"rohan Rodostó sok bús száműzöttje"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 19. (585.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Emese
Rodostó, 1760. okt. 4.
Szakács István Péter
„A lélek ragasztószere”
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Mikes szól
JUHÁSZ GYULA
Mikes
KÁNYÁDI SÁNDOR
Öreg iskola ünnepére
Lászlóffy Aladár
Video ergo sum
Páll Lajos
Versei
Bogdán László
Claudia, Fulvia, Lesbia és Ahab
Sigmond István
Molekulák 13. - A modell
KOZMA ÁGNES
Versei
KÓSA BÍBORKA
Blog/irodalom – a 21. század nagy (torz)szülöttje - Öt kérdés az új létformához
Hajós János
Bagatellianus székfoglaló beszédei
Szőcs István
Utánlövések I.
Fried István
„A szellem sohasem lehet vak” (Szántó György idézése)
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Erdély „unifikációja” – másképp
Szántai János
Jancsó 90
Szakolczay Lajos
A szerelem gyönyöre és korbácsütései
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Vátesz – hit
Hírek
 
Fried István
„A szellem sohasem lehet vak” (Szántó György idézése)
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 19. (585.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Az egykor oly sikeres íróról, Szántó Györgyről nagyokat hallgat az irodalomtörténet. Pedig valaha maga sokat vitázott regényírói elképzeléseiről és lehetőségeiről, arról, hogy nem pusztán „hajlam”-ból vagy a kor problémái elől való kitérés miatt fordult a történelmi regényhez, hanem azért, mert kortársi epikapublikációjának törekvései során nehézségekbe ütközött. Az ötszínű ember című regényének kiadására mintegy harminc évet várt, Gáz című regénye ma is az Aradi közlönyben várja, hogy valaki kiemelje a folytatásos napilapközlés sírjából. Nem kevésbé vitatott volt megítéltetése, a példátlan sikerű Stradiváriról (az 1930-as esztendőkben Bolváry Géza filmet forgatott belőle) Babits Mihálynak egy lebecsülésről árulkodó megjegyzése volt csupán, míg Benedek Marcell úgy ünnepelte, mint oly regényt, amely az idővel vívott szabadságharc győztese lett. Fekete éveim című önéletrajzát Kosztolányi Dezső és Bóka László becsülte, a konzervatív kritika erkölcstelenségben és exhibicionizmusban marasztalta el. Mainapság, ha Szántó György szóba kerül, kitűnő avantgárd folyóirata, a Periszkóp említődik, ennek mind irodalmi, mind képzőművészeti anyaga (a kottamellékletek közül a Bartók-közlés külön figyelemre méltó) mutatja, hogy Szántó mennyire együttgondolkodott a kortárs európai mozgalmakkal, mily érzékenyen fogta föl az „izmusok” művészetfelfogásokat felforgató igyekezetét, és mennyire törekedett arra, hogy a technikai újítások révén művészi alakzatokhoz jutó új művészeti ágak (film, fényképészet) polgárjogot nyerjenek. Azt azonban a kutatás csak ritka pillanataiban igazolta vissza, milyen szerepet játszottak Szántó György regényei a formabontó-formakonstruáló magyar epika történetében. Az jórészt ismert, hogy a Stradivari szerkezetének mintázata egy hegedűverseny, az kevésbé, hogy a jórészt elfelejtett Meléte a történeti regényt a mítoszregénynek az 1930-as esztendőkben újrafogalmazódó változatához közelíti, míg e két „nagyregényt” (regényfolyamot) megelőzőleg a Shakespeare-elődként számon tartott Marlowe-t regénybe foglaló író azzal kísérletezik, miként hozható az életrajzi epikai alakzat a rémregényes Erzsébet-kori dráma közelébe (A földgömb). De egy népszerű sorozat számára riportregényt is adott közre Szántó György, Sport címmel (melybe becsempészte a német képzőművészet eminens figuráját, Käthe Kollwitzot), majd idősebb korában a magyar és a szomszédos népek regéit költötte át, A három vaskorona címmel, részint Mednyánszky Alajosnak többek között a Jókai és Mikszáth által is feldolgozott Vág völgyi mondáira támaszkodva, részint a parasztfelkelések nyomán terjedő elbeszélésanyagok felhasználásával. Ugyancsak feledésbe merült a Temesvár felé című regény, amely tíz helyszín megjelenítését úgy fogja egységbe, hogy az Dózsa György felé mutasson, kezdve a huszitáktól egészen a tüzes trónra ültetett  népvezérig.
Szántó György életművében több, addig nem vagy keveset emlegetett „irodalmi táj” került a magyar irodalom térképére. Így a szülővároska, Vágújhely, ahol apja középiskolai tanár volt, s ahol a szlovák–magyar zsidó lakosság vegyesnyelvűsége és többkulturáltsága jelentette a meghatározó élményeket. Csőd című regényében elevenedik meg Lugos, a lugosi gimnázium, ahova a német–magyar szakos apát áthelyezték, itt a román–magyar találkozások, akkor még fiatalkori barátságok nyitották Szántó György szemét. Egyik jóbarátja Traian Grozavescu, a későbbi neves tenorista volt, s ez ifjúkori barátságnak volt köszönhető, hogy az államfordulat után rövid ideig Szántó György a kolozsvári román opera díszlettervezőjeként dolgozott. A két világháború között Szántó György Aradon élt, itt lett íróvá, itt lett tevékeny részese az aradi magyar művelődésnek, publicistája a már említett aradi sajtónak. Ami Lugos és Arad közt történt, az részint történelem, részint sorstörténet. Szántó György szülei  kívánságára nem a képzőművészeti főiskolára iratkozott be Budapesten, hanem a Műegyetemre, miközben élte a bohém fiatalok világát. Ebbe robbant be a világháború, az ifjú Szántó György a keleti frontra került, ahol egy gránát eltalálta, és ennek következtében fél-szemét elveszítette. Akkor még azt remélte, épen maradt szemével festői pályát futhat be. Kernstok Károly követője lett, noha korábban és majd később Böcklin szimbolikus jeleneteit is méltányolta, főleg figurális kompozíciókkal tűnt ki, majd megérintette az expresszionizmus. Munka közben érte a csapás, másik szemében levált a retina, s a németországi kezelések ellenére megvakult. Unokatestvére, az író-újságíró Meubauer Pál közvetítésével kapta meg Romain Rolland üzenetét: A szellem sohasem lehet vak. S mint önéletrajzában maga is írta, megtanult befelé látni, az önmagához eltalálás küzdelmeiben lelt rá az írásra, amellyel korábban is próbálkozott, képzőművészeti elképzeléseit a regényekben a cselekményt olykor megakasztó, máskor dramaturgiai funkcióval rendelkező leírások révén hasznosította. Munkáihoz a szükséges forrásmunkákat felesége, a legendás Adél asszony felolvasásai segítségével dolgozta föl, hihetetlen műveltsége, kitűnő képzőművészeti, zenei memóriája (élete végéig rajongott egyszerre Mozartért és Wagnerért) volt jellemző rá, a regényteret benépesítő képzelete kortársaitól hol elismerést, hol megrovást kapott. Már csak azért is, mert meglehetősen szabadon bánt időnként anyagával, számára a konstrukció, az építmény megalkotása volt a lényeges. Jól mutatja ezt Hajdútánc című Bocskai-regénye, amelyben a Móricz-trilógia (Erdély) előtti korszakot dolgozta föl. Ahhoz a nemzedékhez tartozott Szántó György, amely a történeti Magyarország kínálta élményvilágban volt otthon, és amely ott érezte az Ady megénekelte „útvesztést”, ahol a népek összefogásának gondolata elenyészett. Középiskolás korának kurucos történelemszemlélete és a téves politikai gondolkodás miatti tiltakozása találkozott történeti regényeiben, a német politikai orientációval szemben a „keleti” kisnépek összefogásának igyekezett hangot adni. Mind az utolsó Árpád-házi királyokról szóló Aranyágacska, mind a Hajdútánc úgy „németellenes”, „Habsburg-ellenes”, hogy vele szemben az oly sokszor egymás ellen fordított/forduló népek lehetséges szövetkezését állítja. Miközben az osztrák–német irodalmi, zenei, képzőművészeti kultúrának Szántó György elkötelezettje maradt. Nem meglepő, hogy az 1930-as esztendők második felében Szántó Györgyöt ott látjuk Bajcsy Zsilinszky Endre baráti társaságában, az ún. „napkeleti bölcsek” mellett, s az 1920-as esztendők illúzióival leszámolva a polgári radikálisok eszmevilágát vallotta a magáénak. Résztvevője volt az erdélyi írók vállalkozásainak, a marosvécsi Helikonnak, több műve az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában jelent meg, az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz és Ligeti Ernő Független Újságja közölte szívesen elbeszéléseit, kritikáit, publicisztikáját. 1945 után megkísérelte, hogy az újjászerveződő erdélyi magyar irodalom részese is legyen, de a dogmatikus szemlélet nem tűrte a szabadgondolkodó Szántó György rendhagyó írásait. Itt jegyzem meg, hogy a világháború előtti Korunknak csak addig volt a munkatársa, míg azt Dienes László szerkesztette, Gaál Gábor marxizmusa taszította.
1947–48-tól nem sok esélye maradt Szántó Györgynek, hogy írói munkáját Aradon folytathassa, áttelepült Budapestre, ahol a szigorodó irodalmi élet az ifjúsági irodalomban jelölte ki helyét. S Szántó tette, amit tehetett, ifjúsági történelmi regényekkel (valamennyi sok kiadást ért meg) szolgálta az olvasó ifjúságot, majd amikor némileg enyhült a légkör, az ifjúsági irodalom ürügyén adta ki poétikus Mozart kutyája és a társadalomjobbító  Robert Owenről szóló A javíthatatlan javító című regényeit. Élete utolsó éveiben Goethe fiának sorsa foglalkoztatta (Weimari árnyjáték) és a nagyon személyes A beszélő  festmény, amely Munkácsynak a vak Miltont ábrázoló képe segítségével szinte írói végrendeletnek készült. Szántó György regényírása küzdelem a forma megtalálásáért: a cselekményesség és a festőiség öröklött tényező, de a kísérletezés a megszerkesztettség egyre újabb változataiért már a kortársi törekvésekkel rokonítja. Érdemes újraolvasni, megkeresni méltó helyét az irodalom történetében. Ötven évvel halála után erre szükség volna.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében