„Micsoda ménes...!” – horkant fel álmából János Apostolu, az apakáromlásairól állomásszerte hírhedt mozdonyvezető. Apostolu a Zsil völgyében született, Târgu Jiu városának egy részint bányászcsaládok, részint cigányok lakta negyedében ’48-ban. Anyja, a kolozsvári származású Mik Rozália, házasságuk ötödik évében veszítette el férjét, Ştefan Apostolut. János Apostolu ekkor három éves volt. A szemtanúk beszámolója szerint „Fănicăt csak úgy beszippantotta a bánya gyomra”, egy kisebb bányaomlás végzett vele, a 12 órai ebédszünetben. Mivel a nevezett omlásnak ő volt az egyetlen áldozata, nem kerekedett nagy hűhó belőle, mindenki sorsbéli kérdésnek tartotta az ügyet, és ezen munkatársai és a bánya vezetősége nagy egyetértésben osztoztak. Apostolut tulajdonképpen nem is igen tartották igazi bányásznak, hiszen bár dolgát becsülettel elvégezte, de nem szeretett harákolni, és olvasni is tudott, ennek tulajdonították, hogy csákányolás közben mindenféle szokatlan jóslatokat eregetett az eljövendőkről, példának okáért, hogy „eljövendnek majd oly idők, mikor afelől is rendelkeznek, menynyi kenyeret ehetem meg.” Azzal már kevesebben számoltak, hogy a rá egy évre következő, ’52-es kolosszális bányaomlás talán elkerülhető lett volna, ha ellenőrzik azt a központi tartógerendát, mely alól Apostolu tarkójára sújtott a méretes kőtömb.
Apostolu öt éves volt, amikor anyja megismerte azt az idegent, aki néprajzkutatónak adva ki magát bukkant fel a város újabb meg újabb fogadóiban szállást potyázva. Rozália éppen egy ilyen fogadóban dolgozott (nevezetesen A két fog három csákányhoz címzettben) Marius Bârlogu briliáns betoppanásakor, nem ítélhető el, amiért csakhamar lenyűgözte a szikár, írástudó férfi, akinek állítólag állandó lakhelye is volt Kézdivásárhelyen, és még néhány magyar szót is tartogatott tarsolyában, igaz ugyan, a gy betűvel nehézkesen boldogult. Apostolu megsejthetett valamit az eljövendők veszedelmeiből, ugyanis rögtön a férfi első látogatásakor elszaladt, és órákig nem lehetett kicsalogatni a konyhaasztal alól. Még anyjának sem beszélt soha arról, hogy mit érzett a férfi első, hozzá, gyermekhez intézett szavaiban, de mint később egy jegyszedőnek elárulta, olyan sűrű bányaszag áradt a fogai közül, melyet képtelenség volt elviselni.
Rozália ügyet sem vetett rá, hogy az újdonsült udvarló egyetlen baninyi vagyon nélkül követelte helyét a családban. Hamar bebizonyosodott az is, hogy a sokat emlegetett kézdivásárhelyi lakhely tulajdonképpen nem létezett soha. ’53 pocsolyás, fagyos tavaszán a néhány raffianeccet, három bőröndöt és egy a bányászati társaságtól engesztelésül kapott bányászlámpát számláló vagyonnal vonatra szálltak, hogy életük folyásának medrét egy kevésbé zord, földművelő vidékre irányítsák, melynek – ha a hírek igazak – a fémipari gazdasága is virágba szökellett néhány éve.
