"rohan Rodostó sok bús száműzöttje"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 19. (585.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Emese
Rodostó, 1760. okt. 4.
Szakács István Péter
„A lélek ragasztószere”
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Mikes szól
JUHÁSZ GYULA
Mikes
KÁNYÁDI SÁNDOR
Öreg iskola ünnepére
Lászlóffy Aladár
Video ergo sum
Páll Lajos
Versei
Bogdán László
Claudia, Fulvia, Lesbia és Ahab
Sigmond István
Molekulák 13. - A modell
KOZMA ÁGNES
Versei
KÓSA BÍBORKA
Blog/irodalom – a 21. század nagy (torz)szülöttje - Öt kérdés az új létformához
Hajós János
Bagatellianus székfoglaló beszédei
Szőcs István
Utánlövések I.
Fried István
„A szellem sohasem lehet vak” (Szántó György idézése)
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Erdély „unifikációja” – másképp
Szántai János
Jancsó 90
Szakolczay Lajos
A szerelem gyönyöre és korbácsütései
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Vátesz – hit
Hírek
 
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Erdély „unifikációja” – másképp
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 19. (585.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Van szerencsénk bejelenteni, hogy mértékadó összefoglalás született az unió kérdésköréről. Azonban nem ama bizonyos, néhány éve még töretlen népszerűségű európai államalakulatról, hanem egy államjogi aktusról, Magyarország és Erdély 1867-ben lezajlott egyesítéséről, és az azt követő felemás, sok feszültséggel terhelt integrációs folyamatról. Ismét egy ismerős szó: integráció. Már enynyi is elég lenne ahhoz, hogy megszülessen Pál Judit monográfiájának finom, áthallásos kontextusa, ám még erősebb kapcsolatot teremtenek a jelennel, napjaink Romániájával a 19. századi magyar uniós gondolat kapcsán bemutatott nemzeti autonómiatörekvések.
Pál Judit munkája tehát nagyon is aktuális kérdéseket feszeget. Szűkebb tárgya az 1867 és 1872 közötti időszak, amikor jórészt lezajlott Erdélynek a dualizmus kori magyar államkeretbe való beillesztése, ám egy-egy bővebb fejezet keretében a reformkori előzményeket, illetve az 1876-ban megvalósult közigazgatási reform hátterét is bemutatja, sőt, ahol szükséges, néhány esetben egészen a kora újkorig visszavezeti gondolatmenetét. Fő kérdése az, hogy az Erdély középkori gyökerű különkormányzata, autonómiája miként és milyen megfontolások nyomán szűnt meg a kiegyezés utáni Magyarországon, hogyan dőlt el az, hogy az unió emelkedett eszméje Kemény Zsigmond kifejezésével élve unificáltatás, azaz erőszakos egységesítés és beolvasztás formájában öltött testet. Bár a folyamat minden fázisában erőteljesen összefüggött a nemzetiségi kérdéssel, Pál Judit vizsgálódását nagyon helyesen nem szűkíti a kérdésnek erre az egyetlen aspektusára. A szerző célkitűzéseit impozáns szakmai felkészültséggel valósítja meg, adatait, a szakirodalom és a kiadott források teljességén túl, hatalmas, kiadatlan levéltári anyagból meríti. A mű hiánypótló, hiszen az Erdély integrációját 1867 és 1872 között felügyelő királyi biztosi intézményről korábban még csak tanulmány sem született, és az unió kérdéskörét is inkább a reformkor vonatkozásában vizsgálták.  
A négy fejezetre oszló terjedelmes munka első része a korábbi eredmények nyomán az uniós gondolat 1867 előtti előtörténetét vázolja, a 18. század végi kezdetektől egészen a kiegyezést megelőző tárgyalásokig. (Hiányérzetünk talán csak azért támad, mert nem találkozunk Bocskai István 1606-ban írott politikai végrendeletével, amely egy eltérő értelmezési keretben, de elsőként fogalmazta meg a két ország újraegyesítésének eszméjét.) Pál Judit levezetésének igazi kiindulópontja a reformkori Erdélyi Nagyfejedelemség, amely a Habsburg Monarchia egyik legszegényebb, elszigetelt alkotóelemeként még a megkésett magyarországi társadalmi és gazdasági fejlődéstől is elmaradt.  Ahogy az számos kortársi megnyilvánulásból kitűnik, erdélyi részről az uniós törekvések mozgatója az érzelmi és gazdasági érvek mellett az erdélyi magyar elitnek a magyar dominancia fenntartására irányuló törekvése volt. Úgy gondolták, hogy a Magyarországgal való egyesülés révén majd ellensúlyozni tudják a románság számbeli fölényét, és képesek lesznek elkerülni a számtalanszor felvázolt lokális nemzethalált.  A mérleg azonban még az erdélyi magyarság körében is csak fokozatosan billent az uniótörekvések javára, sokáig ellene hatott mind a székely partikularizmus, mind pedig a magyar nemesség hivatalféltése és transzszilvanizmusa. A legkitartóbban Wesselényi Miklós által képviselt uniós gondolat csak a rendkívüli 1848. esztendőben jutott el a megvalósítás küszöbére. A magyarországi törvénycikket megerősítve az erdélyi országgyűlés 1848. máj. 30-án hozott döntést az egyesítésről, a szászok és a románok egy kisebb részének lanyha támogatása mellett. A románság nagyobb hányada azonban az unióban nemzeti identitása elleni támadást látott, és kollektív jogokat követelt.  A liberális reformnemzedék romantikus illúziója, miszerint az egyéni szabadságjogok kiterjesztése a magyar nemzet és nyelv bázisának azonnali és tartós megerősödését hozza, hamarosan szertefoszlott, és az ebben a tekintetben realista konzervatívok (így például Jósika Sámuel kancellár) legrosszabb jóslatai váltak valóra:  az erdélyi nemzetek között polgárháború tört ki. A konfliktus miatt az unió teljes kibontakozására ezúttal nem került sor, és a neoabszolutizmus Erdély különállását is helyreállította, ám a törvény később a magyar politika egyik alaptételévé vált, ahogyan az erdélyi románság is folyamatosan hivatkozott a provizórium időszakában (1861–1865) kivívott nemzeti egyenjogúságra és kulturális vívmányokra. Az uniót csak az 1865. évi kolozsvári országgyűlés hozta vissza a sírból, ám meglehetősen kedvezőtlen előjelek mellett, hiszen az erdélyi elitek álláspontja egy jottányit sem közeledett egymáshoz. Ahogyan az az 1868. évi nemzetiségi törvényből is kiviláglik, a magyar szabadelvű elit a Kosssuth-féle emigrációval ellentétben továbbra is ragaszkodott a politikai nemzet fikciójához, és a pusztán nemzetiségeknek tekintett népcsoportoktól a széles körű nyelvhasználat elméleti elismerése ellenére megtagadta a kollektív jogokat, az önigazgatást, amelynek felvetését is a nemzetállam egysége elleni támadásként értékelte. Az 1867. évi kiegyezés és unió az erdélyi nemzetiségek számára a legroszszabb forgatókönyv megvalósulását jelentette, mivel Erdélynek még tartományi jellegű különállása sem maradt, és az 1876. évi közigazgatási reform végül a Királyföld autonómiáját is megszüntette, megtörve a szász konzervatívok makacs ellenállását. A magyar politika az unió esetében a szokásos történeti érvekre sem támaszkodhatott, hiszen Erdély a centrumtól való nagy távolsága miatt még a középkori Magyar Királyságban is külön tartományt képezett, maradt tehát a szabadelvű, a homogenizálást értékként, az autonómiát feudális csökevényként bemutató érvelés.
Az unió életbelépése utáni első fél évtizedben, 1867 és 1872 között egy magyarországi konzervatív bürokrata, Péchy Manó volt Abaúj megyei főispán  vezényelte le az integrációt, mint helyben (Kolozsvárott) székelő királyi biztos. Egyben a Gubernium elnöki tisztét is betöltötte, egészen 1869-ig, amikor a Főkormányszék végleg beszüntette működését, átadva helyét a minisztériumok és a törvényhatóságok közvetlen kommunikációjának. A szerző elemzései alapján úgy tűnik, hogy a királyi biztos (aki egyébként maga is vegyes nemzetiségű – vegyesen magyar és szlovák – területről érkezett) a gyors konszolidáció érdekében csökkenteni igyekezett az etnikai és egyéb jellegű feszültségeket, ami egybeesett a kormányzati szándékkal. Míg az első években Péchy – Pál Judit szerint Andrássy Gyula miniszterelnökhöz fűződő baráti viszonya révén – jelentős befolyást tudott gyakorolni az események menetére, később teljesen kiszorult a döntéshozatali mechanizmusból. Nagy kár, hogy a királyi biztos személyisége az elemzésből csak áttételesen rajzolódik ki, és a szerző nem vállalkozik Péchy motivációinak részletesebb elemzésére. (Igaz, ezt Péchy Manóról Roman Holec pozsonyi történésszel közösen írott életrajzában valószínűleg már megtette.) Ugyanígy az is hiányérzettel tölthet el, hogy a királyi biztos mellett kialakuló hivatal szervezetéről, létszámáról nem nyerünk pontos képet. Nagyon hasznos lett volna egy szervezeti ábra az átmeneti erdélyi közigazgatás hivatalainak egymáshoz és a minisztériumokhoz való viszonyáról is, az új és régi szervek párhuzamos működéséből kialakuló bonyolult ügymenetet pedig érdemes lett volna néhány példával illusztrálni. A királyi biztosság éveit bemutató rész tematikus alfejezeteiben néhány zavaró tartalmi átfedés és kronológiai ugrás is maradt, ezt azonban a téma összetettsége messzemenően érthetővé teszi.
Az elemzés valódi csemegéket is tartogat az olvasó számára. Nem volt ismert eddig például az, hogy az erdélyi vármegyék milyen vonakodva és milyen szerényen képviseltették magukat Ferenc József 1867. évi pesti koronázási ünnepségein. Ennek hátterében nem annyira az uralkodó személye iránti ellenszenv húzódott meg, hanem az, hogy az erdélyi magyar elit így akarta kikényszeríteni a törvényhatóságok gyors újjászervezését. A koronázási domb építéséhez az ország különböző részeiről felajánlott föld már a szimbolikus politizálás vígjátéki dimenzióit villantja fel, egyben nagyszerű látleletet ad a kor erdélyi történeti tudatáról. Különösen tanulságos Udvarhelyszék kettős gesztusa, amely az agyagfalvi nemzetgyűlés helyszínéről származó földet küldött, egyszerre utalva ezzel az 1506. évi nemzetgyűlésre, és áttételesen az 1848. évi eseményekre.
Számunkra meglepetést jelentett az az alfejezet is, amelyben a szerző részletesen bemutatja, hogy a románoknak és a szászoknak a provizórium éveiben megszerzett hivatali nyelvhasználati jogai milyen fokozatokon keresztül olvadtak fokozatosan el az átmenet éveiben, a Péchy-féle gyakorlatias toleranciától fokozatosan eljutva az egyre erősödő magyar nyelvi nacionalizmusig, amely a dualista korszak végére a nemzetiségi törvény kifejezetten liberális rendelkezéseit is zárójelbe tette. Ugyanilyen mély nyomot hagyott bennünk annak ismertetése is, hogy a királyi biztos, és rajta keresztül a belügyminisztérium milyen nyíltan befolyásolta a Deák-párt érdekében az 1869. és 1872. évi országgyűlési választásokat, az erdélyi választókerületek egy részébe – olykor egészen komikus kombinációk után – magyarországi „ejtőernyősöket” juttatva. (A szerző az előszóban arra is ígéretet tesz, hogy ezt a kérdéskört a közeljövőben önálló könyvben is feldolgozza.)
A királyi biztosi intézmény ötéves fennállása alatt megvalósult a reális unió, megalakultak a törvényhatóságok, megkezdődött az úrbéri kérdés végleges rendezése, számos tekintetben azonban továbbra sem valósult meg az összes magyarországi polgár jogegyenlősége. Erdélyben 1871-ig érvényben maradt a neoabszolutizmusból megörökölt szigorú sajtótörvény, sokáig kizárólag az 1850-es években bevezetett osztrák törvénykönyvek alapján folyt az igazságszolgáltatás, az országgyűlési választások pedig a magyarországinál magasabb vagyoni cenzus alapján zajlottak, ami egyértelműen a románság arányos képviselete ellen irányult. Mindezt a rendszeres választási csalások és a törvényhatóságokban 1870-ben bevezetett virilizmus tetézték. A megvalósult egyesítés a reformkori Erdély magyar liberális elitje számára is veszteségekkel járt. A magyar állam központi kormányszerveiben természetesen lényegesen kisebb súllyal bírtak, mint az egykori nagyfejedelemség kormányzatában, ám valamelyest kárpótolta őket a törvényhatóságokban megszerzett jelentős szerepük. A provizórium alatt kinevezett román főtisztviselők és a neoabszolutizmus éveiben kompromittálódott személyek helyére is ennek az érezhetően arisztokratikus, mély helyi gyökerekkel bíró rétegnek tagjai kerültek, amelynek pozícióit a családi szövetségek is erősítették, és amely sok esetben sikeresen örökítette tovább tisztségeit.
A kötet egyik végkövetkeztetése az, hogy a királyi biztost nem pusztán az integráció levezénylése érdekében nevezték ki, hanem azért is, mert a helyzet megszilárdulásáig átmeneti jelleggel figyelembe kívánták venni Erdély speciális érzékenységeit, értve ez alatt nemcsak a „nemzetiségeket”, hanem az erdélyi magyar elitet is. Az 1872 utáni évtizedek a liberális elveknek a nacionalista gyakorlattal szembeni fokozatos térvesztését hozták, ugyanakkor a román nemzeti mozgalom ezzel párhuzamos erősödését és radikalizálódását is. A hagyományos helyi, erdélyi autonómiákat az egységes  magyar nemzetállam jegyében ugyan nagy határozottsággal felszámolták, ám a korabeli Európára általánosan jellemző államnacionalizmus magyar változata Erdélyben végső soron mégis kudarcot vallott. A dualizmus belső harcaiban megerősödő román nemzeti mozgalom egyre inkább a Monarchia keretein kívül kereste az erdélyi románság helyét, később pedig, egy másik – gyulafehérvári – unió után, ugyanennek az államnemzeti szemléletnek jegyében lépett fel a magyar kisebbség autonómiatörekvéseivel szemben, ahogy erre elegánsan, történészhez illő finomsággal maga Pál Judit is felhívja a figyelmet értékes kötetének zárszavában. (Zárójel bezárva.)


Pál Judit: Unio vagy „unificáltatás”? Erdély uniója és a királyi biztos működése (1867–1872). Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2010. (Erdélyi Tudományos Füze-tek 267.)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében