"Nem vettük észre, új partokra értünk"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 18. (584.) SZÁM — SZEPTEMBER 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A 3836-os kisbolygó
Szonettszerda lírai portréfestéssel: Bálint Tamás, Egyed Emese, Karácsonyi Zsolt, László Noémi, Márkus András és Szálinger Balázs szonettjei
Karácsonyi Zsolt
Szonettek, portrék, asztalok
Bogdán László
Claudia, Fulvia, Lesbia és Ahab
Sigmond István
Molekulák 12. - Egekbe vezető utakon
ULJANA WOLF
Versei
Goron Sándor
Eörsi, Jánosházy, Nádasdy versus Arany, avagy a 19. századi nyelvhasználat és a „színpadra fordítás” (ny)elve
ŞTEFAN MANASIA
Versei
NAGY SÁNDOR ISTVÁN
A Magyar műfordítói lexikon 1945–2010 tervezete
ZOLTAY LÍVIA
A szag
Szőcs István
„Kedvem támadt énekelni...” (A Kalevala magyar fordításai)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Polifónia
Ady András
Versei
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Hit a „kis dolgokban”
Októberi évfordulók
 
Bogdán László
Claudia, Fulvia, Lesbia és Ahab
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 18. (584.) SZÁM — SZEPTEMBER 25

(Részlet A kintrekedtek című regény
harmadik kötetéből.)

Mert tudja ő, hogy bármit is tehetnénk, úgysem lehet semmit sem megmásítani – suttogja Tatjána, miközben a kanyargó ösvényen a narancs- és fügefák között el-eltűnve andalgó és élénk beszélgetésbe merülő Carlát és Eduardót követve, magunk mögött hagyjuk a különös szentély romjait és a győzedelmesen égnek törő ciprusfákat. – Nem, semmit nem lehet meg nem történtté tenni, megváltoztatni, noha ő, megvallja, másképpen is el tudta volna képzelni szerelmünk vad és mámoros első két hetét, de hiába minden, nem lehet ismerkedésünk varázslatos vasárnap délutánjába visszamenni, amikor a Szent Márk téren én váratlanul rohantam le őt, először szorítva karjaimba, és legnagyobb döbbenetére Violának szólítottam, láthatólag összetévesztettem valakivel, aki feltehetően nagyon, már-már elképzelhetetlenül közel állott hozzám, de őt ez, most már bevallhatja, csak az első pillanatokban idegesítette, utána belenyugodott, hogy nincs mit tenni, az én első szerelmemre hasonlít, méghozzá varázslatosan, számomra tehát egy régóta az árnyak birodalmában kóválygó nő reinkarnációja, de a szememből olyan szenvedély és mélabú sugárzott, hogy elsodorta őt, ha akart volna, se tudhatott volna ellenállni a szenvedélyemnek, a belőlem áradó hívásnak, s akkor már tudta, hogy az ő sorsa és az enyém, attól a pillanattól kezdve, amint megláttuk egymást, ott a galambok között, a tér vasárnap délutáni forgatagában, szétválaszthatatlanul összefonódik, s minket már, ha akarnánk se tudna elválasztani egymástól többé semmi, tehetünk már bármit, öszszetartozunk, és ez először elcsüggesztette, megijesztette, majd váratlanul szokatlan örömmel töltötte el őt, soha eddigi életében még nem érezte, hogy ennyire feltételek nélkül ragaszkodhat valakihez, akit jószerével nem is ismer, most látott először, nem is tudja, hogy kicsoda, hogy mi a szándéka, csak annyit sejt, hogy a belőlem áradó szenvedély elsodorja, megsemmisíti vonakodó ellenállását, hogy előbb-utóbb feltétel nélkül, a kockázatokra nem is gondolva és a jövővel nem is számolva adja meg magát, hiszen egyszerűen nem tehet másként, valószínű én vagyok az, akire egész életében várt, már csak ezért sem hagyhat elmenni, s ha titokban