1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

...kinyitom, mert most, a 2005-ös ó év vé­gén szám­adás­ra ké­szü­lök és vá­laszt vá­rok gond­ja­im­ra, két­ke­dé­se­im­re, re­mé­nye­im­re. Itt ko­pog tü­rel­met­le­nül a 2006-os ÚJ ÉV: be akar lép­ni éle­tünk­be. Mit hoz ma­gá­val? Jót, rosszat, mégrosszabbat? Nagy kér­dés, szo­rong­va né­zünk elé­be. Idei szám­adá­som más, mint a töb­bi­ek, át­lép­tem a 70-ik élet­évem bű­vös ha­tár­vo­na­lát: más az, ami előt­te volt, és más, ami utá­na kö­vet­ke­zik. Két­sze­res a szám­adá­som. Ilyen­kor for­du­lok a ma­gam különbejáratú, jö­ven­dőt ku­ta­tó, jós­ló kis há­zi MÁ­GI­Á­JÁ­HOZ.
Leg­el­ső em­lé­ke­im kö­zül a könyv sze­re­te­te in­te­get vissza. Mert sze­ret­tem a köny­vet szép ki­vi­te­lé­ért, bár­so­nyos ta­pin­ta­tá­ért, fi­nom sza­gá­ért, ami ma­gán hor­doz­za a be­lé­fek­te­tett nyom­dá­sza­ti mun­ka hosszas el­já­rá­sa­i­nak min­den „tör­té­né­sét”, és sze­re­tem a köny­vet a köny­vért, a ben­ne fog­lalt Éle­tért, Em­be­rért, Gon­do­la­tért. Hab­zsol­tam a köny­ve­ket. A kö­zép­is­ko­lás kor vé­gé­ig majd min­den fon­to­sat el­ol­vas­tam a vi­lág­iro­da­lom­ból, a ma­gyar köl­té­szet­ből. Las­san ki­ala­kult egy szo­ká­som, ami kez­det­ben ma­gam­nak is fur­csá­nak tűnt: kezd­tem be­le­la­poz­va ol­vas­ni új köny­ve­i­met. Azu­tán meg csak úgy vak­tá­ban, va­la­hol KI­NYI­TOT­TAM és csak úgy be­le­ol­vas­tam a könyv­be. Ész­re­vet­tem, hogy ilyen má­gi­kus pil­la­na­tok­ban min­dig ta­lál­tam va­la­mi jelt, vá­laszt, gon­do­la­tot az ép­pen ak­kor en­gem foglakoztató prob­lé­má­ra, kér­dé­sem­re. A kez­de­ti „vé­let­le­nek­ből” szo­kás lett, de nem akár­mi­lyen szo­kás. Nem le­he­tett akár­mi­kor ki­nyit­ni AZT A KÖNY­VET. Na­gyon rá kel­lett ké­szül­ni, na­gyon kel­lett kon­cent­rál­ni, na­gyon más­kép­pen kel­lett KÉZBEVENNI a KÖNY­VET. Meg­szü­le­tett a má­gia a ma­ga sa­já­tos rí­tu­sá­val egye­tem­ben: éle­tem ré­szé­vé vált.
Szám­adás­ra ké­szü­lök, te­hát KI­NYI­TOM A KÖNY­VET...
Ta­lá­lom­ra nyú­lok könyv­szek­ré­nyem vá­lo­ga­tott köny­vei, par­ti­tú­rái kö­zé, va­kon vá­lasz­tok, le­het hogy köny­vet vagy ép­pen­ség­gel kot­tát hoz elém a sors ke­ze. Ady-kö­tet jön le a „koz­mi­kus tá­vol­ság­ból”. Az utol­só ver­sek össze­gyűj­tött so­ro­za­ta. És be­le­nyi­tok a könyv­be. Még pe­reg­nek is a la­pok, va­la­hol meg­áll­nak. Itt vol­na a vá­lasz em­be­ri és al­ko­tói szo­ron­gá­sa­im­ra? „Élet, Élet, Élet, A je­len mu­zsi­ká­ja, Nagy fur­da­lá­sá­ra lel­kem­nek, Uram, se­gíts ben­nün­ket”. Be­le-be­le ol­va­sok a ver­sek­be: „Nyavalyg, mi­ként a húr rossz kéz­ben, az éle­tem sar­ja / S el­so­dor­ja / Mu­zsi­ká­ját a je­len.” ... „S olyan jó volt, / Mert jó a szép, / Az Élet­nek szent Gang­eszét / Me­se­vi­rá­gok­kal / Fá­jón benyíladozni.”
Ezek már mind üze­ne­tek, de még ke­re­sem az iga­zi jelt és íme itt van: BOL­DOG ÚJ ÉVET „Ez­út­tal sír­va, szé­pen / Fo­rog meg lel­kem­nek ré­gi / Gyer­me­kes éle­té­ben: Bol­dog új évet kí­vá­nok” – zeng, zen­ge­dez az el­ső vers­szak. Mi­cso­da gyö­nyö­rű s ta­lá­ló me­ta­fo­ra „lel­kem­nek, ré­gi gyer­me­kes éle­te”. Mennyi tisz­ta, szép gon­do­lat töl­ti el azt a gyer­me­kes éle­tet. For­ga­tom ré­gi mű­ve­i­met az öt­ve­nes évek­be­li ta­nul­má­nya­im ide­jé­ből. Ed­dig ész­re sem vet­tem őket, va­la­ho­gyan még meg is ta­gad­tam gyer­me­kes vi­lá­gu­kat, pe­dig mennyi tisz­ta ér­zés, re­mény, jö­vő­vágy hal­mo­zó­dott fel ben­nük! Most va­ló­ban új­ra­élem őket. Iga­zat mond a vers. To­vább ol­va­som: „Bol­dog új évet kí­vá­nok, / Min­den­ki to­vább bír­ja / E rettenetett E sza­már­sá­got, / Mint sze­gény, mint bí­rom én, én, / Gyö­nyör­köd­ve, / Óh, én sze­gény / Lel­ki ké­mény, / Bol­dog új évet kí­vá­nok.” Igaz: gyö­nyör­köd­ve bír­juk, sze­gény ma­gunk a sok ret­te­ne­tet és a sok sza­már­sá­got. Gyö­nyör­köd­ve, mert még hiszünk a vi­lág­ban, a mű­vé­szet­ben, az Élet­ben, bár a nap min­den pil­la­na­tá­ban meg­ren­dül ez a hi­tünk, lel­künk gyer­me­kes éle­té­nek örök­sé­ge. Be­val­lom, meg­ren­dült a hi­tem a ze­né­ben, ke­re­sem, vá­gyom vissza azt a ré­gi éne­met. Most már úgy ér­zem, ele­get tu­dok a ze­né­ből, a vi­lág­ból, hogy akár ab­ba is hagy­hat­nám a „nem bí­rom tovább”-nak en­ge­del­mes­ked­ve. Lel­ki ze­nét ír­tam egy lel­ket­len kor­ban. Ki­nek? Mi­ért? Én is afféle „lel­ki ké­mény” vol­tam és va­gyok. „Őh, én sze­gény” – mond­hat­nám a köl­tő­vel. De lás­suk to­vább, mit is mond Ady? „On­tom a füst­jét / A sza­va­im­nak, / Pó­lyál­va és ide­ge­sen, / Be messze ring­nak / Az én ré­gi ter­ve­im, / Az én ré­gi tár­sa­im is / De messze van­nak, / Bol­dog új évet kí­vá­nok.” Öreg­szik nem­ze­dé­kem, messzi­re ke­rül­tünk ön­ma­gunk­tól is, egy­más­tól is. Na­gyon sze­ret­ném, ha ott ég­né­nek lel­kem­ben az új, nagy ter­vek, a jö­vő biz­ta­tó lá­to­má­sa. Néhányszáz mű, ze­nei té­tel húz vissza az idő­ben: ho­vá még to­vább? A vers zárósorai ta­lán még ak­tu­á­li­sabb az elő­ző­ek­nél: „Új év Is­te­ne, tarts meg / Ma­gam­nak / S tarts meg min­den­kit / A ré­gi­nek, / Ha le­het: / Bol­dog új évet kí­vá­nok.
KI­NYI­TOM 2006 nagy, tit­kos KÖNY­VÉT: tu­dom, hogy vé­gig kell ol­vas­nom, ol­vas­nunk. Biz­to­san lesz­nek ben­ne ÉGI és FÖL­DI MÁ­GI­KUS JE­LEK.