"Hancúr szülte meg az első hexametert!"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 17. (583.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Versei
Horváth Gizella
A művészi érték „arcai” - Beszélgetés Angi István zeneesztétával, egyetemi professzorral
ZUDOR JÁNOS
Versei
Szőcs István
A RÓVOTT MÚLTUNK folytatása (megjegyzések a Mandics II.-höz)
Sigmond István
Molekulák 11. - A dalia
Borsodi L. László
Versei
Bréda Ferenc
Angyal a Monostoron
VELEMI NÉVTELEN
Versei
POTOZKY LÁSZLÓ
Galambok őre
Kántor Lajos
A harmadik fénykép
Szombati István
Uccu
Simonfy József
Versei
Demeter Zsuzsa
Változatok halálsikolyra és madárhangra 3.
Balázs Imre József
Régi történet
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A boldogságkeresés és hite
Hírek
 
Demeter Zsuzsa
Változatok halálsikolyra és madárhangra 3.
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 17. (583.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

Befejező rész

5. Egy szerenád hangjai

Sigmond István Varjúszerenád című regénye nemcsak a műnek hozta meg a sikert és elismerést (mint tudjuk, az Irodalmi Jelen regénypályázatának elsődíjas könyvéről van szó), de a már több regénnyel, elbeszéléskötettel, valamint drámakötettel rendelkező szerzőre is felhívta a kortárs irodalomkritika figyelmét. Ez a siker és figyelem – megkésettsége ellenére, sőt, talán épp ezért – jogos. A Varjúszerenád sikere felhívta a figyelmet a sigmondi történetek egyediségére: arra, hogy szövegeiben a groteszk és abszurd eszközeivel, az eposzi, mitikus téridőt idéző motívumaival nemcsak a klaszszikus tér- és időábrázolást írja felül, nemcsak a műfaji kereteket feszíti szét, hanem az emberi kiszolgáltatottságnak és magánynak egészen egyedi, alapvetően nyomasztó és sötét látleletét nyújtja. Teszi mindezt úgy, hogy a felkínált kór- (avagy kor)képet más-más hangszerelésben hallatja/láttatja: a szenvtelen, közönyös – kiégett, elpusztuló – hangon át a hamisítatlan feketehumorig. Jelen esetben egy szerenád hangjait halljuk – sigmondi hangszereléssel.
Regényei kapcsán kritikusai megegyeznek abban, hogy a Sigmond-szövegek több műfaji keretbe is beilleszthetőek: a ’90 utáni prózavilágban hangsúlyossá váló pusztulástörténetek sorába éppúgy beillenek, mint az én- és tudatregények sorába, melyek a görög sorstragédiák, eposzi témák mitikus téridejébe lendülnek át. Mindez azt is feltételezi, hogy szövegeiben igen gazdag motívumhálózattal szembesülünk: ezek lesznek ugyanis azok az állandó elemek, amelyek mederbe terelik az eseményeket, illetve amelyek nemcsak a téridő összevisszaságában segítenek eligazodni, de a szereplők léthelyzeteinek, szétbomló tudatállapotainak a metaforáiként is működnek.


