Roskatag faházak, keskeny utcácskák, porlepte olajfák, ciprusok. Na meg a tenger örökös mormolása, ahogy az versben is írva vagyon. Ez Rodostó, a száműzetés szimbólumává vált török település. A szultán kegyelméből itt, a Márvány-tenger partján állapodhatott meg végre a kuruc szabadságharc leverése után fél Európát bebolyongó II. Rákóczi Ferenc fejedelem és udvara.
A viharvert kuruc generálisok és miniszterek társaságában találunk egy lányos ábrázatú, szelíd tekintetű fiatalembert is: Mikes Kelement. (Legalábbis ilyennek mutatja őt az ifjúkorában készült festmény.)
Mikes Kelemen a háromszéki Zágonban született református köznemesi családban. Egyéves volt, amikor kuruc érzelmű édesapját, Mikes Pált a császári hadak vezetője, Heisler generális halálra kínoztatta. Édesanyja újra férjhez menetele után a család katolikus hitre tért. A diák Mikes a jezsuiták kolozsvári konviktusában tanult, s rokona, Mikes Mihály tábornok közbenjárására került a fejedelem mellé belső szolgálatra. Az évek folyamán apródból főkamarássá avanzsált. Rákóczit mégsem politikai meggyőződésből követte az emigrációba. Az iránta érzett tisztelet és szeretet késztette erre – az életét végzetesen megváltoztató – lépésre. Mert Törökországból nem volt visszaút. „Ex Turcia nulla redemptio”, amint azt hosszú évekkel később klasszikus tömörséggel tudtára adta Mária Terézia, a fess magyar testőrírókat amúgy igencsak kedvelő osztrák császárnő. Így aztán Mikes Kelemen a bujdosók közül utolsóként itt halt meg pestisben 1761-ben.
Elzártság, egyhangú élet, idegenség és örökös honvágy. Lelki és fizikai nélkülözések, hiányok. Ezt éli meg nap mint nap Mikes a száműzetésben. Kell-e ennél több a búskomorsághoz, az önfeladáshoz, a lélek széthullásához? A kérdés természetesen provokatívan költői. Mégis ezek a körülmények játszottak közre végső soron abban, hogy a fejedelem titkárából, hivatalos szövegek fogalmazójából szépíró váljék.
Távol a szülőföldtől, szeretteitől, akikkel nem tarthatta a kapcsolatot, a számkivetettség léleknyomorító visszhangtalanságában Mikes különös játékba fog. Még franciaországi tartózkodása idején ismerkedett meg az irodalmi levél sajátos változatával, a lettre-familière-rel. Ezeket általában különböző nemű rokonok írták egymásnak, majd gyűjteményekben publikálták, hadd szerezzenek tudomást a kíváncsiságra hajlamos olvasók is a magánéletük fordulatairól. A műfaj jellemzői a társalgó hangnem, a bizalmas jelleg, a könnyed, elegáns gondolatszövés, a választékos nyelvhasználat. Mikes székely mesélőtehetségéhez, észjárásához kiválóan passzolt ez a megnyilatkozási forma.
Már csak egy levelezőtársra van szüksége, akivel kedvére cseveghetne ügyes-bajos dolgairól, a száműzöttek mindennapjairól, a fejedelem foglalatosságairól. Egy kedves, művelt női rokonra, akit tanulságos és szórakoztató történetekkel traktálhatna, akivel élcelődhetne, bizalmaskodhatna, s akinek ugyanakkor elpanaszolhatná gyötrő honvágyát. Aki félszavakból is megértené őt, vigasztalná, erőt adva neki sorsa elviseléséhez ebben a számára darabjaira hullott világban. Mivel ilyen hölgy nem volt kéznél, ki kellett találnia egyet. Így ölt testet a képzeletében P. E. grófnő, aki szintén török földön, Konstantinápolyban lakik. (Mellesleg a fantáziaszülemény olyan hitelesre sikeredett, annyira valóságosnak tűnik a levelek szövegvilágában, hogy évtizedeken át kutattak utána az irodalomtörténészek.) Maga Mikes negyvenegy éven keresztül írta váltakozó kedvvel és ütemben leveleit „nénékájának”, megteremtve a fiktív irodalmi levél műfaját a magyar irodalomban. A levélgyűjtemény 1717 és 1758 között keletkezett, dátummal ellátott, változatos témájú, több műfaj (emlékirat, napló, útleírás, anekdota) ötvözetéből készült darabjait a kölcsönös hivatkozások, egymásra utalások fűzik egybe. A Törökországi leveleken – számos alkotással ellentétben – nem fogott az idő. Szerzője ugyanis ismerte a jó levél írásának titkát: „Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. Vannak olyasok, akik leírják, amit akarnak mondani, de a’ csak száraz, sótlan és ízetlen; némelyek pediglen legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a kéd veres orcája, hogy megpirítom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint kéd, amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jóízű étek a szájnak.” (56. levél)
Mikes magányt és idegenséget oldó játékos szerepjátszása a modern és posztmodern kor irányába mutat. Irodalmunkban Kosztolányi Esti Kornélja, Krúdy Szindbádja, Weöres Sándor Psychéje, KAF alteregói a szerepjátszás megannyi játékos megnyilvánulásai, akárcsak a száműzetésben társat jelentő „édes néne”.
Mikes Kelement a sors a fogsággal felérő száműzetésért cserébe az írás szabadságával ajándékozta meg. Kéziratait cenzor nem fürkészte, nem kellett tartania az írástudókra mindig is görbe szemmel tekintő hatalomtól. Azt írt és úgy, ahogy a lelkiismerete tanácsolta. Tapasztalatai a világ gyarlóságára figyelmeztették, ugyanakkor hitt a gondviselés működésében is. Ezt az ellentmondást humorral kezelte. „A humor kincse lakozott benne (…) az a humor, mely a nagy dolgokat kicsinnyé teszi, a kicsinyeket naggyá, s ezzel hangsúlyozza minden jelenség viszonylagos voltát (…) az a humor, mely nem ötlet és elmésség, hanem a nedű, a lélek ragasztószere, az a humor, mely nélkül írás csak csörgő papiros” – jellemezte találóan Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlap hasábjain 1935-ben.
Ez a látásmód tette lehetővé Mikes Kelemen számára, hogy bármiről is írjon, az szellemes és találó legyen. Egy bölcs ember cseveg velünk a világ megmosolyogni való furcsaságairól. Az 55. levélben például a gondviselést igencsak rendhagyó formában jeleníti meg. A történet egy francia nő életét meséli el, akit előbb egy bíró íródeákja akart feleségül venni: „Elég a’, hogy az íródeák vígan volt ebéd felett, és ebéd után táncban viszi a mátkáját, aki is a tánc közben, örömiben vagy miképpen, egy kis szelet talált bocsátani. Az íródeák azt meghallván, elszégyenli magát, és az a kis szél úgy meghidegítti benne a szeretetet, hogy a táncot elhagyja, és megizeni a mátkájának, hogy ellene mond a véle való házasságnak, és férhez mehet, akihez neki tetszik. Elítélheti kéd, hogy micsoda szomorúsággal fogadá a leány ezt a követséget; mások pedig neveték a deák együgyűségét. Elég a’, hogy a bíró másnap megtudván, hogy miben múlt el a házasság, hivatja az íródeákját, mindenképpen eleiben adja oktalan cselekedetit, hogy egy olyan csekély dologért, amelyet csak nevetni kelletett volna, a házasságot félbenhadta. A bíró látván, hogy nem akarna magában szállni és a leányt elvenni, mondá néki, hogy mivel a leánynak ellene mondottál, énnekem gondom lészen reá, hanem menj el a házamtól. Azután a bíró megmondja a leánynak, hogy ő elveszi, ha hozzája mégyen. A leány azt nagy szerencséjinek tartván, reá áll. A bíró csakhamar a lakadalmat megcsinálja, de öreg lévén csak keveset lakhaték a feleségivel, és sok pénzit, jószágát a feleséginek hagyá. Aki is azután Párizsban ment, és ott úriasszony módra kezde élni. Minthogy szép volt, egy öreg gazdag generális megszereti, és elveszi. De eztet is csakhamar kiszólítják a világból, és ez is mindenit a feleséginek hagyja. No már nagy úri és gazdag asszony lett belőle csakhamar. De még a szerencse feljebb vitte, mert Casimirus király letévén a lengyelországi királyságot, Párizsban ment lakni, és ott meglátván a mi szerencsés asszonyunkot, megszereti és elveszi, de mindazonáltal úgy, hogy csak titkos felesége legyen. Az asszony nem törődvén azzal, ha királynénak nem hítták is, mert valóságoson az volt, ha titkon is.
Mindezekből megláthatjuk, édes néném, hogy mely csudálatos úton vezettetünk, ha szinte az utat nem üsmérjük is, és hogy gyakorta a szerencsétlenség szerencsére szolgál, valamint a mi titkos királynénkkal történt. Mert ugyanis ki ne gondolta volna, hogy az a kis szél holtig való ártalmára ne legyen. De nemhogy ártalmára, de a’ tette szerencséssé, és anélkül csak alacson rendben maradott volna, és az a kis szél vitte őtet a szerencsének partjára.”
Bízzunk hát abban, hogy a gondviselés, ha a legmeghökkentőbb alakváltozatokban is, de vigyáz ránk most is. S hogy az irodalom olyan ragasztószer, mely képes létünk harmadik évezredbeli Rodostójában is megragasztani sérült lelkünket.
