"rohan Rodostó sok bús száműzöttje"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 19. (585.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Emese
Rodostó, 1760. okt. 4.
Szakács István Péter
„A lélek ragasztószere”
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Mikes szól
JUHÁSZ GYULA
Mikes
KÁNYÁDI SÁNDOR
Öreg iskola ünnepére
Lászlóffy Aladár
Video ergo sum
Páll Lajos
Versei
Bogdán László
Claudia, Fulvia, Lesbia és Ahab
Sigmond István
Molekulák 13. - A modell
KOZMA ÁGNES
Versei
KÓSA BÍBORKA
Blog/irodalom – a 21. század nagy (torz)szülöttje - Öt kérdés az új létformához
Hajós János
Bagatellianus székfoglaló beszédei
Szőcs István
Utánlövések I.
Fried István
„A szellem sohasem lehet vak” (Szántó György idézése)
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Erdély „unifikációja” – másképp
Szántai János
Jancsó 90
Szakolczay Lajos
A szerelem gyönyöre és korbácsütései
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Vátesz – hit
Hírek
 
Szántai János
Jancsó 90
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 19. (585.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Olyan cím ez, mint a Petőfi 73. Izzadásszagú.  De meghagyom, annak mementójaként, milyen nehéz ezt a szülinapi szöveget megírni. Mert, ad egy: mindenki erről írt mostanában. Ha tetszik a pátosz, egy egész nemzet köszöntötte Jancsó Miklós magyar filmrendezőt kilencvenedik születésnapján. Valóságos szöveg-, beszéd- és képuragán árasztotta el a magyar médiaalföldet, és mind-mind a Mestert éltette valamilyen formában. (Tudjuk, a nemtetszés is éltet.) Ad kettő: mi a fenét írhatok egy olyan emberről, akinek munkásságát könyvtárnyi tudományos és kevésbé tudományos „lektűr” dolgozta fel az eltelt fél évszázad alatt, akiből több busznyi filmtörténész, esztéta, kritikus, egyéb szakértő éldegélt darab ideig, amikor például ösztöndíjas volt. Tudós nem vagyok. Jancsóíró ösztöndíjam sincs. Ad három: Isten látja lelkemet, nem nagyon szeretem a Mester munkáit. És itt álljunk meg egy pillanatra, mert az „ad három” csepp magyarázatra szorul. A filmnél maradva, vannak olyan alkotók, akik előtt nem csak szakmai kalapomat emelem magasra. Egyszerű jedermann nézőlelkem minden rezdülésével ott vagyok, amikor megnézem valamelyik filmjüket. Ilyen rendező, kapásból, Alfred Hitchcock, a Coen testvérek, Takeshi Kitano, vagy a magyarok közül Huszárik Zoltán. Még akkor is, ha éppen gyengébb opusszal jelentkeznek. Aztán vannak olyan rendezők, akik előtt szintén égbe szökken a szakmai kalap, látom, hogy nagy mozgókép-készítők, viszont az a kis jedermann-lélek nem hajlandó megremegni. Az istennek se. Ilyen rendező nekem például Andrej Tarkovszkij, Ingmar Bergman... és Jancsó Miklós. Micsináljak én is. Tudom, a Jancsó-snitt korszakot alkotott. Tudom, Magyarországon sokféleképpen készültek filmek, ÉS jancsóul. Tudom, a Jancsó-Hernádi páros munkáiban ott van az elvesz(t)ett negyven év minden forradalmi víziója. Tudok más közhelyet is. Mégsem rohanok haza Jancsó-filmet nézni. Lehet, hogy az én hibám, lehet, hogy nem. De hogy viszszatérjek a problémára: nagyjából ezért olyan nehéz a dolgom ezzel a szöveggel. Legszívesebben beérném annyival, hogy „A Jóisten éltesse, Jancsó úr, bisz hundertzváncig!”, és már mennék is. De ez sajnos nem megy. Tíz-tizenkétezer jel kell. Ami szülinapi jókívánásnak kevés, a Jancsó-élet és -mű bár egy érintéséhez nevetségesen kevés. Veszem hát, ami és ahogy jön.
