1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Van egy kisbolygó – szám szerint a 3836-os –, amely jónéhány éve, a párizsi Nemzetközi Csillagászati Akadémia jóvoltából a „keresztségben” Stanisław Lem nevét kapta. Az űrkorszak nagy mesemondója hivatalosan is csillaggá vált a csillagok között – bár jobban áll neki a valóságos, a nagybolygói státusz. Mi, akiknek a gyermekkora, ifjúsága, élete – legalább részben – a létező szocializmusban telt, paradox módon, szerencsésnek mondhatjuk magunkat ebből a szempontból: alig észrevehető késéssel értesülhettünk a Lem-bolygó röppályájának majd’ minden stációjáról. (Méghozzá milyen minőségű műfordítások révén! Murányi Beatrix igazi „társalkotónője” volt a lengyel mesternek.)
Az új embert és új társadalmat tervező kommunista rendszerek többnyire rokonszenvvel, megengedően fordultak a tudományos fantasztikum irodalma és filozófiája felé, nem egészen alaptalanul. A haladáshitű gondolkodás, az ember technológiai és társadalmi fejlődésének korlátlanságát vizionáló alkotói szándék eleinte meglehetősen optimista módon közelítette meg a kozmosz „domesztikálásának” problémáját: a világegyetem megismerhetőnek, belakhatónak, az egyenlőség és testvériség utópikus eszméinek jegyében átalakíthatónak tűnt. A science fiction könyvek kiadása ezért támogatott – de legalábbis tűrt – ágazatnak számított, aminek örve alatt „gyanús” nyugati műveket és téziseket is elérhetővé lehetett tenni a nagyközönség számára. (A sors fintora, hogy olyan szerzőket, mint Borges, sci-fi címszó alatt sikerült csak megjelentetni magyarul.)
A felszín alatt azonban a futurológiai horizontok egyre inkább elsötétültek: a huszadik század politikai és technikai-technológiai forradalmai, diktatúrái és világégései után/közben a jövő komornak és veszélyesnek kezdett látszani; s ha volt műfaj, amely rezonált erre, mégpedig az antiutópia és a szatíra eszközeivel, az épp a tudományos jelzőt is vállaló fantasztikus irodalom volt. A fordulat Lem életművében figyelhető meg talán a leglátványosabban, főként a hatvanas évek remekléseiben: a Verne- és Wells-inspirációktól megszabadulva, pazar stíluskészséggel fordítja visszájára a haladás eszméit, a tökéletes világ utópiáját. Az Éden burkolt rendszerkritikának is tekinthető; a mélyen morális alapvetésű Solarisban az idegen intelligenciával való kapcsolatteremtés kudarcot vall; a Visszatérésben pedig épp ő, a nagy humanista rajzolja meg a végletekig humanizmusvezérelt, erőszakmentesített, egyenlőségelvű társadalom torzképét. Végül marad a szeretetteljes humor és a maró irónia: a Kibériáda monumentális modern tündérmeséje.
Stanisław Lem az erkölcsi nyugtalanság írója, aki növekvő szkepszissel és aggodalommal figyelte mindazt, amit a modernitás haladásnak nevezett. Egy 1997-es interjúban – a génmanipuláció és az információs társadalom kapcsán – azt mondja: „Egy olyan korszak kezdetén vagyunk, amely némi borzadállyal tölt el.” Szeretném hinni, hogy nem volt látnok.