"rohan Rodostó sok bús száműzöttje"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 19. (585.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Emese
Rodostó, 1760. okt. 4.
Szakács István Péter
„A lélek ragasztószere”
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Mikes szól
JUHÁSZ GYULA
Mikes
KÁNYÁDI SÁNDOR
Öreg iskola ünnepére
Lászlóffy Aladár
Video ergo sum
Páll Lajos
Versei
Bogdán László
Claudia, Fulvia, Lesbia és Ahab
Sigmond István
Molekulák 13. - A modell
KOZMA ÁGNES
Versei
KÓSA BÍBORKA
Blog/irodalom – a 21. század nagy (torz)szülöttje - Öt kérdés az új létformához
Hajós János
Bagatellianus székfoglaló beszédei
Szőcs István
Utánlövések I.
Fried István
„A szellem sohasem lehet vak” (Szántó György idézése)
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Erdély „unifikációja” – másképp
Szántai János
Jancsó 90
Szakolczay Lajos
A szerelem gyönyöre és korbácsütései
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Vátesz – hit
Hírek
 
Bogdán László
Claudia, Fulvia, Lesbia és Ahab
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 19. (585.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Részlet A kintrekedtek című regény harmadik kötetéből

(folytatás előző számunkból)

Az ösvény váratlanul kanyarodik el, és meglátjuk a csupa üveg, csupa fém, a Bauhaus mára már elfeledett stílusában épített toronyszállót, ami annyira elüt az előbb megcsodált babérligettől és a Dionüszosz szentély romjaitól, és egyáltalán mindentől, amit a sziget egyáltalán jelenthet és sugallhat, hogy elképedten bámulunk egymásra, de a lengőajtóban álló Vittorio, észrevéve bennünket, idegesen kezd integetni. Eduardo éppen most tolja idegesen félre és lép be az épületbe.
Siessetek – kiabálja a kis termetű hoppmester. – Rátok várnak.
Ne ordíts! – szól rá Tatjána. – Nem vagyok süket. És ők se nagyothallók. Igazán felesleges volt ránk várnotok. Mi amúgy is csak csalódásokat okozunk nektek, valahogyan nem váltjuk be a hozzánk fűzött reményeket, a belénk fektetett bizalmatokat.
Kezdődik a díszebéd – hajlong Vittorio s úgy tesz, mintha nem is hallotta volna Tatjána megjegyzését. – Azonnal kezdődik a főnök előadása, ami megelőzi az első ebédeteket a szigeten. Úgy gondoltuk, megünnepeljük. El sem tudtuk képzelni, hol lehettek, már megijedtem, azt hittem, elvesztetek, vagy történt valami jóvátehetetlen...
Ugyan mi történhetett volna? – nézek rá megvetően, és ugyanúgy tolva félre, mint az előbb Eduardo; belépek a forgóajtón.
Azt ezen a szigeten soha nem lehet tudni – szól utánunk talányosan, és vigyorog.
Mire gondolsz? – fordulok meg, s megrökönyödve nézek rá, de somolyogva fordul el.
Ez hadd legyen az én titkom.
Bevárom a nőket és megindulunk a vakítóan kivilágított teremben, az U alakú asztal felé, már mindenki itt van, a tudósok, a kutatók, a nők nagyestélyiben, a férfiak frakkban, szmokingban, csupán mi virítunk rövidnadrágban, mint az ágrólszakadtak, aztán Vittorio utolér és odakalauzol üres helyünkre, az ugyancsak rövid nadrágban üldögélő és borospoharuk tükrében szomorú arcuk hoszszan elnézegető Laura és Anna, Ahmed és Attila mellé.
Hol késtetek? – fordul felénk riadtan Anna. – Már azt hittük, elraboltak.
Azt hittük, foglyul ejtett a sziget – mosolyog Laura is.
Vagy megjelentek az üldözőink – folytatja mélabúsan Ahmed –, és titeket raboltak el, összetévesztve velünk.
