Évek óta érezte azt a jellegzetes szagot, valahányszor elment az ajtajuk előtt. Magában öregszagnak hívta, pedig tudta, hogy nem minden idős embernek van ilyen, mégis, valahogy összekapcsolta a két dolgot. Öregszag, ami – mondjuk ki – erős húgyszaggal keveredett.
A lakás a földszinten volt, garzon. Csak egyszer vagy kétszer látta belülről. Az öregek hívták többször is, hogy nézzen be hozzájuk, de soha nem volt ideje. És az a borzalmas szag. Azért sem ment be. A házaspár mindkét tagja jóval elmúlt már nyolcvanéves. A férfi hat évig volt hadifogságban, ezt még a szülei mesélték gyerekkorában, mikor folyton kérdezgette őket, mit tudnak az öregekről. A nőről azt mondták, valamikor bölcsődében dolgozott. Gyerekük nem született. Hogy nem lehetett, vagy nem akartak, senki sem tudta.
Azt már régen észrevette, hogy a nő mindig mintha félne valamitől. Jóformán alig érintkezett a külvilággal, csak a férjével együtt lépett ki az utcára. A férfi bátrabb és sokkal közlékenyebb volt, időnként elbeszélgetett a szomszédokkal, de a múltról soha nem mondott semmit. Szerényen élték a kisnyugdíjasok egyszínű életét, nem zavartak senkit. Csak az a fáradt, savanykás szag. Az utóbbi években talán még elviselhetetlenebbé vált. Hiába nyitották ki a lépcsőházban az ablakokat, no és a kapu is legtöbbször tárva-nyitva állt, nem volt elég ez sem. A szag már beette magát a ház falaiba, bepréselődött a téglák közti résekbe, a lakók mindennapjainak részévé vált, megkerülhetetlenül.
Szólni nem akart az Öregeknek senki, és hogyan is nézett volna az ki, hogy valamelyik szomszéd becsönget, és azt mondja, asszonyom, uram, talán takarítani kéne. Biztos, hogy próbálták tisztán tartani a lakást, amennyire tőlük tellett, de hát nyolcvan felett ez már korántsem olyan egyszerű mutatvány. Rokonuk nem volt, aki időnként rájuk nyitott volna, ezek ketten olyan egyedül álltak a világban, hogy az embernek a szíve szakadt bele. A közös képviselő egyszer felajánlotta, hogy hív valakit az önkormányzattól, aki segít majd nekik, de az asszony elzavarta, azt mondta, ide ne jöjjön senki, megoldják ők az életüket, ahogy eddig is tették.
A félelem. Valahányszor látta az idős asszonyt, összerezzent a szemeiben tükröződő félelemtől. Vajon csak félelem volt ez, vagy a magány és a félelem nászából született förtelmes szörnyeteg, ami egyszer csak ráül az ember vállára, s attól fogva nem ereszti, haláláig ott terpeszkedik rajta, vagy tán még azon is túl? Mitől rettegett ez az asszony? És a férfi? Ő egyáltalán nem tűnt soha ijedtnek, inkább csak olyannak, mint aki beletörődött a sorsába, csendben elfogadva azt. Bölcsesség volt ez, vagy csak kényelem? Fásultság? Közöny?
Aznap korábban indult haza a munkából. Ahogy belépett a lépcsőházba, megint megcsapta az orrát a dohos húgyszag. Ám most még erősebb volt, mint eddig. Ebből elég, gondolta, s ezúttal nem ment el. Bekopogtatott. Határozottan ütögette oda az öklét az ajtóhoz, majd várt egy kicsit. Aztán újból kopogtatott, és megint várt. Semmi. Öregek, gondolta, talán nem hallják, vagy csak lassan mozognak. Ismét kopogott. Még mindig semmi. Lenyomta a kilincset, s az ajtó kinyílt. Belépett a pici előszobába. Majdnem teljesen sötét volt, a szoba ablakán a redőnyt leengedték. A szag már annyira tömény volt, hogy be kellett fognia az orrát.
Egyetlen lépéssel ott termett a szobában. A jobb sarokban, egy nagy franciaágyon hevert a két test. Kívül a férfié, belül a nőé. Ahogy megfordította a férfi testét, rögtön látta, hogy halott. Halott volt a nő is. Ott feküdtek az ágyon, egymás mellett, ki tudja, mióta.
Senkit sem érdekelt az életük, és senkit sem fog érdekelni a haláluk sem. Majd eltemetik őket az állam költségén. Lehet, hogy valaki a házból mégis elmegy a temetésre, kegyeletből.
Később hallotta, hogy a két idős ember altatót vett be. Valószínűleg régóta gyűjtögették már a pirulákat.
A szag eltűnt, elpárolgott az öregekkel együtt. Néhány hét múlva látta, hogy kifestik, felújítják a lakást. Egy fiatal pár költözött a helyükre.
