Milyen különös, mióta itt ülök a Naplemente-téren (de háttal az időnek) folyton Sigmond Pista jár az eszemben. És nagyon hasonlít a hiányérzetre, ahogy mint a borzongás, végigfut bennem, hogy bizony megértük, beteljesedő öregedés gyanánt éltük meg azt a skálát, ami a Sfinxtől egy Lánchíd megkettőzött, megnégyszereződött oroszlánjáig vezet, amibe az idő s az életidő külön-külön csomagolhatott egy nagy titkot, enigmát, kicsit pazarló, nagyképű ajándékot, amibe annyi alkalmat rejett, ágyazott az élet, hogy bele is halhattunk volna, de mégsem, hogy ez a furcsán rugózó időinda, mint az idegrendszer, a függőhidak legfőbb tartozéka ilyen szépen és épen folyamatos: nála ezen a nyáron pontosan hetven ennyi hosszúságú. Párhuzamosnál több, közös időnk ez a máig vezető, és az benne a közös, hogy alig néhány sorstárssal, baráttal egyenlő hosszú a feszülésben, a tapasztalatban és a szeretetben, mi több a teremtésben, az alkotásban is. De a legsajátosabb benne hogy szülővárosunktól más lakhelyünkig, munkahelyünkig közös, összetartozó és összefüggő, az óvodától a jól megérdemelt nyugdíjig összefügg. A felülmúlhatatlan többlet, amit te hoztál, úgy simul a tájhoz, mint a nyári mennydörgés és az esti harangszó, mert mindent kiigazít, belerajzol, leolvas róla, amit más megnyugtató szándékúak hiába is próbáltak odasimítani. Csak ketten vagytok: Te és az emberi valóság, akiknek hallatlan, szép, igaz, lázító realizmusa az abszurdum. A többi néma, száraz, tévedő értelmezés csupán. A te ritmusodban, crescendóidban és elcsuklásaidban dobognak, ugatnak igazán, inkább az ordítás orgonái. És ez olyan, mint a lehető legesleggerincesebb béke. Mi, két boldog tengerész, boldog kalandor, két boldog akrobata egyazon cirkusz nem is egyszerűen összefüggő, hanem folytonos légkörében. Hogy most előállhatok és váll-váll mellett felköszönthetem, és bármikor ezután előállhat és viszonozhatja. Ha semmi más, már ez derűre, boldogságra méltó ok. De ezen kívül, ezen túl ezernyi más sorakozik köztünk, bennünk, általunk. Lássátok meg feleim bennünk az erdélyi értelmes és szerencsés, célratörő lét nagy DNS-ét, és csak azután vegyétek át, vegyétek szemügyre az én ünnepi optikámat. Én ugyanis most egy mindent megáldó, megköszönő pillanatra csak egyik szálat látom felizzani, az övét, mindent látott, mindent elviselt és minden hetven évnyi sorsunkból visszaüzenő, visszakiabáló íróét, Sigmond Istvánét látom, a hasonlíthatatlan és utánozhatatlan fantáziájú varázslóét és mesélőét, a nyelv egyik mesteréét, az idők árvizének és egyéb Niagaráinak átúszójáét, a karcsú de acélos, mert mindent elviselő, kibíró Tárzánét, akiről a gyehenna parazsa, tüze is alkalom adtán úgy pergett le, mint egy főnixről. Egyébként drága barátom a Tordában, Kolozsvárban, Amszterdamban és Bécsben, most hogy szerencsésen eddig kipipáltunk mindent és máig a ceruzánk hegye sem tört ki, most, hogy a sóhajosan boldog leltár eljött, kimondhatjuk hogy sajnos az egész mégse ugyanaz már, engedd, hogy rád irányítsam a hetven őszirózsa reflektorát, hadd lássák, akik olvasnak, forgatnak, szeretnek, hogy mennyire érdemes vigyázniuk rád és mindannak összehordott sasfészeknyi dicsőségére, ami csak jár az erdélyi írónak ezen a csúcson. A többi néma érzelem.