A lakáskulcs nem igazán akart találni a zárba, Bârlogu percekig fújtatott, szórta a különbnél különb szitkokat elnyúlt gyéres bajuszába, míg végül előkapott egy szarvasagancs markolatú, csupasz vadászkést, és felnyitotta a harmadosztályú garzon ajtaját. A lakásban sűrű láb- és hagymaszag honolt. A nagybácsi, aki a koraesti órákban toppant be, nem egészen értette az ügyet, köszönhetően talán a lecserélt zárnak is, mely most mégis tárt ajtón tátongott megadóan, de mint jó rokon, néhány kupica és egy sor ’kúúúúrvva hétszentséges úristenit’ között elfogadta a dolgot, és végül még aznap éjjel örök álomba szenderült. A lábszagot soha nem sikerült végképp kiirtania Rozáliának, de azért mindent megtett, hogy lakályosabbá tegye új otthonukat, ezt a Nemere által kitartóan ostromolt peremnegyedi odút. Első, s mind közt – legalábbis a gyermek Apostolu szempontjából, s Rozáliának csupán valami furcsa intuíció által szuggerált – a legfontosabb talán, hogy vett egy fogkefét és egy tubus fogpasztát újdonsült férje számára. Bârlogu közel egy év múlva el is tűnt, mikor egy télvégi, koratavaszi napon, hosszas fogmosás után, mintha maga a Nemere kapta volna szárnyaira, állítólag a Csavargyár és a Konfekció focicsapatainak mérkőzésére indult. Egy gyimesi származású szomszédasszony bevallása szerint Bârlogut utoljára Csángóföldön látták, ahol antropológusként vendégeskedett egy ottani fiatal özvegyasszony portáján. Ezen a beszámolón túl többé nem érkezett hír felőle, s ez is kissé megbízhatatlanul, mivel a szomszédasszony már csak azután vallotta be, miután Rozi, áron alul természetesen, eladta neki a gyárból kicsempészett litres szeszadagot.
Az immár hat éves Apostolut anyja a 8-as számú Fémipari elemibe íratta, engedelmeskedve a Szociális Vattakészlet és Szeszkeményítő Művek-beli főnöke nem egészen ingyen adott tanácsának, aki a fémiparban és a pityókacukor-exportban látta kicsúcsosodni a székelység jövőjét, illetve azon értelmiségiek közé tartozott, akik elsőként éljenezték állam-atyánk azon ötletét, miszerint a Szent Anna tó vize leeresztve a meredek vulkanikus hegy lábához igenis képes lesz elhajtani egy erőművet. Belátható, a fiatal Apostolura nem mért kegyes sorsot a Teremtő, amikor egy ilyen felemás névvel írattatott be a csak Csavarként emlegetett 8-as számú általános iskolába. Egyetlen előnye azért mégis volt talán. A mindkét nyelvet igen jól beszélő gyermek csakhamar könnyű és praktikus pénzkereseti forráshoz jutott a román házifeledatok és fogalmazások megírása által, amiért senki nem neheztelt rá. Az ellenérték tekintetében Apostolu rugalmasan és kegyelmesen járt el, volt hogy cigiben fogadta a fizetséget, de az is megesett, hogy csontnyelű bicskában, borotvapengében, dobókockában vagy csak egyszerűen egy fél zsemléért, almáért írt be megszámlálhatatlan füzetoldalakat. Apostolut nem igazán érdekelte a tanulás, de nagyon is ínyére volt a közösségi élet. Tulajdonképpen a biológián, és tudni kell, hogy ő ezalatt semmi mást nem értett, mint a rovartant, és a földrajzon kívül, ami számára szintén csak a Kárpátok kultikus csodálására korlátozódott, semmi más nem érdekelte.
Már a tizennyolcadik életévében tengődött, ’66-ot írtak, amikor az iskolába a Román Nemzeti Vasút, azaz a CFR toborzó bizottsága érkezett. Tehetséges jegyszedők, jegypénztárosok, esetleg mozdonyvezetők után kutakodtak az ifjú reménységek sorai között. Apostolut tulajdonképpen nem érdekelte az ügy, de csakhamar eszébe jutott egy, még a nevelőapjától hallott mondat, miszerint „minden vasutas kötélrevaló, pénzsóvár gazember”. Bârlogu ugyanis abban a hitben élt, hogy a jegyeladásból befolyó pénzöszszegek a mozdonyvezetőt illetik, aki ilyetén hatalmas vagyonokért kormányozza a fémóriásokat.
Apostolu egy orosz gyártmányú, Szergejnek becézett mozdonyon kezdte pályafutását ’68-ban. Az előző két évről semmit sem tudunk, egyesek azt állítják, hogy ebben az időszakban Apostolut jegyszedőként látták ügyködni egy olyan személyvonaton, mely a Gyimeseket járta, viszont valaki gondosan ügyelt arra, hogy minden ezt igazoló okmánynak nyoma vesszék. Szergej, bár bivalyerős jószág volt, mindamellett borzasztóan hideg, a nyomásmérő mánusai gyakran le is blokkoltak e hibából fakadóan. Ebből az időszakból származtatható az a mondás, mely vasutas körökben ismét csak igen ismertté és elismertté tette Apostolut: „Mit nekem szerelem, ha hideg van?”, szabadosabb román fordításban: „Ce-i iubirea în timpul gerului!?” Apostolu gondtalanul szolgált Szergejen, míg egy nap, közel két évtizednyi közös robot után Szergej, immár vigasztalanul végképp álomra hajtotta csillagos fejét, aztán – ezt Apostolu már csak hallomásból tudta – beolvasztották ócskavasba.
’87 nyarán Apostolut egy 60-0049-1 sorszámú dieselre helyezték át, minek nevezhetetlenségét kimondottan rühellte, bár atekintetben talán mégis elégedettnek tűnt a váltással, hogy ez alkalommal személyvonatról lévén szó, a megállók és az egyre gyakoriasodó kényszerücsörgések folytán percekig, sőt időnként órákig figyelhette a gép mögött kígyózó utasok sorait, akiket mostantól ő juttatott el a megye különböző településeire. Apostolu tudta, hogy a hála konkrét, közvetlen formái e szolgálatokért cserébe soha nem fogják megilletni őt, mégis beérte a tudattal, hogy munkája egyértelművé teszi az emberek számára, hogy hova is tartanak tulajdonképpen, s ebben valami megfoghatatlanul egyedi jótékonyságot érzett.
Csupán egyetlen dolog bántotta Apostolut, hogy még soha nem vezetett olyan járatot, mely valahol is átszelte volna a Kárpátok hegygerinceit. Ehhez még tudni kell, hogy Apostolu gyakran kérkedett azzal, hogy szerinte alsó fogazata élethűen mintázza a Kárpátok láncolatát, s az évek teltével, amint e terméketlen szervek lassú pusztulásnak indultak, majd egyre gyérülni kezdtek, Apostolu nem átallott messzemenő párhuzamokat vonni a maga pusztulásnak ítélt szervei és a Kárpátok szikláin munkáló eróziós erők között.
2007-ben, 6 évvel nyugdíjaztatása előtt a vasúttársaság központi szervei kedvezően bírálták el azt a folyamodványt, melyben Apostolu egy Codlea és Argeş között közlekedő személyvonatra kérte áthelyeztetését. Harmadik éve már, hogy Apostolu ezen a járaton szolgál, de a Fogarasi-havasok látványa minden nap ámulatba ejti. Csak könyököl ilyenkor az oldalsó ablakok alatti nikkelrúdon, s olyan borzongást érez (meg még valami magas c-hangot, de erről nem szokott beszélni), mely eltörli benne a széttartó időt. Amikor itt halad át, nincsen emlékezete, az idő, minden idő egyetlen tagolatlan pillanata az emberi létezésnek. Nincsenek benne utasok, nincs benne a hatalmas, bivalyerős Szergej emléke, fűtetlen telek, a ’87-es nyár, amikor a vasutas menzákon fél évig tartó heti öt puliszkanap volt.
Az elhízott, zsírosképű jegyszedő, aki már jóideje ülhet a mozdonyfülkében, most hozzáfordul és azt kérdi: „Hogy mondja János bácsi, milyen ménes?” „Véres fiam, fülhegyig véres mind, egyikük kettévágva nyargal.” És visszahajtja fejét. Ebben a percben kicsit meginog a világítás, elhalványul a lámpa. A kalauz felnéz. A lámpabúra finom dudorában körülbelül hét centiméter átmérőjű fekete folt. Halott éjjelilepkék tetemei adják ezt ki, aki utazott már román vasúton, valószínűleg tudja, miről van szó. Ennek viszont nem kellene föltétlenül így lennie, hiszen köztudott, hogy a mozdonyok (legalábbis belső) takarítása rendszeresebben és alaposabban van kivitelezve, mint a vagonoké. Ez a folt Apostolu külön kérésére maradhatott fenn, ugyanis az öreg azzal kalkulált, ha végre megkapná a nyugdíjaztatást, kibontaná majd a mozdony belső lámpabúráját, s az ott talált leletek alapján megírná veretes, átfogó esettanulmányát a Kárpátokban történő vasúti közlekedés és az éjjelilepkék elhalálozásának különböző statisztikai, biológiai és szociális összefüggéseiről. Kollégái elnézően nyugtázták e vén vasúti medve furcsa hóbortját, illetve mindannyian egyetértettek abban, hogy bár Apostolu jámbor természetét kár volna leváltani, vénségére „mégiscsak bogaras lett az öreg”.
A fittyedtképű néhány pillanatig most eltöprengett a véres lovakon, azaz a látványon inkább, de sok ideje nem volt rá, ugyanis a mozdony kíméletlen rángatózásba kezdett, fülsiketítő csikorgások áradtak mindenfelől, aztán fémes döndülések egész sorozata, és vad őrlés a kerekek alatt. Jelentett ez mindenfélét, jót is meg rosszat is, ugyanis már egészen biztos, hogy nem siklottak ki. Az utolsó dolog, amit érzékei még befogtak, Apostolu fátyolosfehér, de mindazonáltal izmos háta volt, amint a lapockák körül idegesen redőbe szöknek az ernyedt harántvonalak, és ahogy az öreg mozdonyvezető feje rábicsaklik a műszerfalra. „Hiába, ezeket a mozdonyokat már rendesen fűtik” – gondolta még, meglepődve maga is e gondolat alkalmatlan, anakronisztikus érkezésén. Aztán egyszerre elsötétedett minden, s csak valami halk neszezés szűrődött be odakintről, talán egy pöfögő motor, de az is lehet, hogy hörgések zaja. Nem lehetett pontosan kivenni. A jegyszedő most felállt, az ablakon kinézve már látta egy közeli állomás fényeit, és az utat, melyet átszeltek a sínek, s még valami furcsa csillogásokat, patakzó csillogásokat és mozdulatlanokat. Nyilvánvaló volt, hogy a rádió nem működik, valami történhetett a villamossággal. Lekászálódott a mozdonyról, hogy segítségért szaladjon. Az úton testeket látott, és legalább három, de az is lehet, hogy négy motorbicikli összezúzódott roncsait, s amikor egy percre még visszanézett, mint ezertestű éjjelilepke, széttárt szárnyakkal, szőrösen, puhán feküdt el a vonat minden egyes porcikáján a sötét. Az ablakokra arcok tapadtak, de nem is annyira ezeket látta, hanem a lélegzetek fehér páráit, amint fehér lyukakat ütnek a sötétség testére.
Apostolunak nyoma veszett, senki sem tudta, mi történhetett vele, különös tekintettel arra, hogy olyan iszonyú menynyiségű vért találtak a műszerfalon és szerte a mozdony padlóján, melynek hiányát ember nem élhette túl.
Mire a fittyedtképű visszaért az állomásról, rendőrök és mentők sorjáztak a holttestek körül, négy cipzáros zsákot látott egymás mellé kiterítve, kidomborodva az elrejtett testek íveitől. A rendőrök már egymás közt sutyuráltak bizalmasan, a meghökkenés csendje egy ideje elülhetett már: „Bizonyisten, kell is enynyi lóerő tizenévesek segge alá.”
