Ha a természet valamely különleges szeszélyéből a macskák könyvet akarnának írni, és ehhez egy laptopot használnának, ez a könyv minden bizonnyal így kezdődne:
.áetriuxa
A természetnek, hála Istennek, nincs ilyen szeszélye, a macskáknak aztán végképp nincs, legalábbis nem tartják érdemesnek. Mindenesetre, Bacilus nevű macskám ezt hagyta maga után, miután végigsétált a billentyűzeten.
(macskakaparás)
Hogy a macskák miért nem írnak, csak azért nem egy fogas kérdés, mert percig sem biztos, hogy nem ismerik az írás művészetét. Lehet, az nekünk „csupán” macskakaparás. Lehet, korlátolt emberi elménkkel csupán nem tudjuk megérteni a kanapén, fatörzseken, emberi bőrön, és egyáltalán bármilyen sérülékeny felületen hagyott mancsjegyeket. Egyvalami bizonyos: két egyforma macskakarmolás nincs. Egyedi jelek, s hogy a macskák miért karmolnak tárgyakat egyáltalán, annak megfejtése megint egyike az emberiség hiú ábrándjainak: karmaikat élezik, unatkoznak, nyújtóznak, ki tudja, de az is lehet, értelmesebb korok értelmesebb macskáinak hagynak civilizációs időkapszulákat, és ebben az esetben jobb is az nekünk, hogyha nem értjük mi ezeket az üzeneteket.
Az egyik leghihetőbb magyarázat persze az lenne: azért, mert csak. Mert így tartja úri kedvük. Mert ott van az a karmolnivaló, akárcsak a Mount Everest McKinleynek.
Minden valamirevaló macska sztoikus filozófus. Alszik, eszik, öl, magáévá teszi környezetét és kiegyezik az együtt élőkkel, többnyire meghódítja őket. Erkölcsi aggályai nincsenek, ahogyan bűnei sem: ő csupán azt adja, ami lényege. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy egészen komolyan vegyük” – gondol valami ilyesmit, amikor az egeret halálra kínozza, szemmel látható gyönyőrűséggel. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne vegyük egészen komolyan” – gondolja elégedetten, amikor jóllakottan leheveredik, és dorombolásnak álcázva elmélázik a létezés értelméről, amelynek eredményeként értelemszerűen elalszik. Ártatlanul, akár a csecsemők és a dél-amerikai diktátorok.
Ha van a Természetnek – ha úgy tetszik: a Teremtőnek – remekműve: úgy ez a Macska.
(história – a kezdetek)
Egyáltalán: az a lény, amely életének jó 80%-át képes átaludni, nem egészen erről a világról való.
Ez a macskáknak gyerekjáték. Amit az emberek narkolepsziának neveznek, az természetadta ajándék minden „felinának”, a macskafajták gyakorlatilag bármikor, bármilyen helyzetben és körülmények között képesek aludni: elégedettségükben, félelmükben, idegesség miatt, éhesen, betegen, kimerülve, boldogan, jóllakottan, vagy csak mert.
Többnyire csak: mert.
Bizonyos Borges nevű ember Dél-Amerikában elég közel járt a macskafelfogáshoz, amikor elmélázott rajta: álmodjuk-e az életet, vagy éljük az álmainkat? Aztán ő is elaludt: egyáltalán nem mellékesen, amúgyis vak volt, ami lényegesen közelebb hozta őt ehhez a tudatállapothoz.
„Tekintsd az életed úgy, mintha álmodnál. Itt füst van, távozom. Olyan nagy dolog ez?!”* – mondta valamikor egy római császár. Na igen, mondottuk már: a macskák sztoikusok. Igazán kár, hogy például Iulius Ceasar nem szerette őket, igaz, ő a sztoikusokat sem. Pedig egészen macskafajta volt, amennyire ez emberben lehetséges: simulékony ragadozó. És ősei, az etruszk Juliák macskatartó nemzetség voltak… de hát messze esett az alomtól.
Bezzeg Kleopátrának macskái voltak, sőt, Alexandriában egyszer agyonvertek egy római centuriót, miután véletlenül megölt egy macskát. Na hogyne, véletlenül… Véletlenül nem öl senki: próbáljuk csak ezt elmagyarázni egy macskának. Véletlenül ő nem öl. Azért öl, mert éhes. Vagy unatkozik. Vagy mert idegesíti a másik élőlény. De véletlenül?! Na nem… azt soha.
A görögök például eleinte meglehetős irtózattal kezelték a macskákat, nem igazán értették, mit keres ez a lény az emberek között, és különben is, amely létezőt az egyiptomiak, ezek a rafinált és okos emberek istenként félnek, kell tudjon valamit…Nem tévedtek benne, a macskák valóban tudtak valamit, és ennek egy részét aránylag hamar az akhájok is megtanulták: van zsákmány, van párzás, van pihenés, a többi múló kaland.
Akhilleuszt sokan rokonították a macskákkal, nemegyszer büszke kandúr társaságában ábrázolják míves kancsókon, na igen, szeretett volna ő az lenni. De ember volt.
Perzsáéknál a macska még rokon volt, afféle kisebb oroszlán, metszeteken és domborműveken nyilazták és fojtogatták őket a királyok, közben otthon féltő gonddal fésülgették, amíg hosszú bundát nem eresztettek. Nagy Sándor gyanakodva és bizalmatlanul figyelte a macskákat Perszepolisz meghódítása után, a macskák nemkevésbé gyanakodva néztek rá, aztán Alexandrosz tovább ment Indiába, a macskák maradtak. Illetve Alexandrosz perzsa feleségével páran tovább mentek, burmai, sziámi és hasonló kétes identitásokat vettek fel és eszük ágában sem volt hazavergődni ama tízezer göröggel.
Ők megtalálták a zsákmányt, amit a hadvezérek hiába kerestek, és meghódították Keletet.
(hódítás)
Nyilván, a hódításból Nyugat sem maradt ki.
Bizonyos körökben makacsul tartja magát a nézet, miszerint nevezett Vörös Erik, amikor a később Amerika részeként Grönlandként elhíresedett Vinlandot felfedezte, jónéhány macskát vitt magával sárkányfejes drakkarain.
Ennek két oka lehetett.
Az egyik, hogy a hajósember egyik legnagyobb átka az egér, illetve az egerek supermanje, a patkány, és ez ellen csupán a macska lehet egyetemes chucknorris, aki maradéktalanul kiirtja ezt a méltatlan fajzatot, amelyet Odin köztudomásúlag csupán a természet koronáinak, a macskák táplálásának céljából teremtett.
Az már csak hab a tortán, hogy Freya viking istennő szekerét macskák húzták az ábrázolások szerint, amely ábrázolást rendkívül nehezményezve korrigálnák az érintettek, ha egyáltalán érdekelné őket, mondván: ők irányítottak és nem húztak.
A másik ok, hogy csak. És mielőtt valaki történelmi hiábalóságokra ragadtatná magát, gondoljunk arra, macskakörökben rendkívűl népszerű az Erik, Szven, satöbbi elnevezés, ami beszédes bizonyítéka fentemlített kapcsolatoknak.
Ha meg nem, akkor gondoljunk Kolumbuszra, Vasco de Gama-ra, és a rengeteg tengerészre, akik macska nélkül aligha szelhették volna át az óceánt, gabonának, kétszersültnek, se híre, se hamva nem maradt volna félúton, bizonyos hajókon még meg is ették a nemes állatokat, amiért is legyen minden portugál és spanyol tengerész említése örökös farokborzolás és háromszoros köpködés.
Ja, hogy a horgonyt vasmacskának hívták, az már csak természetes.
Az indiánok, szegények, kicsit idegbajosak lettek a macskacivilizációtól, tényleg, nem volt ahová tenni őket, a macskáknak sem őket, a pumák, prérimacskák, jaguárok és észak-amerikai vadmacskák legalább akkora trauma voltak az eurázsiai házimacskáknak, mint a rézbőrű „vadak” az embereknek, aztán mégiscsak a sápadtarcúak és a macskák győztek, gondolja most magában Los Angelesben egy luxusvillában nyújtózva valamely nemes dög, miközben Gourmet lazacot falatozik.
Nyugat-Európa sokáig nem volt a macskák kedvence, érthető okokból. Hideg van, nagy, ideges állatok, és egyáltalán, a kényelem tökéletes hiánya jellemezte ezt a helyet. Aztán valamikor a sztoikus (már ismét!) császár, Aurelius idején helyet kaptak a pannon főemberek kíséretében, udvaraiban, sírjaikban fellelhetők csontvázaik (– macska lábjegyzet: a macskacsontok mindig a gazda felett fekszenek, és nem fordítva, na ugye! –), aztán lassan így tovább haladtak nyugat fele.
Dominanciájukra jellemző, hogy az íreknek mai napig mitikus rettegett figurájuk a Tengermacska, amiről senki nem tud közelebbit, de tény és való, hogy rettenetes, éget és vág, pusztít és egyáltalán, minden olyan szörnyűségre képes, amire még a Brit Birodalom sem volt.
Mondani sem kell, hosszas idők dekadenciája után ma már aligha képzelhető el eredeti ír pub saját macska nélkül, aki méltó fensőbbséggel ügyeli felül a szigetország egyébiránt jóravaló embereinek kétes üzelmeit, italozási és társaséleti szabályait.
(arzenál)
Rendesebb helyeken, ahol még a természet végzi a dolgát, és nem borult fel a dolgok normális állása, minden embernek szúró-vágó fegyvere van. A keleti emberek szablyájától a spanyol tőrig, az olaszok békanyúzójától a székely bicskáig nélkülözhetetlen és felettébb szükséges kelléke ez a mindennapok világi egyensúlyának.
Macskáéknál ez megint nem kérdéses. Minden: – ismételjük: minden! – macskának 18 darab remek, használható és használatos bicskája van, összkomfortos bőrtokban, amely bicskákat rovásra, kapaszkodásra, védekezni és gyilkolászni egyaránt használhatják.
És használják is.
Ezt persze nehéz megemészteni más, alsóbbrendű fajoknak, ekkora arzenállal járkálni hétköznap, valamint vásár- és ünnepnapokon is, enyhe túlzás, és ha tekintetbe vesszük, hogy ez az impozáns fegyverkészlet – amelyhez képest egy mexikói bérgyilkos glóriás kezdő – bársonyos kesztyű alá van elrejtve, enyhe borzongás futkorászik minden halálra hajlamos élőlény bőrfelületén.
Arról nem beszélve, hogy: olyan állattal igazán nem illik, nem tanácsos, és nem egészséges dolog kikezdeni, amely a száját 120 fokos szögben képes kinyitni.
Kurva nagyot tud harapni.
Különösen, ha ebben a szájban újabb négy borotvaéles és tűhegyes bicska, valamint néhány kisebb mángorlóeszköz van, amelyeket használni csupán elvetemültség és gyilkos szándék kérdése.
Na mármost a macskákat legnagyobb ellenségeik sem vádolhatják az elvetemültség és a gyilkos szándék hiányával.
Ismerek olyan macskát (sajátomként rettegem), akinek életfilozófiája egyszerűségében hatékony és működőképes, és akihez képest Batu kán és az emberiség jelentős tömeggyilkosai ártatlan kis amatőrök. Ez az életfilozófia, a Bacilus nevű tiranocattusé, nagyjából így hangzik gyarló emberi szabadfordításban:
„Ami nálam kisebb, azt megölöm. Ami nálam nagyobb, azt megpróbálom megölni.”
Ezen törekvését, sajnálatos módon a kisebb és nagyobb élőlények számára, szinte a tökéletességig siker koronázza.
*Marcus Aurelius
