Egy régi történetet mesél Karácsonyi Zsolt könyve, az Ússz, Faust, ússz! A régi történetek pedig, ha jól mesélik őket, úgy sűrűsödnek össze a jelenben egyetlen ponttá, hogy nem érezzük kiterjedésüket, nem érezzük időbeliségüket: benne vagyunk és bennünk van, mint Jónás próféta a halban. És ha előkerülünk belőle, ha előkerül belőlünk, nem a helyet látjuk, hanem azt, aki előkerült, és már csak az van hátra, hogy nevet találjunk neki.
A régi történetek mesélésekor talán a hangnem a legfontosabb, ezen múlik elsősorban, hogy meg akarjuk-e hallgatni a történetet éppen ott és akkor, abban a testében, amelyik a hangokat adja neki. Karácsonyi Zsolt esetében az a helyzet állt elő, hogy 2010-ben két verseskönyve is hasonló problémákat vizsgált: előbb az Igazi nyár jelent meg, néhány hónappal később pedig az Ússz, Faust, ússz!
Az időbeliség ebben az esetben stációkat is jelent: az Igazi nyár kicsit korábbról kezdi a történetet, a Faust-könyv pedig valamennyivel tovább jut el benne.
A legfontosabb különbség a két könyv között először is az, hogy az Igazi nyárban ott vannak a mások, a többiek. Aki beszél, tekintettel van rájuk, bosszankodik rajtuk, szórakoztatja és befolyásolja őket, néha, ritkábban, tanul tőlük. A legfőbb irány, amelyik a könyvben felbukkan, már ott is befelé, illetve a mélység felé irányul, de ha mellé helyezzük a Faust-továbbgondolást, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy fokozati különbség van a két könyv között: a könyvterjedelmű poémában absztraktabb, mitikusabb, egyszersmind bensőbb a táj.
A másik különbség hangnembeli: a korábbi könyvben szükségszerű, hogy több tónus szólaljon meg, hiszen eleve nem összefüggő költeményként íródott; könnyedebb, parodisztikus regisztereket ugyanúgy hallhatunk benne, mint emelkedettebbeket. Az Ússz, Faust, ússz!-ban is vannak ellenpontok természetesen, akárcsak minden valamire való zenei kompozícióban. Különös ugyanakkor (vagy talán épp az említett stációkkal hozható összefüggésbe), hogy míg az Igazi nyárban a parodisztikus regiszter inkább érinti az én éjszakai oldalát, az Ússz, Faust, ússz!-ban ez a hang leginkább A nappal című részben figyelhető meg.
Ezt talán érdemes konkrét szöveghelyekkel alátámasztani. Az Esti Metró című ciklus például így indul az Igazi nyárban: „Beindul az Esti Metró, látható az alagút, / a nagy semmiből a kezdet kezdetéhez visz az út”. Itt a klisészerű szókapcsolatok viszik a szöveget a parodisztikus regiszter felé, noha magának a ciklusnak az architektúrája egyébként nagyon is komolyan veszi a metróvá tárgyiasított alászállás-kérdéskört. A kötetbeli Mefisztó-figura egyik megjelenési formája pedig egy „tánctanáré”, a regiszter itt is játékos: „akit körberajonganak, / mert tud kesztyűbe dudálni, / ismer minden titkos lépést, / tudja, hogy kell poklot járni” (A tánctanár színre lép).
Az Ússz, Faust, ússz!-ban a kötetet indító éjszakai jelenet kifejezetten lírai és elégikusan összegző: „Régóta indult / ez a bárka, hogy rátaláljon / méltó zátonyára, / hogy ráfusson és összetörje a / hatalmas, fénylő, örök éjszakát”. A nappali én a következő képben viszont kifejezetten egy fekete humorral megrajzolt prófétai attitűdöt hordoz: Lautréamont vagy Nietzsche írtak ilyen prófétákat, akik egyben alá is ássák a prófétaságot hangnemükkel: „Egy sziget. Partja horzsolja a lábam, / nem éri meg, hogy vállamra vegyem, / a vállra, ami már egeket dönget, / és ismeretlen földeket ural.”
Ha ezt a különbséget értelmezni próbáljuk, akkor azt állapíthatjuk meg madártávlatból: a Faust-könyv beszélője jobban bízik az éjszakai énben, többet vár tőle. Nem magától az éjszakai éntől természetesen, hanem a vele való találkozástól mint eseménytől, mint változást kiváltó tényezőtől. Az új irány, a változás, a fordulat képzete ugyanis mindkét kötetben alapvető fontosságú.
Mindkét kötet vége felé felbukkan az, akit a változás eredményeképpen létrejövő én-ként azonosíthatunk: ő a Nimfaust nevet viseli. Hermafrodita-identitás ez, ami persze archetipikus teljesség-képzet: az a személyiség, aki integrálni képes énjének különböző rétegeit: tudatost és tudattalant, „férfi” és „női” princípiumokat. A nimfa a vízből merül fel, a víz természetes lételeme. Faustnak Karácsonyi Zsolt interpretációjában szüksége van a víz-elemre, a földtől való elrugaszkodásra, hogy elérkezzen valódibb önmagához.
A történet stációi nagy vonalakban így rekonstruálhatók: megmerítkezés a víz, az éjszaka, a hold képzetköreiben, aztán egy eufórikus, nappali pillanat, amelyik hiperbolikussá nagyítja az ént – majd egy nyugvópont, ahol eltűnik az idő és a vágyak („Most hol vagyok? Oly valótlannak látszom, / és hihetetlen minden, ami volt. // (...) A valóság, mint ámbráscet, körülvesz, / idegen, mégse nyugtalanít a másság”). Innen születik újjá a beszélő, Jónásként. Ebben, a rövidebb második részben felbukkan a lángolás, a tűz archetípusa (a vízivilágban természetesen paradox viszonyokat létesítve), és egyértelműen az emelkedés a jellemző: „Még jobban megkapaszkodom / és egyre feljebb emelem magam, / a Szaturnusz zord / gyűrűi közül / már előbukkan / moszatzöld hajam.”
A legszűkszavúbb a harmadik rész – amelyik Nimfaust ébredéséről, megszületéséről szól. Mintha erről, a megérkezésként várt helyzetről lehetne a legkevesebbet mondani. Itt a paradoxonok leginkább a születés és a halál képzetköreinek egybeépítéséből fakadnak. Ez az a hely, ahol „a / Nap // kitárja // éjszakáit”. Hallgatag, egyszavas sorok ezek: Faust útjának erre a szakaszára nem nagyon van nyelv.
Jungiánus terminusok felől nézve a sokjelentésű történet úgy is elbeszélhető, hogy a magasságok felé törekvő előbb leszáll a sötétbe, a mélységbe, a vízbe, az út fölfelé ezen a lenti világon keresztül vezet. Az utazás eredménye viszont várhatóan az, hogy eltűnik a fent és a lent, vagy inkább, pontosabban az, hogy értelmetlenné válik a megkülönböztetésük. Ahogy maga a szárazföld–víz ellentét is csak látszólagos az úszó Faust belátása szerint („a víz alatt / alszik a másik, / bölcsebb anyaföld”). Azon a helyen, ahová Faust indul, a halmazállapotok sem rögzítettek: ami szilárd, bármikor feloldható, és az, ami folyékony, megszilárdítható szükség szerint.
A kérdés az elbeszélt történet szempontjából pedig mindig és visszatérően az, hogy meddig követhető útitársként ez az utazás. Olyan oldalnézet ugyanis, amelyik úgy mutatná Faustot, mint aki átszakít egy célszalagot, nem létezik: nincs célfotó-perspektívánk egy ilyen narratíva végpontjához. Az olvasó-útitárs feladata és lehetősége következésképpen csak az lehet, hogy egy másik perspektívát keressen, ahonnan nézve mégis érthető a történet, és saját imaginációkat indítson be a zátonyok, tengeri medvék és szárnyas polipok képeitől elrugaszkodva. Ez pedig már egy másik történet, esetleg más néven megnevezett szereplő, egy másik út, még ha bizonyos elemeiben össze is vethető amazzal.
Faust beköltözött a Bárkába, amelyik képes átjárni az élet és a halál között, egy olyan vízi barlangba, amelyikből bármikor újjá lehet születni, hiszen éppen olyan, mint az anyaméh.
Karácsonyi Zsolt: Ússz, Faust, ússz! Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2010.