De jó, hogy végre, ha megkésve is, de itt vagytok – biccent örvendezve Attila, de Vittorio szigorúan rápisszeg, és fejével a szólásra emelkedő Eduardo de Sica felé int.
Hogy mikor öltözhetett át a főnök, rejtély, de kétségtelen, nem csalás, nem ámítás, szmokingban feszít, pedig az előbb még ő is rövidnadrágban és fehér rövid ujjú ingben volt.
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim – zendül fel megejtő baritonja. – Örülünk, hogy szigetünkön üdvözölhetünk benneteket. Elnézést a késésért Carla és Tatjána kisasszonyoknak és a doktor úrnak mutattuk meg az előbb az egyedülálló Dionüszosz-szentélyünk romjait – fordul felénk. – És magunk sem tudjuk, hogyan repült el így az idő, de már most felhívom figyelmeteket, hogy szigetünkön megdőlni látszanak a fizika törvényei, s egészen furcsa, számunkra megmagyarázhatatlan módon az idő is meglehetősen szeszélyesen jár, mint a szelek. Van amikor alig vánszorog, van viszont, amikor valósággal rohan láthatatlan lábain. Négy szél fúj nálunk, a négy égtáj felől, először röviden róluk beszélnénk, hiszen élő organizmusok ők is, akárcsak a szigetünk! És terveinkben, amelyeket későbben részletezünk, igen-igen fontos szerepet szánunk nekik! Claudia, a déli szél, gyönyörű, szeszélyes, kiszámíthatatlan nő, egy igazi, fehérmájú ordas, amikor fújni kezd, kiszikkasztja az elmét és a szívet, reménytelenséggel tölt el és közönnyel, egyszerre minden mindegy lesz, törekvéseinket kivitelezhetetleneknek tartva mondunk le minden tervünkről, legszívesebben egész nap sírnánk, de ez méltatlan lenne hozzánk, bátor, meg nem alkuvó férfiakhoz, ezért csak ülünk a görög templom romjai előtt, a fűben, egy levágott emberfejhez hasonlító fehér kövön, mozdulatlanul ülünk órákon át és nézzük a babérligetünket, hallgatva az egymásnak ütődő levelek megejtő zenéjét. Nem vagyunk magunknál ilyenkor, Claudia kényére-kedvére kiszolgáltatva mintha nem is mi magunk lennénk? Egy idő után a babérfák megélednek, lányokká változva kezdenek táncolni, hívogatnak minket is, de mi természetesen nem megyünk,  tudjuk, hogy mindez a valóságban nem történik meg, mindez csak a képzeletünket megbolondító Claudia kegyetlen játéka, hát nem mozdulunk, minden erőnket összeszedve fordulunk el a táncoló babérlányoktól, és hanyatt fekve, a fejünk fölött kóválygó fehér felhőket kezdjük nagy elszántsággal nézegetni, mintha soha semmi nem érdekelt volna bennünket ennyire, mint a felhők látszólag kiszámíthatatlan mozgása, amint a maguk lenyűgöző váratlanságával szerveződnek újabb és újabb, csodás vagy éppen harci alakzatokba. De Claudia erőszakos, nem lehet ilyen könnyen lerázni. Végigrohan a parton, mint egy fújtató szörnyeteg, és láthatatlan szájából izzó levegőt bocsát ki, mintha elevenen akarna megfőzni bennünket, kíméletlenül forgat a forró homokon, a már-már égető kövek között, hiába igyekszünk menekülni, mozdulni sem vagyunk képesek, mintha minden erőnket egyszerre szippantotta volna ki ez a hatalmát brutálisan fitogtató, hatalmával visszaélő bestia!… De mielőtt végezhetne velünk, végleg kiszárítva, mindég segítségünkre siet a sziget, elhiteti a rátarti, szadista széllel, hogy ő is, és én is a mindenség részei vagyunk, és ezért együtt és nem egymás ellenére kellene működnünk. Ilyenkor Claudia hosszas feleselés után – miközben úgy rázza a babér- és füge- és narancs- és olajfákat, mintha gyökerestől akarná kitépni őket a földből – végre elnyugszik és hosszan motoz a ciprusfák lombjai között, meg-megsimogatva elgyötört arcunkat.