Kezdem egy személyes élménnyel, amúgy anekdotázva. Jó pár évvel ezelőtt, amikor még volt Magyarországon Magyar Filmszemle (elnézést a gunyorosságért, de az utóbbi időben elhangzott illetékes kijelentések alapján megengedem magamnak ezt a luxust – ja, és ha Jancsó Miklós leszól nekem, azonnal visszavonom a kijelentést), a mammutos korszakban ott voltam én is, hogyaszongya, külföldi újságíróként. A Mammut penthouse-emeletén, a mozik mellett van egy kávézó, oda járt bennfentes, kinnfentes, mindenki, aki csak élt és a magyar film körül mozgott, és éppen befért. Ott iddogáltam én is a filmszünetekben. Egy ilyen alkalommal valakik, nem magyarok, nem bennfentesek, megérkeztek és látták, hogy a sarokban van egy üres asztal. Nosza, gondolták, milyen mázli. Már éppen letelepedtek volna, amikor odarohan (sic!) a pincér, és mondja: Elnézést, ide nem lehet leülni. Az egyik érkező megjegyezte, hogy nem látja a „Foglalt” táblát az asztalon. (Na ja, ilyen a külföldi.) Mire a pincér az egyik székre mutatott, és áhítatosan kijelentette: Ez itt a Jancsó széke. Az érkezők néztek egy kicsit, mint borjú a kapura, aztán továbbálltak. Talán ma is eszükbe jut néha az a szék. Meg a név. És törik a fejüket, hogy ki a fene lehet az a Jancsó. Én persze nagyon kíváncsi lettem, mert még sose láttam a Mestert élőben. Amúgy is reggeltől estig a Mammutban dekkoltam, hát minden filmszünetben kiosontam a kávézóba, hogy na, talán most majd ott ül. De nem ült ott senki. Se ő, se más. Csak a Jancsó széke. Asszem, akkor meglegyintett az a személyi kultusz, ami Jancsóhoz fűződik, a szó lehető legnemesebb értelmében. A nagyság szele. Tényleg. És függetlenül attól, hogy ez valóban neki szólt, vagy esetleg egy profi csapat jó szervezőmunkájának eredménye volt. Majdnem olyan ez, mint egy film.
De menjünk tovább. Olvasom, éppen a kilencedik Jancsó-évtized ünneplése kapcsán a rendező kijelentette: „Olyan, hogy magyar film, nem létezik. Csak magyar filmesek vannak, magyar rendezők, akik filmeket csinálnak.” Nahát. Én ezt az erdélyi magyar filmkészítéssel kapcsolatban mondogatom immár tizenöt éve. Na jó, nekem könnyű, nem robbantottam alá kijelentésemmel a Reichstagot, mert erdélyi magyar film sose volt. Viszont a jancsói mondat robban. És nagyon szimpatikus. Persze lehet mondani, hogy ja, a Jancsó beszélhet akármit, neki szabad, hiszen ő megcsinálta a magyar film egy szép kis szeletét. Vagy éppen fordítva, azt is lehet mondani, hogy egy élő klasszikus (értsd, egyfajta zombi) mondhat akármit. Persze tiszteljük, szeretjük, mert kell, mert snoblesse oblige, de azért tudjuk mi, amit kell. Meg amúgy is, biztos azért mondja, mert savanyú a szőlő. Ma már más nyelven beszélik a magyar filmet. Persze, gondolom, mindenki számára világos, hogy nem amolyan észosztós-földbedöngölős szentenciának szánta Jancsó a mondatot. Idézem: „Valaki megkérdezte tőlem, ma miért nincs olyan film, mint amilyen régen volt. Azt válaszoltam, le kell engedni a vasfüggönyt, és akkor újra lesz olyan film.” A két gondolat között nincs is Jancsó-snittnyi táv. Hadd fogalmazzak így: könnyű volt akkoriban többé-kevésbé egységes filmes arculattal előhozakodni. Hiszen a kádárista rendszer elnyomása minden gerinces alkotóra ugyanúgy ránehezedett. Értelemszerű tehát, hogy az a magyar film nincs már, ami az ő fénykorában volt. Akkoriban létezett egy közös sors, amire minden alkotó, köztük a magyar film fényes szeles generációja a maga módján reagált. Ebből pedig szépen kikerekedett a korszak magyar filmje. Annak a kornak vége. Annak a magyar filmnek is. A rendező rettenetes humorát követve, érdekes lenne elképzelni, amint újra legördül a vasfüggöny, és voálá, megint megszületik az a magyar film. Na jó, ez csak vicc, még annak is hátborzongató.
Egyébként, ha már a fényes szeles generáció, és ezen belül Jancsó Miklós filmjeinél, vagyis a magyar filmnél tartunk, van azért néhány dolog, amit a szakmai kalaplengetésen túl, ha tetszik, megkerülhetetlenül fontosnak tartok. Pontosabban kettő. Az első: Jancsó Miklós filmjeinek egy jelentős része (mondjuk az 1964-es Így jöttemtől az 1986-os Szörnyek évadjáig) ugyancsak emlékeztet például a Gayot de Pitaval nyomán kötetbe gyűjtött bűnügyi perek egyes darabjaira. És nem is annyira a szüzsé analógiája – hiszen azt, ha tetszik, a vak néző is látja (és akkor ebben a zárójelben egyezzünk meg: a Jancsó-filmek szüzséje olyan egyszerű, mint az egyszeregy: az egyik oldalon ott áll a vádlott, a másikon a bírák, és ezt az alapsztorit variálja Jancsó mesteri módon tizenhárom filmen keresztül, mint anno Vivaldi a Négy évszakot egész életében) –, hanem a bűnügyi per köré szerveződő procedurális rituálé miatt. A példa kedvéért hadd idézzek be egy részletet az egyik perből. Lényegében arról van szó, ahogy formálisan realizálódik a bűn és büntetés színháza. „A Westminster Hallt, a parlament hatalmas gót stílű csarnokát erre az alkalomra (Kingston hercegné 1776-os bigámia-peréről van szó – szerz. megj.) kétoldalt és elöl-hátul teleépítették tribünökkel, páholyokkal, egyéb emelvénnyel. Legelsőbben a belépti jegyes, előkelő hallgatóság tódult be; majd megjelent saját külön páholyában a királyné és a királyi család. Aztán bevonultak illő ünnepélyességgel a lordok, kettős rendekben, a precedence (rangelsőbbség) szabályai szerint sorakozva. (A sorrend: 1. Hercegek, a rangadományozás időpontja szerinti sorrendben. 2. Marquessek, ugyanilyen sorrendben. 3. Hercegek elsőszülött fiai. 4. Earlök, a fenti sorrendben. 5. Marquessek elsőszülött fiai. 6. Hercegek ifjabb fiai. 7. Viscountok, a fenti sorrendben. 8. Earlök elszőszülött fiai. 9. Marquessek ifjabb fiai. Stb.) Majd elfoglalta helyét a tárgyalás többi szereplője: a vádat képviselő Attorney-general (a korona ügyésze) és helyettese, a Solicitor-general; továbbá szakértő jogtudósok, jegyzők, tisztviselők; valamint a vádlott ügyvédei, szám szerint tíz.” Jancsó Miklós idevágó filmjeiben is hasonló koreográfia zajlik a szemünk előtt. És az eredmény: egy igen komplex rítus, amely rendelkezik a műfaj minden transzcendens, sajátosan kódolt, vagy – hogy röhögve idézzem a korszak kritikusainak közhelyes kifejezését – ezoterikus vonásával. Innen már csak egy lépés az „érthetetlen Jancsó” szókapcsolat világosságáig. Nehéz ugyanis megérteni a rítust, ha az illető nem veszi a fáradtságot, hogy lásson. Hogy lássa az alkotóelemek egymásbafonódását, nagyon is világos szabályok szerint megvalósuló felépítményét. Az a néző, aki erre nem hajlandó, vagy ne adj’ Isten, nem képes, marad a körön kívüli homályban, ahonnan persze a napot is homályosnak, érthetetlennek látná. Hát ez az egyik olyan dolog, ami érzésem szerint megkerülhetetlen, ha bárki magyar filmet akar csinálni, akárcsak egyet is.
A másodikat úgy nevezném, hogy Jancsó-szem. Nem én találtam ki a fogalom által kifejezett tartalmat, szépen írnak róla többen is. Viszont ez is megkerülhetetlen. A Jancsó-szem nem a szerzői filmesek töltőtoll-kamerája. Nem is egy isteni narrátoré. Ha megfigyeljük a korszak Jancsó-filmjeit, rájövünk, hogy minden egyes beállításnak megfeleltethető egy emberi tekintet. A tekintet tulajdonosa, vagyis akármelyikünk, áll, ül, guggol, fekszik, dombtetőről nézi az éppen történő eseményeket. Mindegy, de ott van. Bent, a történetben. És ez a híres Jancsó-snitt egyik magyarázata. (Leckefelmondás szintjén: Jancsó főmestere ebben a vonatkozásban Michelangelo Antonioni.) A belső vágással kombinált hosszú beállítás (a Jancsó-brand) azáltal viszi be a nézőt a történések közepébe, hogy a kamera mindig az emberi tekintet szintjén mozog. Hogy a néző a szó legszorosabb értelmében bejárhassa a teret, rálátása legyen az eseményekre. Jancsó a néző szemébe adja az ezközt, hogy megérthesse a rítust. Mégpedig úgy, hogy a néző együtt fedezi fel a teret, a térben zajló eseményeket a filmmel. Ha ebből a szemszögből látok rá az „érthetetlen” Jancsóra, érthetetlennek tartom a billogot. Na persze, a korabeli rendszer illogikájában ez a fajta megközelítés teljesen logikusnak tűnt. Tudjuk: az abnormális rendszerekben a normális az abnormális, és viszont.
Néhány mondatot még ejtenék Jancsó Miklós utolsó (?) korszakának nagyjátékfilmjeiről. Igen, a Kapa-Pepe filmekről. Nem sorolom őket, aki nem hiszi, járjon utánuk. Amikor megnéztem az elsőt, az a címe, hogy Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, az jutott eszembe, hogy ez az ember csendben megbolondult. Kérdeztem másokat is, nálam okosabbakat. Volt, aki nevetve bólogatott, volt, aki kihúzta magát és mondta a tuttit, hogy na tessék, most is érthetetlennek hisszük Jancsót, mi, hülyék, volt, aki sejtelmesen mosolygott, a bölcsesség auráját árasztva a hosszú csendben. Aztán rájöttem, nem kellett volna kérdezni. A Magyarázat ott volt az orrom előtt, a vásznon. Mint mindig. És nem az a magyarázat (legalábbis így gondolom én ma), hogy Jancsó nem tudott mit kezdeni a vasfüggöny nélküli magyar filmcsinálás problémájával. Fricskázgatott engem. Meg a többi nézőt. A szakmát. Az újabb szeleseket. Az orrom azt súgja, számított valamilyen „paradigmaváltás”-ra. És nevetve odavetette a Kapa-Pepe filmeket. Nesze, kutya, rágjad. És a kutya bedőlt a koncnak. Mert a Jancsó-rítus ezekben a filmekben is pontosan működik. Csak éppen, hogy merészet mondjak, ez a filmsor már nem volt élet-halál kérdése Jancsó számára.
Hát így. Lényegében az van, Nyájas Olvasó, hogy gondolhat bárki bármit (engem is beleértve), szeretheti Jancsó Miklós munkáit vagy nem, de nagyon nagy rendező lett kilencvenéves idén szeptember 27-én. És akkor most már tényleg: A Jóisten éltesse, Jancsó úr, bisz hundertzváncig! És már megyek is.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében