Napóleont, II. Piuszt és Villont sosem bilincselték meg, fennkölt méltósággal járkáltak fel-alá a kórteremben, szívélyesen köszöntötték egymást minden találkozás alkalmával, naponta kétszázszor is, ha úgy alakult, aki viszont negyvenhétszer szúrta át vasvillával az anyósát, s aztán díszként kiszegezte az istálló ajtajának a külső felére, azt éjjel-nappal bilincsben tartották, s amikor kénytelenek voltak szabaddá tenni a kezeit, két rendőr kísérte a fürdőszobába, s addig maradtak a közelében, amíg a dolgát elvégezte. Senki sem beszélgetett vele, soha senki nem kérdezett tőle semmit, mindennap kivitték az udvarra, a napi egyórás sétára joguk volt az életfogytiglanig elkülönített, beszámíthatatlan bűnözőknek is, természetesen bilincsbe verve és szigorú rendőri őrizet mellett. Mondok maguknak valamit, fordult a két rendőrhöz egyik nap, elvégre maguk állnak hozzám a legközelebb, tudniuk kell az igazságot. Én vagyok Isten. Nem úgy, mint azok odabent, én a valóságos Isten vagyok, lehet, hogy csak Isten zakóján egy gomblyuk, vagy teremtő szándékából egy bekezdés, egy szótag, egy betű, érthető vagyok? Ha csak egy része vagyok, akkor már egészen Ő vagyok. Talán hiába beszélek, maguk sosem látták Istent, én ha magamra nézek, egyfolytában Istent látom. Én Ő vagyok. És úgy döntöttem, hogy még ezen a hétem elhagyom ezeket a porszemeket, Napóleont, II. Piuszt és Villont, halaszthatatlan dolgom van a világban, szükség van reám.
Másnap éjszaka összebilincselt kezekkel is sikerült kiosonnia a kórteremből, s miután az udvarra ért, átvetette magát a vaskerítésen. Csak reggel vették észre a hiányát, Napóleon megesküdött, hogy az Istennek nevezett egyén nem is létezett soha, II. Piusz vélekedése szerint a keresett szellem itt volt, de magukkal vitték az angyalok, becsületszavát adta, hogy mindezt a saját szemével látta, Villont meg sem kérdezték, a röhögés a kórterem padlójára döntötte, életem legszebb napja, mondta, hát, ilyet!
Az anyósgyilkos határozott léptekkel haladt a cél felé, egy idegen egyáltalán nem tudott volna tájékozódni a sötétben, ő viszont negyven éve csatangolt ezeken az ösvényeken, utakon, behunyt szemmel sem tévesztette volna el az irányt. Hajnali négy óra körül érkezett haza, meleg nyári éjszaka lévén, az ablakokat tárva-nyitva találta, átmászott a belső szobába vezető ablakon, ahol a csecsemő aludt, összebilincselt kezekkel nehezen tudta kiemelni az alvó gyermeket az ágyból, de hosszas kínlódás után valahogy sikerült, aztán az ölében tartva, leült vele a padlóra. A gyermek felsírt. Aztán olyan nagyon sírt, hogy az anyja rémült arccal nyitott ajtót, s felgyújtotta a villanyt. A látványtól megtorpant s lezuhant a fal mellé. Egy ideig senki sem szólt, a gyermek közben olyan rettenetesen sírt, mintha látta volna a nagymamát felszegezve az istállóajtóra. Isten vagyok, mondta a férfi. Nem vagyok sem Napóleon, sem II. Piusz, sem Villon. Az asszony arcán már nem volt döbbenet, rémültség vagy kétségbeesés, kifejezéstelen, megmerevedett arccal pásztázta végig a mennyezetet, a falakat, nem kapkodott, nem sietett, lassan, nyugodtan felállt, kilépett a konyhába, majd néhány másodperc múlva újra megjelent a szobában, egy-egy előretartott konyhakéssel a két kezében. Tegye vissza, parancsolta. Nem teszem, mondta a férfi. Isten lélegzik bennem, láthatod. És nemsokára szükség lesz reánk odafönt. Folytatnunk kell a teremtést. Ha kárt tesz benne, megölöm magam, fenyegetőzött az asszony. Jól teszed, nincs már szükség reád, vélte a férfi. Egy ideig mondok neki esténként egy-egy mesét, s anyád énekelni fog altatódalokat. A csecsemő elhallgatott. Amikor a férfi visszatette a gyermeket az ágyba, az asszony előrelendült. A megfeszült anyatigrisek szépek tudnak lenni ilyenkor.
2011.