Egészen más eset a szárazföld, a görög partok felől jövő Fulvia, a céda, magát kellető keleti szél, aki hatalmas, hasas esőfelhőket sodor maga előtt és sokáig kelleti magát, amíg elered a sziget vegetációja által áhított záporok sora. Fulvia szereti a szigetünket és a szigetünk is őt, tudják, hogy összetartoznak, a mindenség szétválaszthatatlan részei és sorsunk ajándéka, hogy bennünket is elfogadnak, mint akik hozzájuk tartozunk. Fulvia például soha nem kínoz, óvatosan cirógatja, hűsíti felhevült arcunkat, kedves ismerőseiként, barátaiként üdvözli a babérfákat, a ciprusokat, a gyümölcsfákat, majd megrázza magát és azonnal sötétedő felhők mögé tűnik a nap, és elered  a várva várt eső, utána felszárítja a pocsolyákat és a könnyeket és a harcos, állandóan összeesküvéseket szövögető, nyughatatlan kurdokról mesél, s az örök áldozat örményekről, s a törökökről, akik hajdani elveszett birodalmukról álmodoznak, viskóik előtt pipálva és a sziklákról, melyek közül érkezik s ígéri, egyszer ott is vendégül lát majd bennünket, de még jóformán el sem búcsúzik tőlünk, még jóformán meg sem nyugodhatunk, nyakunkon az újabb veszedelem…
Fulvia ugyan elenyészik, hullámokat kergetve a szigetek között a tengeren, ahol a víz összeér az éggel, de hiába rendeződnek vissza a dolgok, a békebeli állapot illékonynak s főleg sebezhetőnek bizonyul, mert máris itt van, alattomosan  rejtőzködve, a távoli szigetek barlangjaiból kikelő Lesbia, ez a kitanult kurvaként magát kellető nőszemély, az északi szél, amely pillanatonként változtatja erejét és irányát, mintha maga sem tudná, mit akar, befejezni-e a pusztítás örökké félbemaradó munkáját, amelyet a szeszélyes Claudia elkezdett ugyan, de a szigetünk mégiscsak jobb belátásra bírta, vagy még jobban összekuszálja a dolgokat, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság imaginárius útvesztőibe űzve a balszerencsés halászokat, akik útjába akadnak, de az átélt szenvedéseikről nincsen már akinek beszéljenek, mert találkozásukat a nyílt tengeren, Lesbiával, egyikük sem élheti túl, az északi komor szirtek bennszülött szele csalárdul vihogva szaggatja darabokra és foszlányonként  röpteti a világ négy tája felé a kétségbeesetten csattogó vitorlákat, a szigetek szirtjeihez vágva töri darabokra ladikjaikat, majd otthagyva a halottakat és a roncsokat, megrázva és fölfújva magát, teljes erejével ellenünk fordul, a szigetünk ellen, s ha ott talál minket ejtőzve a forró homokon, jaj nekünk, ki tudja lesz-e, lehet-e elég erőnk bemenekülni a görög templom romjai közé, vagy házunkba, a házunk pincéjébe, hogy ott, a mélyben, a boroshordók között dideregve várjuk ki, amíg a kurva Lesbia dühe lecsillapodik, s a türelmes szigetünk megpróbál lelkére beszélni, ha ugyan ennek a nagyszájú, céda szélnek van egyáltalán lelke, a múltkor már nem tudtunk elmenekülni, Lesbia meglepett, a ciprusfák között, egyik fánkat átölelve, hogy a hatalmas erejű orkán el ne sodorjon, vártuk ki, amíg szigetünknek sikerül elhitetnie vele, hogy ő is a mindenség része, nem pusztíthat el mindent maga körül, nem bánhat múló, váltakozó szeszélyeinek engedelmeskedve kényére-kedvére az egész világgal. A sziget ilyenkor hoszszan sorolja egy északi szél feladatait, s az őrjöngéseiben lassan erejét veszítő, megbabonázott Lesbia, a babérfák leveleit álnokul csörgetve hallgatja, s ha már nincs is ereje újrakezdeni őrjöngéseit, láthatjuk, hogy egyáltalán nincsen meggyőződve feladatairól, arról, hogy ő szolgál és nem őt szolgálják. Lassan, fokozatosan, erejével egyenes arányban veszíti el ellenállását, már csak lassúdan pörgeti a babérfák leveleit és az önmagát tönkretevő és felemésztő szerelemről énekel, mélabúsan, hogy a tenger végtelenségében, a még mindig toronymagas, egymásnak csapódó hullámok zöldes-kék és szürkésfehér tajtékjai között enyésszen el.
De Claudia, Fulvia és Lesbia együtt sem tud annyi szenvedést okozni a tengernek, a szigetünknek, a babérligetünknek, a cédrusainknak, a füge-, narancs- és olajfáinknak, mint Ahab, a tengerről támadó, gonosz nyugati szél, melynek iszonyú tombolásairól kétezer esztendeje legendákat költenek a közeli és távolabbi szigetek balszerencsés halászai, akiknek dühét és felháborodását évszázadok óta, újra meg újra kiváltja az esztelen Ahab, aki váratlanul érkezik mindig, bejelentetlenül, érkezésére soha semmi nem utal, mintha az ég mérhetetlen térségeiből, a tenger távoli mélységeiből kelne életre, egyszerre csak itt van, betegen fújtat, mint egy gúzsba kötött állat, még csak fitogtatja az erejét, nem lendül rögtön a mindent eldöntő, iszonyú támadásba, mint például Claudia, ez a ravasz kitanult dög, hanem egyelőre csak a házak kéményeiből áradó füstökkel játszadozik, lenyomja a kémények köré, majd lennebb, a homokra terítve szét, hasábokat szakítva ki a tehetetlenül átkozódó füstgomolyokból, megannyi kérdő- és felkiáltójelt, s ezekkel játszik el hosszasan a perverz, vén disznó, a halászokat és feleségeiket az őrületbe kergetve teríti szét az elfuserált felkiáltó- és kérdőjeleket az elkomoruló, semmi jót nem ígérő, ónszínű égre, miközben arra is van gondja, hogy eljátszszon egy eltévedt, szerencsétlen sirállyal, aki érkezése előtt nem tudott menedékbe vonulni, s most ott libeg Ahabnak kiszolgáltatva, s ezt már végképpen nem értik a dühösen káromkodó, botjukat rázó, a homokon tehetetlenül térdre eső halászok, de Ahab mintha csak velük akarna gúnyolódni, iszonyú erővel vágja a parti szikla pereméhez a szerencsétlen sirályt, véres tollak lebegnek a levegőben, a halászok feje körül, s akkor Ahab, igazi természetéhez hűen, álarcát levetve mutatja meg valódi arcát, ha ugyan lehet arca egy ilyen több ezer esztendős, megveszekedett szélnek, dühösen ordítani és fújtatni kezd, mint egy vadállat száguld végig a partokon, feldöntve mindent, amit csak az útjában talál, így érkezik meg a szigetünkre is, előle mi már soha el nem menekülhetünk, tehetetlenül, a homokban fekve nézzük tombolásait, s sajnáljuk meggyötört babérfáinkat, tövestől kicsavart füge- és narancsfáinkat, az óriási cédrusainkat, amint derékig meghajolva igyekeznek ellenállni Ahab hatalmas erejének. Na, amíg ennek a gonosz szörnyetegnek elmagyarázza felháborodott szigetünk, hogy mi mindannyian a mindenség részei vagyunk és egyszerűen álljon már le, nem tehet tönkre mindent, nem bánhat így a világgal, megbolondítja a tengert is, ház nagyságú hullámokat gerjeszt, amelyek tombolva törnek össze a mólók kövein, mintha semminek nem kegyelmezne, elmozgatja helyükről a hatalmas sziklákat is, maga előtt sodorva a kétségbeesetten átkozódó halászok szétszedett kalibáit, s amikor már azt hinnénk, hogy mindezt már nem lehet tovább fokozni, a tombolás és a pusztítás kellős közepén hirtelen hagyja abba, lehet, hogy mégis hallgat a felháborodott szigetünkre, vagy csak az ereje kezd fogyni, mindenesetre mintha eltűnne hirtelen, csak egy-egy  véres sirálytoll kereng tétován helyén, az átlátszó levegőben, a sötét, ólomszínű ég alatt, emlékeztetve arra, hogy itt járt, s ha el is húzott, mindez nem, egyáltalán nem végleges, bármikor visszatérhet, hogy befejezze a rombolás nagy művét.
A halászok szerint Ahab görög isten lehetett, soha nem árulják el, hogy melyik, a nevét sem merik kiejteni, akit Zeusz száműzött az Olimpuszról és széllé változtatott egy botlása miatt, melynek mibenlétét vagy nem tudják, vagy feleslegesnek találják részletezni is, mindenesetre dühöngéseit is ez magyarázza, egykori méltatlan száműzetése, és gonosz megátalkodott, bosszúálló természetét is. Nem tudjuk, Isten volt-e vagy nem, de azt igen, hogy a Dionüszosz-szentély romjait még csak nem is érinti,  tombolásai közepette gondosan kikerüli, s ez azért  mégiscsak jelenthet valamit, nem? És az is, hogy még neki is, a gonosz széllé változtatott egykori büszke istennek is szíves szóval, meggyőző erővel tudja elmagyarázni a mi csodálatos szigetünk azt az alapigazságot, a teremtő élet örök igazságát, amit Hermész Triszmegisztosz smaragdtábláján olyan pontosan megfogalmazott, hogy ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, minden, ami fenn van, ugyanolyan, mintha lenn lenne, hogy a mindenség csodáját megteremtve kápráztasson el, akár a hajnalonta a tengerből kikelő nap. Igen, minden dolog az Egytől származik, az Egy gondolatból, s ebből lett a természet törvényei szerint minden teremtett dolog. Apja a Nap, anyja a Hold, a szél hordozta szíve alatt, dajkája a Föld. Ez az Egy a világ első anyagának forrása, minden tökéletesség alapja!… Hatalmas erő, mert minden légneműt legyőz és áthatol minden szilárdon, nincsenek akadályok előtte…
Igen, barátaim – válik ellenállhatatlanná Eduardo de Sica áradó baritonja, és Tatjána figyelmeztetően rúg bokán, gyönyörűen ívelt szemöldökét fölvonva –, mindannyian, ti is, a szelek is, a sziget is, mi is a mindenség részei vagyunk, azt véssétek eszetekbe, ezt az igazságot, kedveseim, amely a mi tanításunk alapja, s mindannyian azért vagytok itt, szigetünkön, közöttünk, hogy megérthessétek és a gyakorlatba ültetve át élhessétek meg ezt az igaz-ságot, amely lehetővé teszi, hogy a lerombolt régi világ romjain felépíthessük együtt, közös erővel az új világot, amelyben nem lesznek többé szegények és gazdagok, gyilkosok és áldozatok, és megvalósul a szabadság, az egyenlőség s a testvériség hármas egysége, ha nem is úgy, ahogyan kétszázegynehány esztendeje azok a jakobinus őrültek, isten elfajzott barmai elképzelték. Erre igyunk, a gondolat erejére, amely egyesülve a mindenséggel csodákat művelhet. 
Eduardo elhallgat, fölemeli pezsgőspoharát, szembenéz velünk és iszik. – Mert az Egy, amelyről Hermész Triszmegisztosz smaragdtáblája beszél, egyértelműen s vitathatatlanul a gondolat. A gondolat egyesített ereje. A tökéletesen koncentrált szellemi erő!
Mindenki megbabonázva emeli fel poharát, a tudósok és a tudós hölgyek öszszesúgnak, kíváncsian bámulják a fölénk magasodó Eduardo de Sicát, mintha most látnák először.
Ez teljesen bezsongott – suttogja Ahmed. – Miket hadovált itt a szelekről (ez egy költemény volt, nem is rossz, csak hosszú, teli önismétlésekkel, mégiscsak költő lenne, a mi halhatatlan főnökünk?), a mindenségről, melynek részei vagyunk (ezt fel nem foghatom, mégis hívő lenne, vándorprédikátor?) a gondolat erejéről (ami, belátom, Tatjána gyanúját erősíti, ez akar velünk valamit, hátha nem is volt olyan őrültség mindaz, amit az elhipnotizált ügynökök az ő és társai világuralmi terveiről állítottak?!), és a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről hadovázott, amelyet így, mindenható hármas egységében akar, nyilván a mi hathatós segítségünkkel megvalósítani (hiszen evidens most már számomra, hogy mi is, akarjuk, nem akarjuk, az úgynevezett mindenség részei vagyunk!) lerombolva a régi és fölépítve romjain az új világot, amelynek ő a kitervezője, a prófétája, a guruja, és nyilván ő lesz majd a vezére is.
Azt hiszem, mégiscsak jobb lett volna, ha Yossarian pribékjei végeznek velünk – sóhajt Attila.
Most már én is azt mondom – suttogja Carla, felénk hajolva, mint egy összeesküvő –, hogy az első adandó alkalommal, azonnal, minden kockázatot vállalva,  meg kell szöknünk innen.
Innen nem lehet megszökni! – legyint lemondóan Tatjána. – Ezek mindenütt ott vannak.
És akkor – tör ki idegesen Laura – mit csináljunk? Ölbe tett kézzel várjuk, amíg holmi, ha jól értem, élő szellemi erővé, gondolatgépekké változtat bennünket?
Tatjána mikrofont rejtett el a tegnap este, a megbeszélés alatt, az irodában – suttogja továbbra is titokzatos arccal Carla. –  Bizonyítékai vannak, hogy a kezdet kezdetétől, mióta a hajón vagyunk, Eduardo emberei módszeresen lehallgatnak bennünket, figyelik kabinjainkat, tudnak intim pillanatainkról, beszélgetéseinkről.
Miért nem mondtad? – mered Tatjánára a kipiruló Anna.
Tudtátok, csak féltem, hogy eláruljátok, hiszen ezek gondolatolvasók, ezért a reggel töröltem az ide vonatkozó emlékeiteket.
Mit csináltál? – ámul el Laura. – Hát te is tudod, amit ők?
Hát ezért érdeklődött az a ravasz Vittorio a lehallgatásokról? – döbben meg Attila. – Elképesztő cinizmus.
Nem értem – bámul ijedten Tatjánára Laura. – Tudtunk róla és elfelejtettük, s ezt te érted el?! De miért?
Nem akartam, hogy idő előtt kiderüljön, hogy ki rejtette el a mikrofont. Sejtettem, hogy eleve rám gyanakodott Eduardo, ahogyan az előbb meg is mondotta, ezért késtünk annyit, ezt vitattuk, de nem voltak bizonyítékai, ti nem árulhattátok el, amit már nem tudtatok, az én gondolataimba meg nem képesek behatolni. Ezért azután arra gyanakodtak, hogy a mikrofon napok óta ott lehetett az irodában, még a balfék ügynökök rejthették oda, valamikor, hivatalos leleplezésük előtt.
Te is parafenomén vagy? – ámul el Anna. – Megőrülök.
– És a lehallgatás ténye mit változtat a helyzetünkön? – kérdezi óvatosan a praktikus Ahmed. – Eddig is azt csináltak velünk, amit akartak, ezután is azt fognak.
– Ez mindjárt eldől – mosolyog elkínzottan Tatjána. – Az előbb félbemaradt a beszélgetésünk. Mindenesetre higgyetek nekem, nem adjuk olcsón magunkat, egyezkedni fogunk.
A láthatatlan zenekar ebben a pillanatban kezdi játszani a Kék Duna keringőt, s a konyhába vezető lengőajtóban megjelennek a pincérek, a gőzölgő levesestálakkal.
Kezdetét veszi a lakoma.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében