Ismét így
ma éjjel újra velem voltál,
és ismétlődött minden, ami
megszokott kellene legyen,
mégsem értem miért,
beállt, mint esemény egy
szokatlan, a vadságától a
szelíd magasztalásig vér-
erejét vesztő történéssorba,
mely végtelen
bálványoztalak ismét és
ha kettőnké lenne egy olyan
szoba, ahol a falon, mint
egy őrtoronyban, szentképek
váltják egymást lelkem
őrzésében, bizton állítom:
a tekinteted vélném felfedezni
minden figyelmesen fölém
hajló ikonban
Utolsó ajándék
majd ha véget ér, ha véget
érünk, s az utolsó kertajtó-
csapódás, lábtörlés, kopogás
után úgy állok az előszobában,
ahogy hívő a gyermekkor rég
elfeledett, egykor nagy, most
már valószínűtlenül összehúzódott
templomában,
ha már istenítettelek, s te megszoktad
egy makacs református hús-vér-vágy
imáit, megteszed a kedvemért, hogy
így mindennek szükséges-fölösleges
fináléján majd pár perc alatt megadod
– akkor is, ha már nem tudok,
vagy nem
kérdezhetek – szerelmünk addig
elhallgatott válaszait?
Találka
Ez voltam: vakítóan szikrázik
a körülvevő minden, házad előtt
fehér emberalak, s miután bevárta
önmagát, hogy egyedül maradt,
a halkan roppanó hidegben mélynyomú
léptekkel továbbhaladt: én voltam.
Jóslat
velem együtt láttad, amint
nyerszöld parázs lobban a
kertben, s felfut az éppen
nyújtózó fűszálakra bomló
pöttöm, ezernyi kacsán a fára;
s ahogy napról napra hízik a
meleg, lassan virággá,
gyümölccsé hamvad
minden ága; csupán ketten
néztük mindezt, s legtöbb
egy év múlva, miközben új
almákat görget már az idő,
s önnön gyermekkorát növi
ki az udvar...
kicsinyed, rólunk, rólam mit
sem sejtve, otthonos-boldogan
játszik majd ebben a valamikor
csak kettőnknek jelentéssel teli
látványban
Meztelen
amit nem sikerült eddig
megélnem úgy, hogy élve
meg is ússzam, remélted,
majd megtörténik velem
egynéhány álomképbe
foglaltan, s óvva volnék
így, mondtad, a nappali
őszinteségtől, vagy az
éjjelek igazától...
én a te álmodba vackoltam
el magam, s tény, hogy a fény,
vagy a sötét immár semmit
sem jelent nekem...
csak egy rém kísért még, az
viszont kitölt teljesen: mi
történik, ha egyszer miattad,
vagy veled együtt, a nagy
védettségtől már jócskán
életképtelenül, hirtelen
fel kell ébrednem?
A gyerekek
egykori arám! minden szavam,
szándékom szerint, azért szeretkezett
a tieddel, hogy hagyjunk magunk
után egy-egy jól sikerült mondatot,
de hiába: csak káromkodást sikerült
nemzenem;
veled viszont minden más! itt nincsen
jólfésült suttogás, dinasztiatervező, óvatos
megfogalmazás, s minden egyes jelentés,
amelyet kihordasz, mégis okosan,
figyelmesen növöget ebben a kis,
tán nem is jogosan létrejött családi
körünkben
Clemens
Fáztam azon a reggelen,
ébredés előtti nevető-szomorú
gyermekkor végi benyomás
volt, s hogy testemre tested
második rétegként felhúztam,
hálát adtam valakinek odafenn:
újabb nap ez is csupán, nyugalom,
csak banális huszonnégy óra,
nem az örökkévalóság!
köszönet ezért, de kinek is? ...
egykutya, nem kell félnem!
