Azon tűnődöm, vajon hányszor írták le a modern zeneszerzők azt a szót, hogy: BOLDOGSÁG? Vajon hányszor váltották át e szó csodás jelentését hangokra, azaz dallamokra? Bizonyára minden zeneszerző szeretne boldog lenni, akárcsak egy pillanatra is belépni az üdvösség csodás világába. És nem értem, miért nem teszik ezt? Miért nem tettük MI? Miért engedtük át a boldogság megtalálásának ízét, örömét MÁSOKNAK?
BOLDOG KOROK – szoktuk emlegetni az emberiség aranykorait, amelyek az akkori jelenben egyáltalán nem tűntek aranylónak. A zenében gyakran hivatkoznak a 16. század muzsikájára, például Palestrina égi boldogságú zenéjére, vagy alkalomadtán Bach kozmikus muzsikájára (nem véletlen, hogy az orgona vált benne központtá!). A 19. századdal kezdődően már mind ritkábban emlegetjük a boldogságzenéket. Legfeljebb az eksztázis boldogságáról szoktunk beszélni, például a Trisztán és Izolda opera kapcsán. Wagner operáira általában is jellemző a megváltó boldogság keresése. A 20. századdal megjelennek az áldozat-boldogság zenék, például Stravinsky Le sacre du printemps című balettjében (az egyik tétel címe is erre utal: Áldozati tánc). A múlt század közepétől a beavató zenékben egyfajta új boldogság-keresés jelenik meg: behatolni a világ, az ember legrejtettebb titkaiba: a MEGISMERÉS BOLDOGSÁGA. Az elektronika hozzásegítette a zenét, hogy olyan hangvilágokat is feltárjon, amelyek elképzelhetetlenek voltak korábban. Az elektronikus zenébe vetett hitük boldogságforrássá vált. Stockhausen, Xenakis ezen az úton haladva keresték az ÚJ BOLDOGSÁGOT. Úgy tűnt mindnyájunknak, hogy meg is találtuk azt.
DE! „Az öröm illan.”
És a 21. század elején, tehát mostanság rádöbbentünk arra, hogy csalóka boldogság volt mindaz, amiről azt hittük, hogy fejlődés (!) a zenében. Miközben nyugodtan örvendtünk a megtalált-boldogságnak, lemaradt mellőlünk az a hallgatóság, amelynek felfedezéseinket szántuk. Mi boldogok voltunk, a közönségünk pedig mindinkább kiábrándultabb lett, és fantasztikusan megfogyatkozott: máshol, más zenékben keresték a boldogságot. Vissza a régi zenéhez! Ez lett a jelszó, ott legalább – ha nem is mindenütt és mindenkor, de – megtalálhatjuk a dolgokon való felülemelkedés boldogságát. Az elfeledett zenéket, zeneszerzőket sorra fedeztük fel. A NOSZTALGIA édes boldogsága kerítette hatalmába a hangversenyéletet. De ez is lassan halványulni kezd. Mi lesz tovább?
Visszapillantok, visszapillantunk a megtett útra. Úgy kellett történnie mindennek, ahogyan történt? Talán! Most már fájlalom, hogy elmulasztottunk sok boldogságot hozó pillanatot a zenében is. Hallgatom a 20. század nagy műveit. Ki tudja, hányadszor hallgatom őket újra. És mind nagyobb hiányérzetem támad: miért nem vittünk bele zenénkbe több boldogságot? Miért engedtünk át mindent a könnyűzene-iparnak. Ők bezzeg mindig a boldogságra alapoztak. Tették dolgukat, és nagyon sokszor sikeresen: valóban boldogságot adtak ifjú–öreg hallgatóságuknak. Nézem a képernyőn egy popzenekoncert rajongóinak táborát: együtt énekelnek a gitáros előadóval. Közelképekben villan fel a néző előtt a boldogságtól sugárzó arcok, szemek csodás világa. Ezrek hallgatják ezt a BOLDOGSÁGZENÉT. Gyertyát is nyújtanak, magasba nyújtott karjaik hullámzásával kísérik a dal ritmusát. Egyszerű a szöveg, kicsit még naiv is. Ez a naivitás is boldogságforrás lehet.
MI IS A BOLDOGSÁG?
Az éjszakában felfénylő gyertyák lángja, a csillagszórók villanó szikraesője, a csillogó szempárok kozmikus fénye? Vagy maga a zene az a csodálatos valami, amitől felfénylik a lelkünk? A boldogság a LÉLEK FÉNYESSÉGE? És ebben a fényben látjuk meg azt, amit ISTENNEK nevezünk?
A ZENE A BOLDOGSÁG!