borzolta is hiúságát a tény, hogy én láthatólag összetévesztem valakivel, valaki másnak, egy régen halott kedvese reinkarnációjának hiszem, másolatnak tehát, kihívásnak is érezte ezt, meg akarta mutatni nekem, hogy kicsoda ő, hogyha hasonlít is arra a ki tudja mióta az elágazó ösvények kertjébe tűnő lányra, mégsem azonos vele, ő Tatjána és nem Viola, orosz és nem magyar, hirtelen került veszélybe önazonossága, amit addig a pillanatig, még soha senki meg nem kérdőjelezett, megérezte, hogy nagy lehetőség előtt áll, be kell bizonyítania az ellenkezőjét, meg kell mutatnia, hogy kicsoda is ő valójában, feltételek nélkül kell feltárnia magát, egyszerűen nem tehet mást, ha meg akar tartani, márpedig azt már az első, szédítő pillanatokban biztosan tudta, hogy meg akar, s már csak ezért is látnia kellett, hogy elfogadom-e így, olyannak, amilyen ő valójában, és nem keresem benne tébolyodottan tovább egy hol volt, hol nem volt szerelme vonásait… Addig a pillanatig a sugárzó napfényben álltak, elvakította őt a nap, hunyorgott, vörös karikák közé veszett az arcom, de aztán váratlanul az Óratorony árnyékának védelmébe kerülve, nyugodtan megszemlélhetett, igen, ide kellene visszatérni, ismerkedésünk felejthetetlen, örökre benne élő pillanataiba és terére, ha ide visszatérhetnénk, ha egy jó tündér, mondjuk, visszaröpítene, esélyt adva, hogy újrakezdhessük, talán minden, a két együtt töltött hetünk, de talán ideillő túlzással az egész életünk másként alakulhatna, messzire futhatnánk a világ közepének tartott tér délutáni forgatagából, az Orologio hovatovább teljesen foglyul ejtő árnyékából, a palotából, ahol a főnök jóvoltából lakott és ahol vendégül is látott engem, Eduardo de Sica környezetéből, a lagúnák városából, először repülővel Frankfurtba, majd onnan Amerikába mehetnénk és eltűnhetnénk New York embertenyészetében, épületbányáiban, sem Rolfit, az én barátomat, sem Tatjána Bogdanovát, az ő unokanővérét nem keresnénk meg (csak nem hagyni nyomot!), hiszen Eduardo csak s kizárólag rajtuk keresztül juthatna el hozzánk, ezért azután, bármennyire is fájdalmas, de nem kereshetnénk meg egyetlen ismerősünket, barátunkat sem, senkit a régi és remélhetőleg végérvényesen magunk mögött hagyott életünk tanúi közül és lassan nyomunk veszne, hiába nyomoznának utánunk, a hallhatatlan okostóbiások, a kétezer esztendős vigécek minden kísérlete kudarcra lenne ítélve, egy kis padlásszobában húznánk meg magunkat és ő oroszul tanítana engem, hogy együtt olvashassuk Lermontov és Puskin költeményeit, ismerkedve egymás testével, betelni véle amúgy sem tudhatnék soha, elveszve bolyonghatnánk az orosz nyelv útveszőiben, a mondatok zegzugos átjáróiban, a metaforák dzsungelében, a metonímiák sivatagában, az asszociációk sötét mezőin, ahová már nem követhetne minket soha senki, ahol szabadok lehetnénk és boldogok.
Csakhogy én oda is utánatok mennék – szól vissza váratlanul, a válla fölött, mosolytalan arccal Eduardo, mint aki pontosan hallja Tatjána suttogó szavait, noha jó tíz-tizenkét méterrel előttünk sétál, átölelve a nekidőlő, valamin hangosan nevető Carla vállát. – Én ott sem hagynálak magatokra, mert szükségem van rátok, jó, ha ezt végre már tudomásul veszitek és nem lázadoztok állandóan, mint pajkos kamaszok. És pontosan New Yorkba vágyakoztok. Nézzétek, ilyen lenne! – fordul felénk és ránk szegezi hideg-kék szemét.
És minket megpörget az örvény és elragad, szikraesőben, fényözönben kerengünk, és hirtelen  landolunk egy New York-i utcán. Nem lehet megállapítani, hogy nappal van-e vagy éjszaka, mint ahogy azt sem, hogy nyár-e, tavasz vagy éppen ősz, vakítanak a fényreklámok, szirénáznak a rendőrautók, surrogások, csikorgások, sikoltások, transzvesztiták, magas csizmás, miniruhás, nagymellű kurvák, baseball játékosok, görkorcsolyázó tinédzserek, néha egy-egy félénken körbepillantó, lépteit meggyorsító, öltönyös alak, magas sarkú, ringatózó, hoszszú ruhás nők, labdázó gyerekek, fekete reverendás papok, magas fejhangon panaszaikat ecsetelő, lábatlan koldusok, kínaiak, japánok, koreaiak, vietnámiak, négerek, meszticek, kreolok, cigányok, hinduk, burnuszos arabok, bohócok, tengerészgyalogosok, tűzoltók, prédikátorok, trombitások, dobosok, egy-egy elmélyülten játszó utcai hegedűs, egy csapat fekete öltönyös, maga elé meredő zsidó, sebesen pörgő nyelvvel vitatkozó olaszok, fekete szemüveges, tweed zakós ügynökök, hosszú, sötét kabátos, kopasz, hadarva vitatkozó német fiatalemberek, rohanó portoricóiak, mexikóiak, mintha menekülnének a láthatatlan üldözőik elől, lüszterkabátos ügyvédek, parafasisakos gyarmatáru kereskedők, józanok és részegek, kimeredt szemű, belőtt lányok, tántorgó drogos fiúk, néha egy-egy szigorúan körbepillantó zsaru, egy-egy vörös kabátos, puttonyos, részeg Mikulás, aztán egymásba kapaszkodva egy rongyokba öltözött öregasszony és egy csizmanadrágos, félmeztelen, őszülő szakállú, manuszban csoszogó öregember… Nem, mindez nem lehet álom, kapaszkodok félájultan a sápadt Tatjánába, mindez túl konkrét, túl eleven, túl valószerű, hirtelen érzem meg a szagokat is, a szagegyveleg kielemezhetetlen, megemészthetetlen, a mosdatlan emberi testek szaga alkohol, fokhagyma, fertőtlenítőszerek, illatszerek szagába vegyül, komoran gőzölögnek  az utcára kivezetett csövek, a gyomorforgató bűzöket  árasztó csatornák, s egy-egy lángoló hordó mellett melegedő hajléktalanok toporognak, nem, mindez egyszerűen nem lehet álom! Magunk elé meredve, szédülten támolygunk, ki tudja, merre? Két hatalmas termetű néger áll elénk, nem mehetünk tovább, az egyik kezében figyelmeztetően, mint egy hajnali számonkérés, megvillan a görbe kés, s a zöldes-vöröses fényreklámok vakító fényét villantja könnyező szemünkbe, pénzt, szólal meg rekedten a halefet kezében elképesztő gyorsasággal forgató néger, mire egymás szavába vágva kezdjük magyarázni, hogy nem adhatunk, pénzünk momentán nincsen, mi erdélyiek vagyunk, mondom nem is tudom miért, s hangsúlyozottan ismétlem meg Transsylvania, mire röhögni kezdenek, Drakula, mondják egymásnak, s a magasabb végre elteszi a kést, egy-egy dobozos amerikai sört nyújtanak felénk, a járdszélére ülünk le, gyenge, de legalább hideg, a mellettünk gőzölgő csövekből áradó, fehéres árnyalakzatok fejünk körül gomolyognak, meg-megvillan sötét arcuk, a minket figyelmesen nézegető szemekben együttérzés, Drakula, mondja harmadszor is a késes, és ismét felröhög, vámpírok tűnnek fel a gőzben, szájuk széléről nyalják a vért, mindez ismét valószerűtlen, lehunyom a szemem, abba a reményben, hogyha kinyitom, eltűnik a New York-i utca, de nem tűnik el, ott van, a maga nyomasztó jelenvalóságában, és foglyul ejt. „Hát ide vágytatok? – tűnik fel mellettünk váratlanul Eduardo de