6. Madarak árnyéka

Különös, apokaliptikus világba kalauzolja olvasóit Sigmond István – egy kiszáradóban lévő falu történéseibe nyerünk bepillantást a narrátornő kollázsszerű pillanatképei alapján, egy több síkon zajló pusztulástörténetet olvasunk.
A Varjúszerenádban egyfajta, sajátosan értelmezett rém- és detektívtörténettel van dolgunk, amelyet, ha stíluskategóriákban gondolkodunk, leginkább a katasztrofizmus irányzatával jelölhetnénk. A regény műfaja – rémregény, pusztulásregény – nem kérdőjeleződik meg, hanem kiegészül más műnemekkel. Sigmond szövegének műfaja ugyanis a regénytől az eposz és a görög sorstragédiák, illetve mítoszok határmezsgyéjére sodródik.
A Varjúszerenádban az erősen metaforizált, képszerű nyelv mögül két fő történetszálat lehet körvonalazni: az egyik színtere a szárazság sújtotta falu, a maga természeti állapotában, zártságában, ahol a törvényeket, szokásrendeket még az ősi babonák, hiedelmek alakítják, a másik színtér egy nevenincs város, illetve annak egy házra, szobára korlátozott tere. E két tér kétféle idősíkot is jelképez a regényben: az egyik a történetmondás jelene – bár a regény vége talányossá teszi ezt a jelenidejűséget –, a város és a szoba tere, ahol a regény hősnőjét bezárva tartják. A másik a múltra emlékezés ideje: ahogyan hősnőnk emlékszik a szárazság sújtotta falura (Isten falvára) és az ott történt eseményekre, amelyeknek ő is részese volt, mielőtt apja el nem adta prostitúció céljából a városiaknak egy korsó vízért. Mindkét térben hangsúlyos motívum a bűn nélküli bűnösség momentuma – a múlt bűneiről nem tudunk meg konkrétan többet, illetve csak közvetve, egyfajta kollektív bűnösséggel találkozunk, melynek szimbóluma a szárazság sújtotta falu. A jelenben pedig a fogva tartó kelti a főhősben a bűnösség képzetét, s ez a megragadhatatlan, bűn nélküli bűnösség készteti rá hősnőnket, hogy elszenvedje az őt ért borzalmakat.
A múltra emlékezést tekinthetjük a regény központi problematikájának, hiszen az emlékezés itt nem csak menekülésként, egyfajta önértelmezésként is tételezhető – emlékezni kell, emlékezni muszáj, mert: „emlékképek végtelenjével hadakozom.” S mert az emlékezés által megérthető és lezárható a múlt, önmagunk, s talán vele együtt a jelen is.
A narrátor prizmáján keresztül látjuk mind a jelenbeli, mind a múltbeli eseményeket, bár az alkalmazott narrációs technika, múlt és jelen szinte egyazon időben történő elmesélése, a jelzés nélküli váltások az első száz oldalon igencsak próbára teszik az olvasót. Ugyanakkor a szöveg egyik erősségének tekinthetjük a jelen eseményeinek lassú, megérteni kívánó, a tapasztalat folyamatát érzékeltető ábrázolását, és ezzel szemben a múltnak az immár távlatból tekintő, precíz és részletekbe menő, szenvtelen leírását. A narrátor szemszögéből láttatott múltbeli események a falu pusztulásának kronológiáját nyújtják: a szárazság sújtotta faluban kiapadnak a kutak, s lassan-lassan a falu vezetők, lelki irányító, illetve Isten nélkül marad, ahol már az „ima sem segít.” A vízszerzésre egyetlen lehetőség adódik: a szomszéd falu határán lévő kútból lehet vizet hozni „marcona lovasok” és ordas farkashordák támadásai közepette. A titokzatos lovasokról nem sokat tudunk meg az emlékezés során, mindössze annyit, hogy akiknek a lovasok és farkasok ellenére mégis sikerülne vizet hozni a szomszéd faluból, annak házát a lovasok égetik fel. A vízért folytatott küzdelemben megfogyatkozó férfilakosság egyre kevésbé merészkedik a szomszéd falu kútjához – mindannyian alávetik magukat a falut egyre inkább uralma alá hajtó férfinak, akinek titokzatos módon mindig sikerül bántódás nélkül visszajutnia vízszerző útjáról, s akinek házát a lovasok sem bántják. Ő nem más, mint a regény narrátorának az apja (Apa), aki kezdetben csak családjának, majd az egész falunak biztosítja a túléléshez sem elegendő vízmennyiséget. Ennek következtében hal szomjan a narrátor anyja (Anya), a narrátor húga (Leánka), valamint a kutya. A falusiak pedig először vagyontárgyaikat, majd asszonyaikat és leányaikat ajánlják fel a titokzatos módon egyre több vízzel rendelkező Apának. A szükségszerűen beteljesedő sorsot, a falu teljes pusztulását az Apa halála jelenti – bár nyilván az Anya és a Leánka halálával már egyértelmű a pusztulás elkerülhetetlensége. Az Apa csalására ráébredő falusiak kegyetlenül meggyilkolják az Apát – tettük azonban nem értelmezhető katarzisként, hiszen a „bűnös” meglakolása nem oldozza fel a falura nehezedő átkot, a szárazság tovább sújtja a falut. A múlt végső felszámolását ugyanakkor maga a narrátor fogja elvégzni.
A mindent betöltő és átható szárazság mint motívum uralja tehát a narrátor által elmesélt pusztulástörténetet, mellyel mind a falu, mind az események irreálissá tágulnak, s egyfajta mitikus dimenziót nyernek, az események valamiféle időn túli időben történnek. Erre utalhat az a tény is, hogy a múltnak nincs kezdete: nem tudjuk, mióta és miért nincs víz, sőt ez nem is derül ki a regény folyamán, s a szereplők sem firtatják a miérteket, hanem természetesként kezelik. Nyoma sincs tehát a konkrét bűn és bűnhődés motívumnak (talán az Apa az egyetlen kivétel) – a regényben mindenki bűnhődik, bár senkinek sincs bűne. A mitikussá tágított téridő mellett párhuzamosan megismerkedhetünk az elbeszélés jelenével, amely egyben a regény kezdete is: a szobába zárt narrátor tudatát a falu által kialakított szabályrendszer határozza meg. Az ismeretlen közegbe – egy városi házba, városi emberek közé – bezárt lány életidegensége és tudatlansága tehát a körülményektől függetlenül adott. Míg az emlékezés révén feltámasztott múlt eseményei közt biztos kézzel és tudattal igazodik, ezáltal koherenssé téve az asszociációs technika révén láttatott eseményeket, addig a jelen eseményeinek összefoglalását, nyomon követését teljes értetlenséggel és naivitással követi – a legtöbb esetben parancsszóra és verésre. A jelenbeli történések így nem bírnak a múltbeliekhez hasonló kohéziós erővel, s részben csak arra szolgálnak, hogy alkalmat biztosítsanak az emlékezésnek. Az emlékezés folyamata legtöbbször akkor indul, amikor „szünetel” a jelen, azaz amikor narrátorunknak egyetlen feladata van: egyedül, a szobába zártan sminkelje magát, s várja Leendőt. Sminkelés közben alkalma nyílik a narrátornak felidézni a múlt eseményeit, illetve egyfajta reflexív gesztusként a jelenről is folyamatosan tudósít. A jelen kétsíkúnak is tekinthető: egyrészt a megtörtént eseményekről való tudósításként látjuk, másrészt a narrátor Apának címzett monológjaként, amint folyamatosan elmondja apjának a körülötte zajló eseményeket, az azokhoz fűzött reflexióit. A jelen- és múltbeli váltások montázsszerű felvillanásai nem teszik lehetővé az események rangsorolását: az ezekhez fűzött reflexiókból, mellékmondatokból tudjuk csak kiszűrni, hogy egy adott esemény milyen fontossággal bír narrátorunk életében. A legtöbbször puzzle-szerűen összerakott események sorrendje így csak a történet végére válik világossá, mint ahogy az is, hogy az egymásra halmozott múlt- és jelenfoszlányok közül a múlt az, amelynek elsődleges fontossága lesz a regényben.


7. Jelenetek
a kulcslyukból

A jelen történései inkább tompítják az olvasó iszonyatérzését, mint erősítik. Mintha az idősíkokat egymásba játszó technika ellenére nemcsak a kétféle idősík élne külön életet a Sigmond-szövegben, de maguk a történetek is szétfeszítenék a regény kereteit. A múlt eseményeinek megidézése a legtöbb esetben történetelvű, míg a jelen ábrázolásában a narrációs technika felülírja a történeteket. Ezért is tudunk egy jól megkonstruált múltat felépíteni a foszlányokból, egy történetet, amelynek van eleje, közepe és vége – még ha a múlt fináléja egybe is esik a jelennel, azaz a könyv végével. A jelen eseményeiből nem tudunk ok-okozati láncolatot összefűzni: a jelen terét és idejét a ciklikusság határozza meg. Ez a fajta ciklikusság ugyan kölcsönöz valamiféle időbeliséget a jelen eseményeinek, de épp ciklikusságával, illetve irrealitásával tágítja a teret és az időt határtalanná és misztifikálja a narrátor szenvedéseit, bűnhődését. A kitágított, irreálissá és bizarrá, szürreálissá váló jelenbe csak ritkán hatolnak be a valóság elemei. Azokat is csak kulcslyuknyi perspektívából láthatjuk, ahogy a hősnő megpróbálja feltérképezni az ajtón túli világot a bezárt ajtón, azaz a kulcslyukon keresztül. A valóságnak ezek a kis szeleteit képezik a faágon ülő, csivitelő két varjú, a kert egy szelete, illetve a mécsvirágok – de amint később megtudjuk, a varjak nem igaziak, mint ahogy mesterséges a fa és a kert is. Állandó társa a pók ‒ a regény eseményeiből ugyanakkor nem egyértelmű, hogy van-e kilépés: Apa meggyilkolásával és temetésével a múlt és jelen szálai összeérnek.
A regény vége többféle értelmezést is kínál: egyrészt a narrátor Apa temetésével és a tisztítótűzzel lezárja a múltat, s a lezárt múlt megszünteti a jelen kiszolgáltatott helyzetét is, s ez egyben a falu fölött kimondja a bevégeztetett ítéletet is. Mindez azonban a teljes megsemmisülést jelenti, a visszhangkeresés az utolsó utat jelképezheti; vagy épp a múlt és jelen öszszeérésével és együttes lezárásával egy új jelen kezdetét, tehát egyfajta szabadulást, megváltást is szimbolizálhat; másrészt a regény kezdete épp az események számbavételét ígéri, tehát a jelen nem szűnik meg ebben az olvasatban, hanem egyfajta értelmetlen bűnhődésként végtelenné tágítva folyatódik.
A Sigmond-szöveg egyes szám első személyű narrációja bonyolult technikát követ: a falu múltbeli eseményeinek és a jelenbeli történeteknek az egyidejű láttatása valójában leképezi a narrátor tudatállapotát. S bár a történetek, víziók, a megbomló tudat ábrázolásának elemei nem képeznek elkülöníthető szegmenseket a regényen belül, a lassan-lassan kibontakozó és elkülönülő eseményszálak felülkerekednek a látszólagos rendezetlenségen, s visszafordíthatatlanul sodorják az eseményeket az elkerülhetetlen pusztulás, tragédia felé. A kétféle téridő ábrázolása, a narrátor reflexiói azonban nincsenek elkülönítve egymástól, az események nagy részét a narrátor belső monológjából ismerjük meg, melyet csak ritkán szakítanak meg párbeszédek. A monológok egyrészt a múlt görcsös feltárására és szimbolikus eltemetésére vonatkoznak. A másik részét azok a hihetetlen tömörségű szentenciaszerű mondatok, gondolatmagvak eluralkodása képezi, amelyek felülkerekednek a történeteken, s amelyek elborítják a regény szövegvilágát, hosszabb lélegzetű szabadvershez téve hasonlatossá a regény nyelvezetét.


8. Szereplők a halál
színpadán

A Varjúszerenád hőse cselekvésképtelen, nem tudja és nem is akarja megváltoztatni a körülötte zajló események sodrát. Hősnője a teljes kiszolgáltatottság áldozata. Kiszolgáltatottsága a prioriként tekinthető. A sigmondi figura teljes passzivitásba szorul, szerepe a regényen belül mindössze csak az lehet, hogy ellentmondás nélkül teljesítse a jelen figuráinak perverz kívánságait és az emlékezés által feltárja a nem különben kegyetlen múltat.
A hősnő számára a világ animisztikus részei (pók, varjak) és képzeletbeli figurák/testrészek, tárgyak helyettesítik a társas kapcsolatokat. A teremtett világnak a narrátor számára ugyanolyan súlya és létjogosultsága van, mint a valósnak, legalábbis ezért perlekedik egy láthatatlan vitapartnerrel (az olvasóval?) az elbeszélő. Talán ezért jelenti számára a beteljesületlen szerelem képzeletbeli beteljesülése az egyetlen menekvést, hiszen a kalapos fiával való szerelmi légyottja – minden groteszksége ellenére – a szerelem nyújtotta szabadság ígéretét és tapasztalatát hordozza.
Sigmond hősnőjének tudatát, személyiségét nagymértékben meghatározza falujának archaikus, naiv, az egyén cselekedeteit íratlan szabályok által minden tekintetben regulázó, azokat kérdés nélkül elfogadó, nekik engedelmeskedő szemléletmódja. Ez határozza meg mind a múltbeli szereplőkkel való viszonyát (Anyával, Leánkával, a Kalapos fiával), mind pedig a jelenbeliekkel: Leendővel, a Vénasszonnyal, a Művésszel és a bölcselkedő Öregemberrel. De mint ahogy a múltbeli események koherens történetsorrá szerveződnek, úgy a múlt és jelen szereplői közt is éles határvonalat húzhatunk. A pusztulófélben lévő falu lakóiról arcnélküliségük ellenére is tudjuk, kinek milyen társadalmi háttere, tekintélye, szerepe volt/van a faluközösségen belül. Mindezek mellett azonban ők is magukon viselik a pusztulás jeleit, hiszen egyiknek sincs igazi neve, mindegyikük közneveket visel, egy-egy attribútum alapján írja le őket a narrátor. A jelen szereplőiről nem sokat tudunk meg, legtöbbször csak a sajátos filozófiai szemléletmódjuk, illetve ösztöneik határozzák meg őket.
Mint ahogy a regény szimbólumai sem önmagukban értékesek, jelentéshordozók, hanem a narrátor tudatában betöltött szerepük révén telítődnek tartalommal, úgy a regény szereplőit is a narrátorhoz fűződő viszony határozza meg. A múlt felidézése során életre kelt szereplők mindegyikéhez viszonyul valamilyen szinten a narrátor, azaz a múltidézés elsősorban a lelkét, míg a jelen eseményei a testét igénylik. A felidézett múltbeli események által a narrátor tulajdonképpen temet. A jelen szereplőihez azonban már semmilyen viszony nem fűzi, a teljes kiszolgáltatottság és magány állapotában igyekszik a tőle elvártakat maximálisan, érzelemmentesen, szenvtelenül teljesíteni.
Ugyancsak problematikus az elbeszélőnek a saját magához való viszonya is. A regény egyik legtöbbször elhangzó kérdése az „Elképzelhető, hogy nincs egyéniségem?” dilemmájában összegezhető. Az elbeszélő számára a jelenből való másik menekülési mód, a múltba vonulás mellett, a különböző képzeletbeli szerepjátékok elidegenítő hatású kitalálása: azonosulása a harangszóval, az angyallal, a visszhanggal, a szekrényen megjelenő ujj továbbrajzolása, s ezáltal a vágyott szerelem beteljesítése. A vágyott és képzelt, valamint a valós jelen és múlt közti átjárások érzékeltetik a patologikussá váló állapotok tudatra ereszkedő súlyát. Mégis úgy tűnik, az apa halálát és a gyilkosság körülményeit bemutató szenvtelen, már-már szociológiai pontosságú leírások, majd a temetés során az elbeszélő kacagása a halál színpadának abszurd, de mégis a történetbe illő, és a lány addigi viselkedéséből szervesen következő események logikus és ésszerű láncolatába illeszkedik.


 9. „Szünidőt adnék
a jelennek” – a tér-
és időszerkezet
felszámolása

Sigmond téridejét a város és a falu, az elbeszélés múltja és jelene strukturálja. Mindkettőt a narrátor sajátos, kitágított tudatán keresztül szemlélhetjük, s a megidézett múltbeli események a bonyolult asszociációs technika révén folyamatosan újabb és újabb mélyrétegeket ásnak elő. Mint ahogy az alkalmazott narrációs technika nem teszi lehetővé, hogy eldöntsük, melyek a fontos és a kevésbé fontos események, úgy azt sem mindig sikerül kideríteni, hogy milyen sorrendben követik egymást a történések. Az idő megidézésének lényegében tehát egy szerepe marad: újabb és újabb emlékképeket helyezzen a már megidézettek elé, összekötve múltat a jelennel, s így a múlt borzalmai és a jelen abszurditásai együtt olvasva vezetnek valamiféle megkerülhetetlen végső pusztulás felé. A két téridő összeolvasztását nemcsak a narrátor tudata indokolja – mint láttuk, a múltbeli kiszolgáltatottság és a jelenbeli megalázottság ok-okozati viszonyban áll egymással, a kettő egymás függvénye, egymásnak létokai. Ez a fajta értelmezés lehet a regény fináléjának egyik kulcsa: a múlt megszüntetésével együtt számolódik fel a jelen, a falu végső pusztulása a jelen felszámolását is eredményezi. A narrátor múltidézése tekinthető a múlttal – s egyben a jelennel – való leszámolásnak, a múlt szimbolikus eltemetésének, azaz az idő kívül helyezésének is: „Szünidőt adnék a jelennek, hogy jobban készüljön föl önmagára, s a tegnapi napot elfelejteném.” Ugyanezt szolgálja a regény végén az apa temetése, hisz a narrátor szerint: „Az időt gyászoljuk, melyből egy darab odalett.” Az idő és emlékek felszámolásával megszűnik a múlt és a jelen – s a regény zárlata értelmében marad a végtelen.
A Varjúszerenádban már nincsenek illúziói Sigmond Istvánnak. Nem ad vigaszt a Panaszgyűjtő zárlatában felbukkanó fény, nem hozhat megváltást egy új élet ígérete sem, hiszen világában már csak az enyészetnek van helye. A személyesen vállalt halál is értelmetlen lenne, nincs, akiért feláldozni immár önmagunkat, a világ süket és vak, s aki meghallhatná kiáltásunkat, az már rég halott. Marad hát a múlttól és jelentől való együttes szabadulás – a megtisztulás belső, végtelen útja, hiszen „magammal viszem a végtelent is, és a dallamot.”


10. A többi néma csend

„Nem voltam jó.” – kezdődik Sigmond István eddigi legutolsó regénye, a 2008-ban megjelent Angyalfalva. Hogy miben is áll az egyes szám első személyű narrátor „rosszasága”, bűne és bűnhődése, az többé-kevésbé kiderül a Varjúszerenádhoz igen-igen hasonló narrációs technikával felépülő regényből. Úgy tűnik ugyanis, a szerző nem tudott szabadulni a Varjúszerenád árnyékától, utolsó regénye hasonló tematikára, szimbólumrendszerre épül, s lényegében maga a zárlat sem fogja elmozdítani már a szöveget az eddig felvázolt értelmezési horizontról.
A regény férfihősének montázsszerű, a múltat és a jelent váltogató, nagymértékben önreflexív narrációja ugyanis elsősorban arra hivatott, hogy Sigmond hősének meglehetősen abszurd életformáját, a múltban elkövetett „bűnét” és jelenbeli bűnhődését illusztrálja, és nem arra, hogy valamiféle megoldással, netán feloldással kecsegtesse az olvasót. Egy teljességgel irreális vidéken járunk immár, az „én”, a szubjektum belső világában, ahol a múlt árnyai határozzák meg a mindennapi rituálékat. Hiszen Angyalfalva világában a mindennapi rituálék képezik a cselekmény központját, melyek paradox módon épp a felejtés végett ismétlődnek, hiszen a regény hőse azért emlékezik, hogy felejtsen. A mindennapi emlékezés-felejtés általi megváltás ígérete határolja be a narrátor világát, miközben szép lassan az olvasó számára derengeni kezdenek ennek a furcsa, balladisztikus, a görög sorstragédiák hangulatát idéző világnak a belső ösvényei. A már-már monomániássá fejlődő főhős belső emlékezésáradata a Varjúszerenádhoz hasonló technikát követ, a múlt és jelen, álom, valóság, fikció történései vágás nélküli technikával követik egymást, ebből a nyelvileg is igen komplex tudatfolyamból kell kihámoznia az olvasónak a cselekmény vázát. Mert igazi cselekvésre nem fogunk immár rátalálni, s azok az elemek, amelyek magukban hordozzák a cselekvésszerűség mozzanatát, azok többnyire szimbolikus töltetűek. Ezt támasztja alá az igencsak metaforikus, képszerű nyelvhasználat – Sigmond prózanyelve egyre erőteljesebben hordozza magán a gondolatiság jegyeit. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Sigmond világán ezúttal felülemelkedett a nyelviség, ez lesz az, ami egyre inkább önmagába fordítja a történetet. Mintha a narrátor számára az emlékezésben nem a múlt eseményeinek a felidézésén lenne a hangsúly, hanem ennek a jelent felfaló múltnak a minél erőteljesebb nyelvi, gondolati formába való öntése, illetve maguknak az eseményeknek a reflexív, filozofikus tömörségű, aforisztikus megfogalmazása. Ezért van az, hogy ebben a regényben (is) minden mondatnak súlya van, s épp a nyelviség, gondolatiság terhe által érzékelhetjük annak a bűnnek a súlyát, amely a narrátor vállára nehezedik. Ez a prózapoétikai nyelv teljesen eluralkodik a regényben, olyannyira, hogy a nyelviség fogja a narrátor kilétét is meghatározni. Ha nem állna a sigmondi prózától távol, akár a posztmodern jelzőt is ráaggathatnánk erre a Sigmond-regényre, hiszen a szerző nem egy esetben épp ennek a nyelviségnek az önreflexív jellegére is rámutat: „az én igazamat a jól kiolvasható nagybetűk hordozzák”, vagy „ezt a mondatot már nem folytatom, hogy miért, miért nem, az én dolgom.”
Épp ezért tűnik nehéznek, hogy adekvátan beszélhessünk az Angyalfalváról – hiszen a Varjúszerenádhoz hasonlóan legfontosabb eleme épp a múltnak mint időnek a felszámolása, ami által megszűnik maga a jelen is, s legfontosabb elemévé a hiány, a múlt hiánya, a bűn hiánya, az apa hiánya (?) – vagy nevezzük más szóval: a csend válik. Ezzel viszont a regény – mivel erősen a nyelviségre épít – épp önmagát számolja fel: „hallgat a jelen, amikor a múltnak beszélni kellene. Az angyal hangját sem hallottam soha, apám hangját is elfeledtem. S akkor a múltam néma lett?” Így hát a narrátornak sem marad más sorsa, mint felszámolni addigi önmagát, mindennapi rítusait, s a Varjúrszerenád hősnőjéhez hasonlóan kilépni az addigi „elrajzolt valóság” regényfalai közül: „Most temettük el apát végleg... Végigmegyek az udvaron, az ajtót nyitva hagyom. Nem nézek viszsza a kaputól. De a kaput becsukom magam után. Apám is becsukta volna, tudom. Az úton senki nincsen. Bezárkózott a jelen. Lehet, előlem menekült, a múlthoz bújik, onnan várja a védelmet, félelmetes lehetek így, pártával, bugyogósan, elismerem. A bolond tanító áll a falu végen, karját az égre emeli. ... Karonfogva haladunk, mert így jobban tudjuk egymáshoz igazítani a lépteket: a bolond tanító s én, a bolond tanító saját angyala, személyesen.” S innen a többi már néma csend.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében