B612
a bé hatszáztizenkettesbe
kaptam meghívót
kerülőút nem volt
legalábbis azt hittem
de az egyenes út sosem
döccenőmentes
talán egy lakszám
a felhőkarcolóban
a bé hatszáztizenkettes
hatszázadik emelet bé
szektor örökmozgó
lift visz felfelé stoppolok
a mennyországig
ha kell – lifttel
üvegfalak közt lassan
szuszogok, sztaniolos
ködbe vonnak a felhők
a szmokingom is nejlon-
csomagolt, napszúrás
ellen védőszemüveg
úgy érzem magam mint
akinek felmondott az élet
lehet hogy élt
lehet hogy tévedett
lehet még keresni kellett
volna a kalászmezőket
a helyes tévhitet
lehet a tejúton
könnyebb lett volna
ha mondanád, a lámpa-
gyújtogatótól jobbra
az a bolygó a tiéd
igaz ismerem a
felhőket túró
vulkánok hegyét
lefoglalom hát szived
hatszáztizenkettedik bé
rekeszét
(Ez nem Én vagyok...)
Ez nem Én vagyok.
Arcom az árnyé,
lassan elfolyó éj a tányé-
romon.
Porcelán csiszol,
szavam izzó nyálé
mit kiköszörül e
torok.
Már nem értem
a kutyák beszédét:
ugatnak s én félholddá
fogyok.
Hűtőszekrényünk bélésében
makacsul hozzád
fagyok.
Szavak zuhannak mellkasomból.
Majd izzadni kezdünk.
Míg vagy: vagyok.
Ez nem Te vagy.
Tarkódon a fény
puha lenyomata.
Szemedben ébred a nap.
Copfod szelíden félbevágja.
Néha nekem is napellenzőt
tartasz – hiába.
Szavaim benned tolongnak.
Benned születik s nő fel e
sok gyerek.
Testeden mászik testem árnya.
Ez nem én vagyok.
Miért is lennék?
Nyelv-öltő emlék minden tükörkép.
Eleget csúfoltak.
Már téged sem kereslek.
Origami-szívemből kihajtogatlak.
Csak a szemöldökök szoros
ránca lázad.
Vagyok, míg vagy.
Egy váza emlékiratai
A csend sem olyan a hallgatásod nélkül.
Szelíd éjszakáid felett én virrasztottam.
Befele növő tüskéid kihúzogattam.
Mintáimba te simultál örök ékül.
Minden megváltozott egy poros délután.
Ott ültünk a nyúlszív-utánzat mögött.
Hiába kerestelek: emlék-üldözött.
Mintha nem lennél, oly fakó voltál.
Egyre fogy és pattogzik az idő.
Lélegzeted súlyos-lihegve cipelem.
Hiányod rojtos- hosszú árnnyá nő.
Tollseprűvel kimártják szívem.
(kéne...)
Egy köz helyet kéne
keresni vagy helyenként
a közt. Egy ülést a nézőtéren
hol a bársonyszék tapintása
az ujjbegyben köröz.
A függönyök szétrebbenése
ablakot nyit bennünk. Ki-be jár
rajta a színdarab, a szélcsend
közeiben átfúj felettünk
Ophélia panasza.
Egy tájat kéne keresni.
Tekintetre feszített festményt.
Csontkarú fák imát horzsolnak
az égre. Madarak árnya hull
sötétlőn a földre. Vérző
sebből ömlik az alkonyat.
Atlasz vállain csillag álma
pörög. Egy tájat kéne
keresni a csukott
szemhéjak mögött.
Önmagunkat kéne keresni
színdarabban, tájban.
Összekulcsolt kéz
szorításában. Megmérni
a széttárt idő szárny-
fesztávolságát s a kolibri
röptének periódusait.
Derülni poharak véletlen össze-
koccanásán. Csendbe foglalni
elguruló szavak koppanásait.
El kéne indulni egy hangya
lábnyomán.