Sica, és elhúzza a száját. – Végződhetett volna rosszabbul is első kalandotok, meg is szúrhattak volna ezek a baromállatok…Szerencsétek volt!” Isszuk a sört, Eduardo alakja ott foszforeszkál a reklámok fényében, a késes néger mesélni kezdi, hogy az előbbi dolog csupán egy móka volt, ő nem rabló, pusztán tréfálkozott velünk, ő taxisofőr, csakhogy igen furcsa dolog történt vele az előbb, hajnal óta szolgálatban volt, megéhezett, felugrott valamit falni a lakásába, itt lakik a szomszédban, bök az állával a hátunk mögött álló, a gőzben elmosódott, több emeletes bérház felé, csak úgy, sietősen, állva evett is egy szelet húst, kenyérrel, ivott is egy csésze jázminteát, mert az a kedvence, attól valahogyan felfrissül, újra energiával tölti fel és éppen készült visszajönni az utcára, taxizni tovább, már az ajtóban állott, amikor váratlanul megcsördült a telefonja, kis tétovázás után kedvetlenül ugyan, de visszabattyogott, elképzelni sem tudta, hogy ki a franc zavarhatja ebben az órában, ezt kiderítendő felvette a kagylót, egy havere hívta, valahonnan a Fülöp-szigetekről, ahol katona, jól elvitték őt is a hazából, jó messzire, épp szomorú sorsát ecsetelte, nincsenek biztonságban, duruzsolta, azok az átkozott terroristák mindenütt ott vannak, a legváratlanabb időben és helyeken robbannak sunyi bombáik, amikor hatalmas csattanásokat, csörömpöléseket hallott és a telefonkagylóval a kezében, ez az előnye a több mint tíz méter hosszú zsinórnak, kirohant a balkonra, belebotolva az üres üvegekbe, s a fájdalomtól sziszegve, megütötte fájós bal lábát, döbbenten észlelte, hogy kocsija sehol, miközben a haver az amerikaiak elleni, terjengő, alamuszi gyűlöletről, a Fülöp-szigeteken is egyre gyakoribb, divatosabb terrorista akciókról mesélt, ide-oda forogva végre észrevette, hogy az ő imádott sárga taxija ott hever, romokban a szomszéd járda szélén, tehát nem ott, ahol az előbb hagyta, és egy hatalmas tankert épp leállítanak a zsaruk, valószínű azért, mert a hülye, idióta barom sofőr véletlenül átgázolt rajta, mert nem az utat nézte, hanem valószínűleg egy pornómagazint, amit még most is tehetetlenül a mocskos kezében szorongatott, az ő taxijának már annyi, gondolta fásultan, mikor a haver elmesélte, hogy épp be akart térni egy bárba, bevágni egy felest, amikor kioldódott a cipőfűzője, s amíg lehajolt és komótosan megkötötte, nehogy belebotolva elessen, az égbe szállott a bár, ha nem oldódik ki a cipőfűzője és belép, akkor ő is meghal, hát nem, ebbe kétségtelenül bele lehet őrülni, a bombák mindenütt ott vannak, igen ott, sunnyogta ő, de bocs, most leteszem, haver, éppen most trancsírozta fel egy infantilis állat a taximat, érted te ezt, nem, nem értem, mondotta kedvetlenül a  másik, és te most honnan beszélsz, a másvilágról, benne voltál, nem, nem voltam benne, feljöttem valamit enni, s épp akartam lerohanni, amikor hívtál, haver, ha nem hívsz, akkor most nem beszélhetnél velem, a taxi romjai között feküdnék, darabokra szaggatva, velünk valaki játszik, haver, nem gondolod, majd még hívlak, jó, hívjál, válaszolta ő és vigyázz magadra, mind vigyázhatok, ha a fekete seggem alatt robban fel egy bomba, hát ez az, imádkozni kell, az Úr megsegít, vágta le ő a kagylót, már csak benne bízhatunk, mert kiben másban, elnökökben, vezérekben nem, és akkor eszébe jutott, hogy nincsen biztosítása, elfelejtette megújítani, így neki annyi, a taxiját elviszik a roncstelepre, s ő mehet megint az utcára, amíg össze nem szed annyi pénzt, hogy újat vásárolhasson, kisántikált a lakásából, lejött, a háza mellett, a járdán találkozott ezzel a szakadt haverrel, mutat a sörét kortyoló társára, s akkor jöttünk mi, két ki tudja honnan a bánatból idepottyant, rövidnadrágos ágrólszakadt, gondolták, megtréfálnak, de…A férfi elhallgat felugrik, társát is felrántja, nyúlcipő! üvölti, és rohanni kezdenek, s most veszem észre, hogy megáll mellettünk egy rendőrautó, kiugranak a zsaruk, az egyik a menekülő négerek után kezd rohanni, a másik minket igazoltat, felállítanak, szétvetett lábbal a falhoz támasztanak, izzadt kézzel tapogatnak, fegyver után kutatva… Eduardo ekkor unja meg az egészet, egy kört és egy keresztet rajzol a levegőbe. „Mi a véletlen? – kérdezi, s megint ott vagyunk a szigeten, a tomboló napsütésben – mert a szerencsétlen fajankó történetéből, s a Fülöp-szigeteken katonáskodó havere történetéből is világosan látszik, hogy igenis létezik véletlen, hiszen ha nem csörren meg a telefonja, ha nem hívja az ismerős srác a Fülöp-szigetekről, ha nem fordul vissza, ő is ott dögölhetett volna meg, a széttrancsírozott kocsijában, ha a másiknak nem oldódik ki a cipőfűzője s bemegy abba a bárba, bevágni egy felest, pont eléri a szolgálatos bombát! Igen, kedves Tatjána, megint feltehetjük a kikerülhetetlen kérdést, mi a véletlen?!” S én Tatjána sápadt arcába meredve, megrökönyödve veszem észre, hogy még mindég a kezemben szorongatom a sárgászöld, hideg, amerikai sörös dobozt és öntudatlanul számhoz emelve iszom is egy kortyot, elképesztően lágy és ízetlen, undorodva forgatom a számban, Tatjána pedig szomorúan néz Eduardóra.
Itt most nem a véletlenről van szó, drága főnök, hanem arról, hogy megint mi volt ez az egész? Mit akarsz tőlünk? Mit akartál ismételten demonstrálni?
Meg akartam mutatni, mi várhat rátok New Yorkban – mosolyog elnézően Eduardo. – Ahol különféle veszélyek leselkednek rátok, melyeket el sem tudtok képzelni, ahol nem egy életbiztosítás létezni, ahol már rögtön, az első percekben kirabolhattak és megölhettek volna…
Nem értem – toppant dühösen Tatjána. – Ki vagy te, hogy eldöntöd helyettünk, hogy hol kellene élnünk, hogy mi a jó nekünk? Milyen jogon avatkozol bele az életünkbe?
A barátság jogán – mondja elkomolyodva Eduardó. – A barátotok vagyok, nem nézhetem tétlenül, ölbe tett kezekkel, hogy hogyan teszitek tönkre magatokat. S mindezt miért?
Na, miért?
Egy fikció nevében.
Nem értem, megint rébuszokban beszélsz.
A szabadság nevében, amiről nem is tudjátok, mi az, amit el sem tudtok képzelni, mert nem hiszitek el, hogy veszélyes is lehet.
Nem értem – komorul el Tatjána. – Mi nem kértük a te önzetlen segítségedet, felfogod végre? Nem tartunk igényt a gondoskodásodra.
De hát  kirabolhattak volna, meg is ölhettek volna…
De nem öltek meg.
Most nem, mert…
Mert te nem akartad.
De a következő pillanatban egy részeg, begőzölt, belőtt idióta akár le is szúrhatott volna. Én sem vagyok mindenható!…
Nem értem. Mióta viseled a szíveden ennyire a sorsunkat, a biztonságunkat? Miért hallgattatod le a kajütünket, az intim együttlétünk pillanatait, a magánbeszélgetésünket? Mire vagy még kíváncsi, te, aki állítólag mindent tudsz rólunk s látod a jövőt is?
Szóval te rejtetted el a mikrofont az irodámban? – dobbant  dühösen Eduardo. – Gondolhattam volna.
És a felvétel is megvan – kacag idegesen Tatjána. – Bizonyítani tudom, hogy lehallgattatok.
Carla döbbenten mered Eduardóra és lesöpri válláról a karját. – Ez igaz. Lehallgattatok bennünket? De hát miért!?
Mert akarták tudni, miről beszélgetünk – mondom kedvetlenül. – Ez ilyen egyszerű.
S ráadásul – torzul el Carla gyönyörű arca –, az a fajankó és esztelen Vittorio az előbb lehallgatási történeteitekről faggatott benneteket, a béketábor volt polgárait. Ez a cinizmus teteje. Tényleg nem bíztok bennünk, kedvesem?! Mit akartok megtudni? Hiszen állítólag előttetek nincsen titok. Ti látjátok a jövőt, olvastok a gondolatainkban…
Vittorio egyszerűen ki akarta puhatolni, hogy ki rejtette el a mikrofont, s ezért terelte a beszélgetést a lehallgatásokra, amellett hoppmesteremet minden érdekli, ezek a szocialista Romániát mélységesen jellemző történetek is. El sem tudja képzelni – fordul felém –, hogy hogyan is éltetek ti a Ceauşescu-diktatúrában, a bizalmatlanság emésztő légkörében?
Na, és megtudott valamit? – kérdezi gúnyosan Tatjána. – Mert mesélni készségesen és önfeledten meséltek, János is, Laura is, Anna is, Attila is…
Nem – legyint Eduardo. – Persze, hogy nem, mert te rejtetted el a poloskát, s a többiek, akiknek az agya nyitott könyv előtte, nem is tudtak róla. Amikor visszajött s jelentette, hogy sejtelmetek sincsen semmiről, azonnal tudtam, hogy te hagytad ott a mikrofont, és nem az elfuserált kémeink, még napokkal azelőtt, amikor szabadon mozoghattak, ahogyan Vittorio állította.
Mért? – néz diadalmasan Eduardora a kipiruló Tatjána. – Vittorio nem tudta? Az én agyam nem nyitott könyv előtte?
Te is tudod, hogy nem.
Csak tőled akartam hallani – kacag fel diadalittasan Tatjána –, hiszen ezt akár dicséretnek is fölfoghatom, nem?
Eduardo elfordul. – Erről még beszélünk – suttogja komoran –, de most sietnünk kell, várnak az ebédnél. Mindenki ott lesz, beszélnem is kell. Menjünk. – És határozott léptekkel indul el a füge-, narancs- és mandulafák között az ösvényen, a távolban felmagasodó, tizenkét emeletes szálloda felé.
Csak azért – szól után Tatjána –, mert én tudok olvasni benne, tudom, mire gondol, mit akar? Ezt vedd számításba ezentúl.
És azt is tudod, hogy én mire gondolok, vagy Kisseleff, vagy Diána? – áll meg Eduardo, és döbbenten bámul rá.
Ez hadd legyen az én titkom – dobja az útmenti szemeteszsákba az amerikai sörösdobozát Tatjána. – Te, aki mindent tudsz, drága Eduardo, bizonyára ezt is jól tudod, ismered a képességeim határait, akárcsak a magadéit…
Erre most nincs idő – fordul el a főnök. – Siessünk. Már mindenki rám vár, s én se szeretem, ha megvárakoztatnak.
Gyors léptekkel indul előre.
Carla bevár bennünket, kétségbeesetten bámul ránk. – Most már semmit nem értek – suttogja. – De úgy érzem, kissé elkapkodtam a visszavonulásomat.
Ne félj – öleli át Tatjána, kipirult arcához szorítva arcát. – Előbb-utóbb kiderül hogy mit akarnak tőlünk, mik a terveik velünk, és ha nekünk nem fog tetszeni, egyszerűen elmegyünk innen. Bízzál bennem. Még semmi nincs elveszve…




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében