"rohan Rodostó sok bús száműzöttje"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 19. (585.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Emese
Rodostó, 1760. okt. 4.
Szakács István Péter
„A lélek ragasztószere”
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Mikes szól
JUHÁSZ GYULA
Mikes
KÁNYÁDI SÁNDOR
Öreg iskola ünnepére
Lászlóffy Aladár
Video ergo sum
Páll Lajos
Versei
Bogdán László
Claudia, Fulvia, Lesbia és Ahab
Sigmond István
Molekulák 13. - A modell
KOZMA ÁGNES
Versei
KÓSA BÍBORKA
Blog/irodalom – a 21. század nagy (torz)szülöttje - Öt kérdés az új létformához
Hajós János
Bagatellianus székfoglaló beszédei
Szőcs István
Utánlövések I.
Fried István
„A szellem sohasem lehet vak” (Szántó György idézése)
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Erdély „unifikációja” – másképp
Szántai János
Jancsó 90
Szakolczay Lajos
A szerelem gyönyöre és korbácsütései
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Vátesz – hit
Hírek
 
Szakolczay Lajos
A szerelem gyönyöre és korbácsütései
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 19. (585.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Immár fél évtizede, hogy Kolozsvári Papp László nincs közöttünk. Ha posztumusz regényének, A diák utolsó történetének befejező mondatát vesszük, mikor is a kocsmaasztal hallgatóságából a Vénasszony a főszereplő, vagyis a „különös fiú” sorsa iránt érdeklődik („Meghalt?”), a Diák szájából mindössze ennyi a válasz: „Nem halt meg. Elenyészett”. Miért gondolta az író, nem egy meséje rá a bizonyíték, hogy a történetet a végén valakinek – ismerjük az intellektuális léhűtőket – véleményezni kell. Hiszen a mesepóz nem kíván magának válogatott hallgatóságot. Olyat főképp nem – mert a történetet élvezők egy kissé (vagy teljesen?) az író alteregói is –, akik a sztori minden ágbogát szinte jobban ismerik, mint maga az író.
Kolozsvári Papp, kéjencként, újra végig akarta élvezni – idegen-ismerősökkel nyugtáztatni? – hihetetlen keménységű és mélységű önfeltáró szerelmi kalandját? Amely egyben a diák bimbózó szerelmén túl a város, Kolozsvár megdicsőülése, és a kor, a borzalmas ötvenes évek kalandja is?  Ember talált rá itt szerepére, s bármily kalandosnak tetszik is az ébredező, érettségi előtt álló kamasz női nemmel való ismerkedése – a ma fiataljai a tisztaságnak ilyen fokát szinte nem is ismerik –, valójában a történetben egy vergődő lélek drámájáról van szó. S a Diák – tetszik, nem tetszik – megfeszíttetéséről. Aki a rózsaszínű bugyik, a Mozart-zenés kisasszonyok, a megannyi átjáróház (megszemélyesített én-labirintus) lugasába csak úgy tud belépni, hogy magán érzi – mert érzékeny, a kor bűnösségére saját bűntudatával felelve – a Duna-delta, brutalitásával a romániai magyar kisebbséget is ugyancsak jó útra terelni igyekvő VI. (valójában Vlagyimir Iljics) Lenin és IV. (vagyis Joszif Visszarionovics) Sztálin korbácsát.
Kolozsvár utcái – magyar nevekkel –, házai – a történelem titkait őrző homlokzatokkal s kapualjakkal és a közelmúlt gyönyörét (közéletét, operáját, filmjét, derűs magyarságát) életelixírként? magukban hordozó emberekkel – még polgári életet élnek, ám készülődik már a borzalom. A lefogottakról, meggyalázottakról, elhurcoltakról csupán suttogva lehet megemlékezni – a titok kibeszélése a közösség számára egyfajta önvédelmi gesztus –, s akinek nincsen gazdag belső élete, az hamar összetörik a szocializmust hévvel építő hatalom börtönrácsai közt (a brutalitás legkíméletlenebbje talán az a jelenet, amikor a forró kő a rab-mészégetők tenyerét élő hússá avatja).
A diáknak, Tibornak, neveltetése szerint is, megvolt a benső köre. Ebbe a család, a megannyi ismerős, az iskola, a barátok (Ottó, Endre), a Botanikus kert és az Opera, a kolozsvári utcák és történéseiknek (Stroh Schenider, a kötéltáncos) hangulata éppúgy beletartozott, mint a valódi szerelmet nyújtó vagy avval kecsegtető pár lányismerős (Etelka, Éva, Fanni), illetve az az álomvilág, amelyet a könyvet faló, moziba és színházba járó, a képzeletét szürreális futamokkal (álom-valósággal) izgató kamasz fokról fokra magában fölépített. Ezzel szemben állt az a – hihetetlenül hangzik – vonzó és taszító, a védtelen fiatalemberre a testi szerelem kínzó tébolyát és a társadalom mocskát egyként terítő külső kör (élén Matilddal, a jegyszedőnővel és a szexuális elferdültség mintaképével, Zitával, a profi, vagyis államvédelmis besúgóval), amely élősködőként virult a hatalom testén. Innen már csak egy ugrás volt – a minduntalan lurkók szájára vett Lenin és Sztálin szerette a nagy ugrásokat – az a szocializmushoz hithű tanár-igazgató, az ideológiai harc megtestesítője, Steiner elvtárs, aki a fiúnak erőszakkal betanított szöveggel akart ütni az osztályharc kimenetelében kétkedő tanárkollegáin.
Tibor – ha Kolozsvári Papp meditatív énjére és halogató taktikájára gondolok, a Diák – gondolatban elhatározta, hogy nyíltan néven nevezvén a Gonoszt a sebtiben összehívott ítélőszék előtt kiönti a lelkét („…rabló gazemberek vagytok mind. Lenin egy bandita, Sztálin egy haramia, ez az egész egyetlen börtön”), de a rajthoz kerülve visszakozott: eszméletvesztést szimulált (szégyenkezve is meséli Évának a nem annyira férfihoz illő megfutamodását). Nem szabad elsietni semmit, később – az írónak és a főhősének is mennyire igaza volt – százszor jobban megbosszulható az emberség (az emberiség!) elleni bármely bűn. Az Etelka váratlan utcai megjelenését értelmező játékban – jön vagy nem jön – írja a szerző: „egyszerre gondolni és nem gondolni, ott lenni és nem lenni ott”. Ez a bennfentes, ám kívül álló – a dolgokat felülről szemlélő – magatartás (nem véletlen a Kolozsvári Papp és a Gion Nándor közötti gondolati párhuzam) ott van a Virágos katonában is, hiszen a Rojtos-Gallai által figyelt kálváriaképen az egyik lator úgy korbácsolta Krisztust, hogy egyszerre ott volt a cselekményben, és – távolabbról ténykedvén – nem is.
Az A diák utolsó története klasszikus szépségű regény. Tele önéletrajzi elemekkel, szimbolikus kisebb-nagyobb én-novelákkal – a kolozsvári utcák, mozik ismerője bátran vall műveltség(olvasmány)élményeiről, szemérmesen induló szerelmi kalandozásairól, stb. –, és tele ugyancsak a művészet világához köthető, abból sarjadó álomképekkel. A szerelmét kereső s a nemi gyönyört – annak kínzó szabadságát – megízlelő Fiúnak ezek a szürreális kiruccanások önbeteljesítő szabadságmozzanatok.
Kolozsvári Papp László invenciózus vonalvezetése végül is abban teljesedik ki – a magánélet megannyi gyönyöre csak erő a talpra álláshoz –, hogy sokat szenvedett hőse, Tibor találkozott az 1956-os forradalommal. Ez a távolról is közeli élmény számára ugyanolyan boldogságterrénum volt, mint a bibliai szenvedésmezőkön vagy az ahhoz hasonló golgotai sötétségeken való átgázolás. Akit felnőtté válása során saját énje is vert, nemkülönben a társadalom kalapácsa és sarlója is sújtott, a diadalmas magyar október után – pedig már szenvedést szenvedésre, bűnt bűnre hozó nagykorúvá válása is csaknem révbe ért –, sajnos, már csak a budapesti Kossuth Rádió csönd-gyászszimfóniáját, a Beethoven-muzsikát hallgathatta.
Ha igaz a regényszövetben többször is előforduló tudakolódzás, a kérdések kérdése – „Nem az az élet, amit élünk, hanem amire emlékezünk?” –, akkor a Diák, alias Kolozsvári Papp több életet is magáénak mondhat. S aki ilyen gazdag, az meg sem halt,  el sem enyészett.

Kolozsvári Papp László: A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében