Részlet
Sebestyén megpróbálja végiggondolni, hogy ő mint a Bolyai másodéves bölcsésze mit is csinált ennek az ’56-os évnek az első felében. Hát először is vizsgázott jelenkori magyar nyelvből, nyelvjárástanból, angol és román nyelvből (még decemberben kollokvált marxizmus-leninizmusból és oroszból meg Jancsó Elemérnél a felvilágosodás irodalmából), járt szorgalmasan az (orosz nyelvet tanító) Adorjáni Dezső vezényelte egyetemi híres kórusba, főként Kodályt és Bartókot énekeltek; és a lelkes amatőr kóristaságnak köszönhetően májusban részese lett a népes diákcsapatnak, amely már eleget tehetett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem meghívásának. [...]
Persze a legtöbbet az olvasmányok, a hozzáférhetővé váló folyóiratok és könyvek adtak Sebestyénnek és társainak. Bizonyára az egy évvel alattuk járó Szilágyi Domokosnak is. Debreceni új barátjától kapta meg Sebestyén a Kézfogásokat, Illyés Gyula korszakos verskötetét, benne a Bartókkal („Mert növeli, ki elfödi a bajt”), a Szekszárd felé és az Erdélyben üzenetével („Úgy legyen, Erdély! Példáddal, mit adsz, / légy a szívekben hótiszta-magas!”). Rendszeres olvasója, sőt előfizetője lett (lehetett!) az Irodalmi Újságnak, amelyben fölfedezte a híres Benjámin-verset, az Egyetlen életet. Ez Benjámin László XX. kongresszus előtti felismerése volt!
Hát megtanultam, hogy az ember
lehet az örömért kesergő;
halhat az életért a bátor –
de már: embertelen az emberségért,
becstelen a becsületért,
igaztalan az igazságért
nem lehet senki emberfia.
Déry novellájára, A téglafal mögött-re máig jól emlékszik (akkor még nem sejtette, hogy szerkesztőként majd személyesen is kapcsolatba kerül Déryvel, meglátogathatja őt Füred fölött, a hegyen). És ami akár a későbbiek előkészítésének volt felfogható: Háy Gyula cikke, a Miért nem szeretem? – mármint miért nem szerethetem a mindennel foglalkozó, de semmihez sem értő, az irodalom dolgaiba is beleszóló Kucsera elvtársat. (Sebestyén most, ezen a szemináriumi órán rokonítja Szabédi László szatíráit a nagy visszhangú Kucsera-publicisztikával.)
De mit csinál Szabédi László professzor úr (akit természetesen elvtársnak szólítanak a diákjai – erről leszokni csak évtizedek múlva lehetséges itt, Erdélyben), mivel foglalkozik Szabédi László, amikor már nem ír verset, verses szatírát? Irodalmi nyelvtörténetet, pontosabban stílustörténetet tanít Sebestyénnek, legfőképpen azonban a magyar nyelv őstörténete, a finnugor-indoeurópai nyelvhasonlítás foglalkoztatja, mert be akarja bizonyítani a világnak (és saját nemzetének), hogy a magyar nem társtalan Európában. Ezt a munkáját mindennél fontosabbnak tudja, szeretné, ha nem zökkentenék ki belőle. Ám most sem hagyják.
– Mindenki, aki közelebbről ismer, tudja, hogy az 1955–56-os egyetemi évtől kezdve a szó szoros értelmében egy perc nyugtom sincs, hajnali ötkor kelek, és reggeltől estig a könyvemen dolgozom. Bodor prodékán emlékezni fog arra, hogy amikor 1956 októberének elején Bányai akkori rektor társaságában közölte velem, hogy a Központi Bizottság felajánlotta, hogy három hétre kiküld a Szovjetunióba, kétségbeesetten tiltakoztam az utazás ellen, és kettejüknek nagyon sokáig kellett kapacitálniuk, amíg rávettek arra, hogy félreértések elkerülése végett a meghívást ne utasítsam viszsza. Én mindenáron A magyar nyelv őstörténetén akartam dolgozni.
Ez egy visszapillantó szöveg, Sebestyén a Lázár utcai házban, a Szabédi-hagyatékban találta meg, a bölcsészkari pártszervezet számon kérő gyűlésén hangzott el, 1958-ban. Tény, hogy Szabédi László a román hivatalos (kulturális) küldöttség tagjaként elutazott a Szovjetunióba – és onnan hazatérve tudta csak meg, hogy Magyarországon október 23-án valami történt. A diákjai szerencsésebb helyzetben voltak, hallgathatták a híreket a Kossuth és a Szabad Kossuth rádión, a Szabad Európán. Sebestyén például, frissen felkent diákszövetségi vezér minőségében, az egyetemi klub (a régi mariánumi kápolna) kulcsával a zsebében, ám magánkezdeményezésként, előadások, szemináriumok helyett az irodájukat díszítő ócska Oriont kapcsolgathatta, napról napra, óráról órára. Hallgatta Szepesi tüntetőket békítő felhívását, a kormányátalakításokat, majd Nagy Imre tragikus közleményét. Szabédit pedig ráncigálják ide-oda, rádióhoz, tanítványait „felvilágosítani”, miközben alig jut információhoz – és ha igen, vajon milyenhez. A két év múlva elhangzó vádpontokra válaszolva írja le:
– A fegyveres összetűzés ténye, az, hogy vér folyt, az, hogy a magyar nép vívmányait a magyar nép egy része ellen fegyverrel kellett megvédeni, rettenetesen levert. Képtelen voltam a fegyveres lázadásban résztvevőket a lincselőkkel azonosítani, vérzett értük a szívem. Ez azonban nem gátolt meg abban, hogy a hallgatók előtt az imént említett értelemben ne foglaljak állást. A dolog másik oldala az, hogy a sajtónkban közzétett anyagoktól csakugyan eltérően, folyton hangsúlyozandónak tartottam, hogy a felkelésben részt vett ifjúság nem ellenforradalmi célokkal vett részt a felkelésben. Vagyis ingadoztam a véres eseményeket kiváltó okok megítélésében. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy ezekről a kérdésekről csak a legszűkebb pártkörökben, legtöbbször hivatalosan kezdeményezett beszélgetésekben nyilatkoztam. Másrészt azt is hangsúlyozni szeretném, hogy a Rákosi csoport felelősségének kissé eltúlzott hangsúlyozására az a körülmény kényszerített, hogy ezeket a beszélgetéseket olyan elvtársakkal folytattam, akik viszont teljesen fel akarták menteni Rákosiékat a felelősség alól. Az elmondottakhoz még azt teszem hozzá, hogy amikor hasonló fontosságú kérdésekben való döntésről van szó, akkor az informáltság mértékének függvénye a szilárdság is. Énnekem nagyon kevés információs anyag állott rendelkezésemre, és azok, akik ezt a kevés információs anyagot nyújtották, makacsul ragaszkodtak Rákosiék teljes felmentéséhez.
Sebestyén ismételten emlékeztetni szeretné a szeminárium (a 2011-es) hallgatóit a történelmi időre: határozottan meg kell különböztetni a Budapesten történteket a romániai recepciótól (azzal együtt, hogy az évfolyamfelelős tanárra szánalmas szerepet róttak az egyetemi hivatalosságok), de különösen attól, hogy 1958-ban javában folyt a leszámolás az „ellenforradalmárokkal” – és Szabédi László idehaza igencsak a megbélyegzendők közé számított. Amit ő védekezésnek, magyarázatnak remélt, az is ellene szólt. A vádpontok közt fontos helye volt annak, hogy az erdélyi, a kolozsvári magyar írók által Magyarországra küldött (természetesen pártutasításra született) leveleket nem írta alá. Hát ez nem pontosan így történt. Mert a helyi lapban november 6-án megjelentet – Asztalos István, Balogh Edgár, Bartalis János, Csehi, Földes László, a két Horváth, Imre és István, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Szabó Gyula, Szentimrei, Tamás Gáspár és mások mellett – Szabédi László is aláírta. Egy másiknak az aláírását viszont valóban megtagadta. A számonkérés során elhatározását így indokolta (nem tanúsítva megbánást):
– A romániai magyar írók levelét valóban nem írtam alá. Talán nem tettem helyesen, talán helyesen tettem. Azért nem írtam alá, mert úgy véltem, az után az egy évtizeden át tartó irodalompolitika után, amely a romániai magyar írókat teljesen elszigetelte a magyarországi irodalmi élettől, kiiktatni törekedett a magyar irodalomból (Hét évszázad magyar versei, melyek közt egyetlen élő erdélyi magyar költő egyetlen verse nincs), egy ilyen levélnek hiányzik az az erkölcsi súlya, amely nélkül nem lehet hatékony. Okaimat annak idején kifejtettem volt Răutu elvtársnak is, azzal kapcsolatban, hogy 1956. december elején megpendítette előttem egy Illyés Gyulához írandó levél gondolatát. Akkor is meg voltam győződve, ma is meg vagyok győződve arról, hogy a romániai magyar írók csakugyan adhatnak segítséget a magyarországi baloldali erőknek, de akkor is meg voltam győződve s ma is meg vagyok győződve, hogy ennek előfeltétele a magyarországi magyar és a romániai magyar irodalom viszonyának átrendezése, a romániai írók reális jelenléte Magyarország kulturális életében. Hiszen bennünket a magyarországi olvasók nem is ismernek.
És még egy, Szabédi erkölcsi tartására oly jellemző magyarázat a vitatott – és az utókori olvasó által természetesen vitatható – levél-ügyben:
– Én nem tartottam helyesnek levelet intézni hozzájuk (Illyés Gyuláékhoz), amíg nem biztosítottuk válaszukat, hiszen nem leleplezésük, hanem megnyerésük volt a cél.
Nos, ebből az egészből Gaál Gábor szerencsésen kimaradt. A nála jóval fiatalabbak, az ő tanítványai meg Sz tanítványai már nem teljesen, beleértve Szilágyi Domokos egész életét. Erről Sebestyén bővebben mesélhet, a közvetlenül megéltek, a korabeli folyóiratok fellapozása és a már általa szerkesztett emlékezések alapján. A legátfogóbb és – minden kételkedők ellenében állítja Sebestyén – a leghitelesebb nemzedéki jellemzést a költészetben is históriailag gondolkodó barátja, Lászlóffy Aladár adta; ő, aki mondhatni még gyerekként élte meg ’56 romániai előtörténetét, a véletlen folytán ott volt az októberi-novemberi budapesti utcai történésekben, és nem kerülhette meg (mint másik barátja, Szilágyi Domokos) a megalázó következményeket sem, már idehaza. Érdemes tehát Lászlóffyt hozzáadni Szabédi, Gaál, Szilágyi Domokos októberéhez, ötvenes éveihez.
– Hol is kezdődik és meddig is terjed az „ötvenhatosság”? Arra határozottan emlékszem, hogy kamasztudatunk képernyőjére kivédhetetlenül maguk a szovjet-partizán-romantikát felvetítők festették oda az ördögöt: a Molotov-koktélt mint primitív, de össznépi arzenált a T-34-esek szuperlovagrendje ellen. Az is biztos, hogy hiba csúszott a számításba, mert nyiladozó értelmünk a természet lefoghatatlanságának, lefékezhetetlenségének jóvoltából cenzúrázhatatlan irányba is elkalandozhatott ugyanazokon a csapásokon, egyetemi, tudományos, dialektikus, történelmi és materialista betáplálógyakorlatokon, ahol egységes, tudományos, dialektikus, történelmi és materialista világképet akartak kialakítani bennünk, hogy (mint a világ minden régi és új vallása) feltétlen uralmat biztosítsanak, irányíthassanak, manipulálhassanak – s ez sem ment, mert a logika (ha már megtanítják) s a gyermekszáj (amíg rá nem ijesztenek kellőképpen s „illegalitásba”, hallgatásba, föld alá, nyelv alá nem kényszerítik) kellemetlen kérdéseket tesz fel, melyekre ha nincs kielégítő válasz, az ifjú Saulusok elindulnak egy örök damaszkuszi úton.
Vajon Gaál Gábornak és Szabédinek, s a mai fiataloknak mit mond ez a tömény, igenis történelmi hitelű szöveg? Értik-érzik-e mély iróniáját? És önkritikus árnyalatát? A damaszkuszi út valóságosságát? Sebestyénnek persze mindez ismerős, nem csupán Lászlóffy stílusának hozzá közel álló volta miatt, hanem mert maga is benne volt abban a világban, még ha ő nem élte is meg oly erősen azt a bizonyos szovjet-partizán-romantikát; annál inkább azt, ami utána következett, és amiről barátjának, mondhatni nemzedéki harcostársának további mondanivalója van, személyekhez is köthető részletezéssel.
– A „marxista szemináriumokon” a mi évfolyamunkon ezek szerint már úgy ’54-ben elkezdődött „ötvenhat”, amikor Páskándi Géza, Kovács Julcsa, Kántor Lajoska meg Lászlóffy Alika olyan hülyeségeket mert keresztkérdésként bevetni, hogy a tanszemélyzetnek felakadt a szeme, lévén tapasztaltabb és jobban tudatában a következményeknek.
Innen Lászlóffy Alika, azaz a felnőtté érő Aladár a pesti utcán megtapasztalt következményeket meséli – amikor rohanva és hasra vágódva ismerhette meg a magyar fővárost, élő és mozgó célpontként gondolhatta ki és vethette papírra „azokat az ügyetlenkedő verseket, melyek láttán Bányai elvtárs [a szolgálatos tiszt – nem azonos a rektorral] kimutatott a szürkületben a novemberi fákra, mondván: Reggelre ott fogsz lógni, fiam.” Az emlékek itt még nem érnek véget; az először Korunkban közölt ’56-os (eredeti ötvenhatos) versek prózai előbeszédében Lászlóffy Aladár szükségesnek tartja azt is elmondani:
– Amikor hajnalban, váltáskor, az őrszemélyzet nagy dobogással leveri csizmájáról a havat, nincs az a tizenkilenc éves Cavaradossi, aki ezt ne hinné végül el, miután hetekig statárium-tudatban tartják. Az út vége, Damaszkusz pedig olyan messze van a mindig pontosan éjfélkor kelő vallatólámpa vakító napfényéhez képest, hogy az ember megköti magában az első fogadalmakat s berendezkedik azok mentén élni – és negyven év után maga is csodálkozik, hogy sikerült betartani őket; hogy elképzelése ellenére az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott.
De még csak 1956 októberében-novemberében járunk, nem a magyar, hanem az erdélyi fővárosban, nem a vakító fényű vallatólámpa, hanem valamelyes szabadság remélt közelében. Az itthon, Kolozsvárt élő-tanuló Szabédi-tanítványok egyike-másika csak később lesz élő célponttá, még nem kell hasra vágódnia a lövedékek, robbanások tüzében. Az emlegetett évfolyamtársak még békés gyűlésekbe járnak, építgetik a Diákszövetséget. Ezt próbálja Páskándi Géza is, ezért küldi levelét – az ifjú költővezér pózában – a bölcsészkari választói gyűlésre, nem csupán a Móricz Zsigmond Kollégium újjászervezését és a Bolyai újság elindítását javasolva, hanem tantárgyi változtatásokat is ajánlva, „alulról érkező javaslatként”. Mai olvasó nem hiszi el, hogy a hat évi börtönbüntetést eredményező diákpoétai levélben ilyenek találhatók – sőt szinte csak ilyenek:
– Ami az orosz nyelv tanulását illeti, választható világnyelvek közé tenném. Tehát a diák választhat orosz, német, francia és angol között. Amelyiket választja, abból persze vizsgáznia kellene. A többiekhez semmi köze. Mire alapozom az orosz nyelv kötelező nyelvből választott nyelvvé való tételének javaslatát? Arra, hogy a középiskolában, ahol kötelező marad az orosz és most az új tanévtől egy nyugati nyelv is – szóval már a középiskolában elválik, hogy kinek melyik nyelvhez van érzéke, melyik nyelvet kedveli meg. Az egyetemre tehát már úgy jöjjön, hogy azzal is foglalkozik, amit a középiskolában megszerzett. Ami a marxizmus és politikai gazdaságtan oktatás kötelezőségét illeti, arról az a véleményem, hogy a marxizmust egyetemszerte oktatni kell, de nem szabad a kötelező óralátogatás igényével fellépni. Miért? Egyrészt azért, mert a marxizmus tulajdonképpen csak a marxizmus szakon szaktárgy, másrészt pedig, ha ebből tekintélykérdést csinálunk, így majd nem egy marxista előadónk százszorta igényesebb lesz önmagával szemben. Az eddig ismert hallgatói, ha az illető magyartalanul ad elő, vagy példatára a szokványos, vagy pedig nem ismeri eléggé az illető szaktudományt, amelynek hallgatóit tanítja, bizony a diákok nem mennek el az előadásokra. Ugyanez vonatkozik persze minden más, nem kötelező tárgyra is.
Szilágyi Domokos, Páskándinál, Lászlóffy Aladárnál fiatalabbként – ha csupán egy-két vagy három évvel is, no meg a természete is más – nem tör semmiféle vezérszerepre, még tanácsadásra sem vetemedik. Egyetemi bentlakásban lakik – ebből is származhat persze baj a másodéves diákra –, innen küldi haza, Szatmárra a szüleit és testvéreit megszólító levelet, amelyben szó van a (hírhedetté vált) kolozsvári 1956-os halottak napjáról, a Házsongárd író- és hősi halottainak sírjairól („künn voltunk a temetőben”). A beszámoló pontos – iróniáját az utolsó mondatokra hagyja.
– Az utóbbi két hétben fölfordult az egész Bolyai, a magyarországi események hatására. Persze velünk mindennap gyűléseztek, hogy csillapítsuk a népet. Mélyen tisztelt felsőbb szerveink ugyanis szörnyen begazoltak, hogy nehogy kivonuljon a kolozsvári diákság tüntetni, úgy szép békésen; s ezért igyekeztek a Babeşt és a Bolyait (a román és a magyar egyetemet) összeugrasztani. Nálunk beadták, hogy a Babeş Nagyromániáért akar tüntetni, a Babeşen meg azt, hogy mi Erdélyt akarjuk vissza, s így aztán sikerült valahogy megakadályozniuk. Viszont a temesvári román diákok (műegyetemi hallgatók) rokonszenvtüntetést rendeztek a magyar forradalommal. Marosvásárhelyen az orvosin is „forr a világ bús tengere, ó, magyar”. Testi épségünk nincsen veszélyben, mert Szászfenesről behozták a katonaságot, és géppisztolyos járőrök cirkálnak estétől reggelig minden diákotthon és egyetemi épület körül. Máskülönben a temetőben is több volt halottak napján a hekus, mint a gyászoló. Ilyenkor az ember négyszer gondolja meg, amíg lépik egyet. Úgy, hogy most már nem kell félni semmitől.
Kevéssel (pár hónappal?) ezután jelentés készül a Szekuritátén a nacionalista kijelentéseket tevő Szilágyi Domokosról – és az első besúgói jelentésnek folytatása lesz, Szisz barátait ma megdöbbentő folytatása. (Erről majd egy későbbi szemináriumon.) De ugyancsak bolyaista, elsőéves szerelmét nem zárják be, csak ki – az egyetemről. (Sebestyén nem tudja felidézni, vajon ezt a kizárást is a szokásos, a diákságot provokáló gyűlés előzte-e meg.) Szisz folytatja tanulmányait, írja verseit. Jobban járt, mint Páskándi Géza? Nehéz válasz.
