
– Mennyire vagy éhes? – kérdezte.
– Nagyon!
– Nem eléggé. Mert ha tényleg éhes lennél, megtennél nekem valamit.
– Mit?
– Nem tudom, hogy rádbízhatom-e.
– Hát persze!
– Talán túl kicsi vagy hozzá.
– Nem igaz!
Marcus Vojneva feltápászkodott, és a beszakadt padló pereméhez lépett.
– Jól van. Ennivalót kéne szerezz a galamboknak. Akkor talán neked is keríthetnék valamit.
– De mit esznek a galambok?
– Magot. A búzát szeretik a legjobban.
– És olyant hol kapok?
– Azt már neked kell kitalálnod. Keress katonákat, vagy nem tudom...
– És akkor mit tetszik nekem adni?
– Majd, ha visszajössz, meglátod. De most siess, a galambok sokkal éhesebbek, mint te vagy én.
A romokat bederengő holdfényben Marcus Vojneva elnézte egy ideig a távolodó kisfiú alakját. Később egy szalvétába forgatott csomagocskával hátrament a fészerek közé. Mohón harapott a száraz kenyérbe, már épp nyelni akart, amikor hirtelen meggondolta magát, és vonakodva bár, de a galambok közé köpte a péppé zúzott falatot, majd az egész darabot odamorzsolta. A csőrök szaporán kopogtak az etetőtál zománcán.

*

Hiába feküdt le, nem tudott elaludni: gondolatait váratlanul, de annál erősebben vette birtokba a kisfiú. Felkelt, sétálgatni kezdett a romos bérházban. Hogy valamivel lefoglalja magát, kiforgatta az összes szekrényt, fiókot, pedig már jó ideje összegyűjtött belőlük mindent, amit hasznosnak talált. Egyikben két párnahuzat között megbontott csomag cigarettára és öngyújtóra akadt. Később ép tükörre bukkant az egyik fürdőszobában, a felparázsló cigaretta fényénél megvizsgálta benne magát. Árnyéktól gödrös ábrázat nézett vissza rá. Ilyen szörnyeteg vagy te, gondolta két slukk között.
Szivarozgatva rótta a folyosókat, az ajtókra rögzített névtáblákat böngészte, de hiába erőlködött, hogy arcokkal kösse össze őket, netán felelevenítse a hozzájuk tartozó történeteket, gondolatait továbbra is a gyermek foglalta le.
Észre sem vette, hogy felért a negyedikre. Ha már ott volt, felhúzta a telefonkagylót, és a füléhez emelte, hallgatta egy ideig a tónust, aztán visszadobta a mélybe.
Az udvaron elszívta a maradék csomag cigarettát, majd kiment a galambokhoz. Megdöngette a bádogot, és leült a ketrec mellé.
– Miattatok nem alszom – mormogta −, virrasszatok velem ti is.

*

Mag pörgött alá az etetőbe. Amikor kinyitotta a szemét, egy gyermeköklöt látott maga előtt, ahogy búzát szór a galamboknak. Marcus Vojneva csak akkor szólalt meg, miután a madarak. jóllaktak.
– Magadnak kaptál valamit?
– Nem. De hát úgyis tetszik adni.
Marcus Vojneva az égre hunyorított, és ugyanabban a pillanatban megszólalt a légiriadó. Elkergette maga mellől a gyermeket, majd félretolta a ketrecről a védőbádogot. A galambok idegesen toporogtak, megszokták a fém biztonságát a szirénák süvöltése alatt. Az égen nemsokára feltűnt a bombázóraj, a bombák sivítása rohamosan erősödött, a becsapódások zaja egyre közeledett – Marcus Vojneva felrántotta a födelet.
A galambok először nem tudták, mitévők legyenek a rájuk erőszakolt szabadsággal, de gazdájuk noszogatóan belerúgott a ketrecbe. Egyszerre röppentek fel, és egyszerre vágta földhöz őket a légnyomás. Marcus Vojneva is elesett, de nem vesztette el az eszméletét, nézte az aláringó tollpihéket, és csak akkor állt fel, amikor a levegő a galambok összes emlékétől megtisztult.
Felszedte, és a ketrecbe gyűjtötte a szárnyasok tetemeit, kettőt pedig magával vitt a bérházba. Szótlanul kopasztotta és sütötte meg, majd lökte a kisfiú elé őket.
A rommá lőtt bérház belső udvarán nem hallatszott egyéb, mint a gyermek mohó csámcsogása.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében