Úgy mondja, úgy mondja,
Vitéz az kegyesnek,
Hej kegyes, hej kegyes,
Fújjad az éneket, fújjad
az éneket!
(Magyardécsei népballada)
Varga P. Ildikó a Kalevala magyar fordításairól öt fordító – Barna Ferdinánd, Vikár Béla, Nagy Kálmán, Rácz István, Szente Imre – teljesítményét jellemzi, elemzi, veti egybe, és rajzolja körül a kiemelkedő megoldások szint-vonalait.
Érdekesek a műveletei, annak ellenére, hogy nagyon is szembetűnően igyekszik filológusi szakköntöst és tudomány-mezt ölteni a szövegalakításában, mindegyre többrendszerűségről és finnugor hálóról olvasni, van sok célszöveg, célnyelv, célkultúra, paradigmaváltás, azonban mindezt hamar meg lehet szokni: megállapításai meggyőzőek és célbatalálóak.
Ha valakinek kedve kerekedik a Kalevala újbóli lefordítására, avagy szemináriumi és államvizsga-dolgozatot, netán éppenséggel doktori értekezést írni e tárgyról, ehhez a Varga P. Ildikó könyvénél jobb segédkönyvet vagy célforrást nem talál.
Viszont az olvasó – főleg az idősebb – fennakad a szerző néhány eljárásánál az elfogadói szerepkör betöltésének műveletei során. Például tárgyilagosan és pártatlanul idéz „abból az időből” való szerzőket is, amikor politikai-ideológiai háttereket vázolgat, ilyen témáknál, mint nemzetfogalmak, magyarság önképe, „a nyelv- és/vagy néprokonságon alapuló kapcsolatok, pl. E. Fehér Pál ultra-marxista kritikust és közírót, aki szerint még az is fasiszta volt a javából, aki a hitlerizmusnak tevőlegesen is ellenállt, és emiatt Dachauba vagy Buchenwaldba hurcolták; avagy egy bizonyos Domokos nevű szerző, aki „a két ország” (nyilván Magyar- és Finn-) „egyre fokozódó fasizálódásáról” ír, de nem fűz megjegyzést, minősítést hozzá. Pedig különösen Finnország esetében erről szó sem volt!
Elismerésre méltó viszont, hogy bőven idéz Margócsy István tanulmányából, aki már 1998-ban (igaz, csak Nyíregyházán) megjelent tanulmányában tárgyilagosan elemzi, hogy a lapp-magyar-finn nyelvrokonság elméletének elfogadása nem csak ellenállásba ütközött, de bizonyos rétegekben már a XVIII. században népszerűvé vált! „A társ jezsuiták, Faludi Ferenc, Molnár János örvendezése mellett ide sorolható pl. a történész Pray György, Palma Károly Ferenc, az irodalomtörténész Horányi Elek, Walaszky Pál, az orvos Kibédi Mátyus István, a nyelvész Verseghy Ferenc, később Gyarmathi Sámuel és Révay Miklós egyetértése, vagy... Kalmár György elfogadó nyilatkozata; a mai értelemben vett szépírók közül Virág Benedek dicshimnusza, vagy Dugonics András sok éven át folyó, felbecsülhetetlenül nagyhatású regénypropagandája, a 90-es évek röpirat-irodalmából Báróczy Sámuel és kivált Decsy Sámuel javallása...”
És mindennek ellenére: a Schlözer-különítményesek több mint 200 esztendőn át homlokegyenest ellenkező megvilágításban tárgyalták a kérdést, szub- és diverzív módon, mérgező sugalatokkal... Ha Varga ezt így nem is fogalmazza ki, mégis szép, hogy meri említeni, még ha (az elvárható) kommentárok nélkül is.
Külön passzusokban foglalkozik a könyv a szemérem és nemi erkölcs vonatkozásában való időbeli és etnikai távolságok-eltérések okozta fordítási nehéz-ségekkel. Főleg azért, mert a magyar (főleg irodalmi) nyelv, sőt a népköltészet nyelvezete is sokkal „szemérmesebb” volt a közelmúltig, a Spirochetizmus megjelenéséig, mint általában a környező vagy a rokon népeké, Megjegyzendő volna az is, hogy az eufemizmusok, a szépítő kifejezések is idővel trágárságokká válnak, („belső jelentésszínezet-változás miatt”).
Például a közösülést jelentő legelterjedtebb magyar szó eredeti értelme: „vég, ver, üt”, végül is a szab-ni ige megfordítása.
Talán ennek a folyamatnak a tisztázatlansága okozta, hogy Szálinger Balázs drámai költeménye, Kalevala című, tulajdonképpen „Pszeudo-Kalevala”: modern szemléletű átértelmezési és a magyar irodalom belvilágához való közelítési kísérlet, itt-ott néhány ocsmány, trágár szó használatát is erőlteti, s emiatt az ember nem ajánlhatja olvasásra érzékenyebb lelkű ismerőseinek ezt a lenyűgöző, nagy mélységeket felkavaró művet. Varga P., ha csak műve legutolsó mondatában is, de már hivatkozik a szakbírálat és „élő irodalomtörténet” által sunyin elhallgatott fordulatra: „Az eposz teljes szövege magyarul... évek óta nem jelent meg. Talán újra a forráskultúrához kellene fordulni, ahol a Lönnrot-féle éposz más műfajú, intralingvális fordításokként is meghatározható művekben él tovább. Vagy más kulturális rendszerhez, például a színházhoz, mely, amint azt az elmúlt években Szálinger Balázs szövegkönyvén alapuló előadás sikere is bizonyította – újra és újra felfedezi magának a Kalevalát.”
Vagy, tegyük hozzá, amint éppen Szálinger művének Szauna nevű szereplője felfedezi magát a nagy záró monológban: „... és én, a Szauna, mint egy halott faj Fekete Doboza.”
Itt elérünk egy fontos gondolathoz, amit a szerző nem vet fel: mi a magyarázata a küzdelmeknek a magyar Kalevaláért? Holott, mint annyian mondták, ez az eposz a magyar népköltészettől, de egyáltalán a magyar életszemlélettől, világképtől gyökerében idegen, felfoghatatlan? Hiisi szarvasa sosem futott célegyenesbe nálunk csodaszarvasként...
*
Az észtek nemzeti eposza, a Kalevipoeg – „Kalev fia”, magyarul – nagyon különbözik a Kalevalától. Fordítója, Bán Aladár, A Toldi monda alaprétege című tanulmányában (1917) abban határozza meg a legfontosabb különbséget, hogy a Kalevalának több főhőse van, (tehát alapjában többpólusú), míg a Kalevipoegnek csak egy. És éppen emiatt ez utóbbi könnyebben összehasonlítható magyar mondákkal, regékkel, mesékkel, hagyománytöredékekkel. Mindenekelőtt a Toldi (Ilosvai előtti) elemeit nyomozza, a Szép Miklós, Királyfia Miklós stb. elemeket, s a következő közös vonásokat fedezi fel Kalevfia és Toldink között: óriási termet, emberfeletti testi erő, kezdetleges fegyverek (husáng, kő), morcos, magányos természet, amihez azonban jószívűség is társul, lobbanékony természet, nehézfejűség... Bán Aladár szerint az ilyen vonásokkal felruházott regehősők az elődök, őseink, a hatalmas termetű és nyers természetű kezdetleges ősemberek emlékét őrzi.
Egy mondakör folytonosságát nem az idővel hozzákapcsolt cselekményelemek, hanem a hős jelleme adja. Megjegyzi, hogy Kalevfia, akárcsak apja: „király”. Ez azonban nem egy ország királyát jelenti, hanem legtöbbször egy (vagy egy-két) faluét, városét. Mint a folyamközi, görögországi, közelkeleti királyságok esetében... s mint a magyar népmesékben: a nagy rengeteg erdőn túl mindig rábukkan a hős egy másik városra, s abban egy másik királyra.
(Az idézett magyardécsei balladában, a kegyes, amikor elfogják a rablók, így igazolja magát: „Ez s ez vármegyéből / Ez s ez királylánya…)
Bán Aladár hangsúlyozza, hogy a Kalev szó jelentését még senki sem fejtette meg (szerintem „bunkó”, „verőkaró”, alakilag rokon a magyar kalló szóval. A legendakört Bán a továbbiakban összekapcsolja Szent Miklós személyével is, a nevet görögből értelmezi: nike laos „győz a nép”, mások szerint viszont, mint Magyar Adorján, úgy a Nikolausban, mint a Herkulesben benne van ez a kul, kal tő, és egyik is másik is „nagybotos, erős óriásféle…”
Manapság sokan beszélnek, nyelvészek, főleg a genetika hívei, népek nyelvcseréjéről; épp a finnek, észtek kapcsán. Ám a Szálinger-idézet eszünkbe juttathatja, előfordulhatott népcsere is: amikor a nyelv alatt kicserélődött a nép! Erről őrizhet titkokat a szauna is, mint „Fekete Doboz”…
Varga P. Ildikó: Hiisi szarvasától a csodaszarvasig. A Kalevala magyar fordításai. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár 2010.
